Tanuljunk meg szeretni! – Erich Fromm nyomán

„A szeretet az egyetlen ésszerű és kielégítő válasz az emberi létezés problémájára” – írja Erich Fromm a Szeretet művészete című könyvében. A huszadik század egyik leghumanistább filozófus-pszichológusa ebben a művében a szeretet alaptermészetét és típusait igyekszik feltárni. Mi a szeretet célja? Milyen szeretettípusok léteznek? Hogyan lehetünk képesek az érett szeretetre? 

Az ember tudatos lény: tudomása van önmagáról, embertársairól, múltjáról, jelenéről és valószínűleg a jövőjével kapcsolatos lehetőségeiről is. Az önmagunkról való tudás magában foglalja, hogy önmagunkat, mint különálló entitást észleljük, ez azonban az elkülönültség érzését hordozza magában. Fromm szerint ez minden szorongás forrása. Az emberiség ősidők óta arra törekszik, hogy az elkülönültség-érzést feloldja magában – részéve váljon a világegyetemnek, meghaladja saját életét és egységben érezze magát. Az egyik lehetséges út ezek elérésére a szeretet.

Miért a szeretet?

Az elkülönültség tompítására a szereteten kívül más módok is akadnak. Ezek:

• orgiasztikus állapotok

Az orgiasztikus egyesülések jellemzői, hogy nagy intenzitású élmények, amelyek szellemi és fizikai bevonódással járnak, ám múlékonyak és időszakosak. Ide tartoznak a révület állapotok (például a droggal és alkohollal előidézett hatások) és a szexuális élmények.

• csoporttal való egyesülés

Az író szerint a jelenkori nyugati társadalomban a csoporthoz való tartozás élménye a leggyakoribb az elkülönültség-érzés megszüntetésére. Az egyedüllét visszás élménye ugyanis megszűnik a konformitás által.

• alkotói tevékenység

Az alkotás során a munka és készítője „eggyé válnak”, az ember egyesül a világgal, miközben alkot (flow-élmény egyik alapeleme). Ez az egység azonban nem személyek közötti, nem adhat teljes egység-élményt, csakúgy, mint a fent megnevezett megoldások  egyike sem. Ezek ugyanis részlegesek, időszakosak, múlékonyak. Az elkülönültség-érzés egy másik emberrel átélt összeolvadásban oldódhat föl – a szeretetben.

A szeretet típusai

Akad azonban különbség szeretet és szeretet között is. A szimbiózisban megvalósuló éretlen szeretet nem oldja föl az elkülönültségből fakadó szorongást. A szimbiotikus szeretet mintája az anya és méhében hordott magzata. Együtt élnek és szükségük van egymásra. A szimbiotikus összeolvadásnak lélektanilag aktív és passzív formái egyaránt megjelennek. Aktív formája a szadista. Úgy akar elmenekülni a magány elől, hogy egy másik személyen uralkodik, így éli át az egység-élményt. A szadista így függ a tőle függő személytől.

A szimbiotikus szeretet passzív formája a mazochista. A behódolás révén találja meg az elkülönültség-érzés által kiváltott szorongás feloldását. Az ilyen személy számára az a másik, aki uralkodik rajta olyan, akár az éltető oxigén. Nem kell döntenie, nem kell felelősséget vállalnia és nincs egyedül sem. Így válik teljessé a szimbiotikus szeretet:

Egyik sincs a másik nélkül,

kölcsönösen függenek egymástól.

A mindennapokban az ehhez hasonló szeretetkapcsolatokat az uralkodó és áldozat/behódoló kettőssége jellemzi. Az egyik fél nem kér, csak akar/elvár, a másik pedig készségesen teljesít, „mindent megad”.  A szeretetnek ez az éretlen formája nem tudja feloldani az elkülönültség-érzéssel járó szorongást, csak leplezi azt. A megoldás az érett szeretetben rejlik, amely az ember egyéniségének teljes megőrzésével jár.

Jól szeretni annyi…

Fromm szerint a szeretet tett és tevékenység. Tett, mert az emberi erő szabad kifejtése. A szeretetet nem lehet erőltetni. Emellett tevékenység, mert nem passzív érzelem. A szeretet nem megtörténik, és nem csak úgy beleesünk:

helytállunk benne.

A szeretetben egyszerre van jelen a törődés, felelősség, tisztelet és ismeret. A szeretethez mégis leginkább az adás kapcsolódik. Adni önmagunkból. Az adásban az individuum jelenik meg. Az ember a másiknak örömét, érdeklődését, tudását, bánatát stb. adja át – mindazt, ami őt elevenné, élővé teszi. A saját elevenségérzetének fokozásával fokozza a másik a személy elevenségét is. Éppen ezért, az őszinte, érett szeretet nem lehet viszonzatlan. Aki ad, az óhatatlanul adakozóvá teszi a másik személyt is.

Az adakozó szeretet képessége azonban a jellem fejlettségétől függ. Az képes az érett, adakozó szeretetre, aki úrrá lett a függőségén, a nárcisztikus önimádaton, mások kihasználásán és a harácsolásból eredő vágyain. A szeretet-adakozó személy megtanult hinni saját erőiben, és van bátorsága erősségeire  – és akár gyengeségeire is – hagyatkozni. Őszintén, éretten szeretni éppen ezért nehéz feladat. Fokozatosan tanulnunk kell, éppen úgy, ahogyan önmagunkat is. Minél inkább megbirkózunk saját elidegenedés-élményünkkel, annál többet adhatunk másoknak is. Ne feledjük: nem vagyunk egyedül!