A szomato-pszichoterápiás szemléletben a test és lélek összekapcsolódása különösen fontos szerepet játszik. Az átélt nehéz életeseményeket, traumákat nem csak lelkünk, de testünk is átéli, és mint komplex memória egész életünk során magában hordozza ezek lenyomatait. De hogyan történik mindez? Mi az a szomatoterápia? Mi a kapcsolat test és trauma között? Ezekre a kérdésekre igyekezett választ adni márciusi Pszicho-Kávéházunk előadója Szemerey Márton a Magyar Szomato-Pszichoterápiás Egyesület elnöke, ezen irányzat képviselője.
Szomato-pszichoterápia: a lélekgyógyítás egy új útja
A szomato-pszichoterápiás szemlélet egyik alappillére az a Reich által hangsúlyozott felismerés, hogy az emberi lény egésze egy komplex memóriával bír. Az ember minden szinten magán viseli saját élettörténete lenyomatait. Az emlékek nem csak az agyban raktározódnak el, hanem a test egészében. Testtartásunk, mozdulataink, hangunk, izom- és ízületi elváltozásaink, jellegzetes arckifejezésünk, ráncaink a minket ért hatásokról, élményeinkről árulkodnak. A testünk mesél és a pszicho-szomatoterápiás módszerrepertoár segítségével a test meséiből a lényünkben zsigeri szinten őrzött történetünk felfejthető, tudatosítható és a testi-lelki egészségünk szolgálatába állítható. A szomato-pszichoterápiás módszerek – a verbális feltáró, támogató munka kísérete mellett – a testbe íródott élettörténet feltárását, tudatosítását, átdolgozását és integrálását tűzik ki célul.
Stresszválaszok: kapocs a trauma és a test között
Levine, az irányzat egyik fő képviselője, korai munkáiban arra figyelt fel, hogy annak ellenére, hogy az állatok sokszor nagyobb veszélyben élik a mindennapjaikat, mint az emberek, mégsem élnek meg poszttraumás tüneteket egy-egy veszélyes, halálfélelmet okozó élethelyzet után. „Az ember biztonságban van, mégis mi vagyunk a traumatizáltak. Az állatvilágban kevesebb a szabály és kevesebb a védelem, még sincs traumatizáltság” - mondta előadónk.
Levine (1997,2010) definíciója szerint trauma akkor áll elő, ha
mély ijedtséget élünk át és/vagy korlátozva vagyunk fizikailag, vagy csapdába esve érezzük magunkat. Bénulásba fagyunk vagy elárasztó tehetetlenséget élünk át.
Ami viszont felkeltette a kutatók figyelmét, hogy az állatok maguktól kijönnek ebből az állapotból, ha elmúlik a veszély.
Van azonban valami közös a mély ijedséget átélt állatok reakcióiban. A bénulásba fagyás állapota után nyak körüli remegés jelentkezik, ami evolúciós reakció. „A nyak körüli izommozgás a stresszreakció kezdőpontja, mert itt érheti veszély az állatot. A mély ijedtség után ez a többletenergia itt szabadul ki, itt vezetődik le, ami által feloldódik a stresszreakció, és nincs poszttraumás stressztünet. Ha nincs remegés, nincs levezetés, akkor nincs feloldás, és maradnak a poszttraumás tünetek” – részletezte előadásában Szemerey.
Hogyan reagál az ember?
Szemerey szerint az ember túlszocializált lény, tele gátlásokkal. Amikor nagy fokú stresszt élünk át, ugyanúgy mint az állatok esetében, az idegrendszer ki akarja vezetni ezt a többletenergiát, de mi sok esetben sajnos viselkedésesen gátoljuk ezt,
így aktívan hozzájárulunk ahhoz,hogy ne tudjunk meggyógyulni belőle.
Ezekből a megfigyelésekből következtetve a kutatók úgy vélik, valahol fel fog törni ez az elnyomott fizikai energia, ez az arousal, ami visszahelyezi az átélő alanyt a kezdeti állapotba, visszakerül a dermedtség, félelem állapotába, így folyamatos körforgásra kényszeríti az idegrendszer érintett részeit. „Szerencsésebb esetben engedem, hogy távozzon ez a fizikai arouasal a testemből, sírok, ha kell, ordibálok ha kell, így csillapodni kezd az energia, és nem jutunk el a körforgásba. Ez az egész egy jól átlátható idegrendszeri folyamat, amelyben nagy szerepe van a szimpatikus- és paraszimpatikus idegrendszeri válaszoknak.”
A szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszeri működések aktiváltságától függően különböző stresszreakciók jelenhetnek meg. Az adott idegrendszeri működés intenzitásától függően, a szimpatikus és paraszimpatikus aktivitás,
mint fék és gázpedál dolgoznak az emberi testben.
Amikor egy nagyobb stressz reakciót élünk át, elvesztjük a kontrollt, nehezen tudunk ara figyelni mi történik bennünk, csak cselekszünk. Előadónkat idézve: „Ha az idegrendszeri aktivitás a paraszimpatikus irányba mozdul elvesztem az energiát, depresszív leszek, nem érdekel,csak legyen vége,éljük túl. Ha szimpatikus túlaktiváltság jelenik meg: dühroham, pánikroham, kitörés jellemzi az átélő egyént.”
Mi az, ami kizökkent minket?
Azok az élmények, események, amelyek felett képesek vagyunk megtartani a kontrollt, az úgynevezett tolerancia-ablakon belül helyezkednek el. Minden embernél más és más, mi az az esemény, melynek hatása tolerancia-ablakon kívül kerül. Ilyenkor az átélő ember figyelme szétesik, mondhatni elveszik az érzéseiben és nem képes megtartani a kontrollt. A hétköznapi egészséges életre jellemző idegrendszeri aktivitás kiváltó események biztonságosak számunkra. „A fiziológiai aktiváltság hirtelen felmegy százra, hirtelen feszültek leszünk valamitől, de ez ugyanilyen meredeken képes lezuhanni is. Ezt nem csak átélni, hanem kívülről lekövetni is nagyon nehéz érzés, ha éppen nem velünk hanem a párunkkal történik.”
A bekövetkező traumák hatására a tolerancia-ablak folyamatosan elkezd szűkülni.
Minél több trauma éri az adott személyt, annál kevesebb dolog marad a biztonságos aktivitást kiváltó cselekvések listáján „Ilyenkor egy hétköznapi, egészséges élethez hozzátartozó aktiváltság is simán be tud borítani a traumaélmények közé” – tette hozzá előadónk.
Test és trauma csecsemőkorban
A csecsemők, kisgyerekek nem rendelkeznek tolerancia-ablakkal. Ebben a korban az egész idegrendszeri szabályzásunk a gondozótól függ. Ha megnyugtatnak, nyugodtak leszünk. A csecsemőnek nincs kapacitása kontrollálni magát, semmilyen belső szabályzás nincs. A gondozó-gyerek kapcsolatban pedig egyértelműen a ráhangolódás a kérdés. Ha az anya nem veszi észre a jeleket, nem képes megnyugtatni a kicsit, a baba saját maga nem képes erre.
Fontos megemlíteni, hogy nem egy ilyen esemény okoz traumát egy baba életében. Ez esetben az összeadódó úgynevezett kommulálódó traumákra kell figyelnünk. A csecsemőkori stresszhelyzetek jellemzően ilyenek. „Tehát nem egy ilyen esettel lesz baj, hanem ha napi 30 ilyen történik és folyamatosan ebben élünk. Most sem veszi észre a jelzéseim anyám és 5 perc múlva sem.”
Az ilyen jellegű állandósult korai kapcsolati traumatizáltság problémát okozhat. A megjelenő viselkedéses tünetek pedig itt is a szimpatikus- és paraszimpatikus idegrendszeri működés arányától függenek. Ha a csecsemő hiperarousalt él át, azaz a szimpatikus irányba mozdul, a működés a csecsemő sírni, hisztizni fog. A túlzott idegrendszeri aktivitás pedig hipermetabolikus állapotot okoz az agyban, ami rendkívül káros a fejlődő idegrendszer számára. Paraszimpatikus túlsúly esetén inkább az elkerülés, távolba meredés, visszavonulás jellemzi a csecsemőt, de nagyon fontos, hogy ez ugyanúgy hipermetabolikus állapotot idéz elő az agyban, ami ez esetben is leépíti az agysejteket.
Fontos üzenet a szakembereknek
Ezek az említett idegrendszeri folyamatok az empatikus kommunikációs mozzanatok alapjai is. Egy pszichológus vagy bármilyen segítő szakember pácienssel való rezonálása szintén a testi, idegrendszeri, tükörneuronok által közvetített folyamatokon keresztül valósul meg. Ez is testi, nonverbális. Látom a másik arcát és már az én arcom is kezd olyanná válni. Kutatások szerint, a terapeuta pár perc elteltével ugyanúgy veszi a levegőt ahogy a kliens. Igazi, őszinte, empatikus kommunikáció esetén
az idegrendszer automatikusan igazodik a másik emberhez.
„Érthető tehát, hogy ha sok traumatizált emberrel találkozunk, a testünk ugyanúgy átérzi az ő nehézségeiket, ugyanúgy elfáradunk ezekben az élményekben.” Ebben a kérdésben a legfontosabb a tudatosság. Észre kell vennünk, hogy hat ránk a másik ember. Ha ez az empatikus ráhangolódás ritmusát veszti, az problémát szülhet bármely személyközi kapcsolatban.
Take home message
A trauma nem csak egyféle és nem csak egyféle kimenetele, útja lehet. Nem egyértelmű az, hogy egy nehéz érzelmi helyzet poszttraumás stresszt szül. De testünk jelzéseire figyelve könnyebben megérthetjük érzelmi reakcióinkat, és könnyebben megtarthatjuk a kontrollt felettük. „Nem szabad elfelejtenünk a befejezett mozdulatok szerepét. Pont úgy mint az állatvilágban. Ha sírni akarok, érzem a plusz energiát és megengedem, hogy sírjak, kisírom magam, akkor befejeztem, amit elkezdtem, nem maradt félbe, nem maradtam a körforgásban” – zárta előadását Szemerey.
Testünk jelzéseinek feltárása és megértése azonban közel sem egy gyors folyamat. Korábbi traumák megértése és feloldása, valamint a saját tolerancia-ablak megtapasztalása és bővítése szomato-pszichoterápiás vezetéssel is akár évekbe telhet.
A rendezvény támogatói:
Virágállomás
https://www.facebook.com/Vir%C3%A1g%C3%A1llom%C3%A1s-298622473501305/
Libri
https://www.facebook.com/librikonyvesboltok/?fref=ts
Sugar&Candy
https://www.facebook.com/sugarandcandy.hu/?fref=ts
Alapítvány a Mentálhigiéné Oktatására
https://www.facebook.com/mentalalapitvany/?modal=admin_todo_tour
Kiskőrössy Halászcsárda
https://www.facebook.com/kiskorossyhalaszcsarda/
Fotó: Studio SZEK
https://www.facebook.com/studio.szek/?epa=SEARCH_BOX
A cikk teljes mértékben a 2020.03.05 -én rendezett szegedi Pszicho-Kávéházon elhangzottakból írodott, Szemerey Márton és a kerekasztal beszélgetésen részt vett szakemberek Dr. Rafael Beatrix klinikai szakpszichológus, Dr. Szilárdi Réka valláskutató és szociálpszichológus, Kakuszi Szilvia, klinikai szakpszichológus, Dr. Gellérfi Gergő klasszika-filológus beleegyezésével. A cikk tartalma nem a szerző saját gondolatait közli.
További források:
http://www.szomato.org/- A Magyar Szomato-pszichoterápiés Egyesület honlapja
Buda László – Indries Krisztián:. A Magyar Szomato-pszichoterápiás Egyesület, In.Pszichoterápia, XIX. évf. 2. sz. (2010. ápr.)
