A magyar labdarúgó válogatott szereplése és eddig elért eredményei az egész országot lázba hozzák: a mérkőzés alatt mezbe bújt szurkolókkal telnek meg a kivetítőkkel felszerelt terek és a kocsmák teraszai, valamint még olyanok is magukra festik, vagy kiposztolják a #HUN feliratot, akik egyébként nem igazán érdeklődnek a labdarúgás iránt. A mérkőzés után több ezren vonulnak tovább, s akár villamoson, akár buszmegállókban örömittasan és büszkén ria riáznak. Hogy képes megmozgatni ennyi embert egy sportág? Miért mondta Dzsudzsák Balázs az Izland elleni mérkőzés után, hogy „15 millióan léptünk a pályára”? Hogyan lehet egyszerre ennyi ember a pályán? S miért kerültek elő ilyen hirtelen az ágyneműtartóba száműzött nemzeti lobogók? Cikkünkben mindezekre a kérdésekre keressük a választ.
„Ki vagyok én?” – minden válasz, amelyet erre a kérdésre adunk, az identitásunkat is kifejezi. Éppen emiatt beszélhetünk nemi, nemzeti, közösségi és európai identitásról, s ezeket meghatározhatja a különböző társadalmi osztályhoz tartozó tudat, továbbá a hivatás és szabadidős tevékenységeink által meghatározott önazonosság, mint amilyen például a sportolói és szurkolói identitás. Természetesen a felsorolt egyéni és közösségi identitások az életkor előrehaladtával, valamint a különböző szociális interakciók révén folyamatosan alakulnak ki és fejlődnek, egymással konfliktusba kerülnek, és az egymáshoz való viszonyuk is változhat.
A nemzethez fűződő identitásunk, Csepeli György szociálpszichológus, szociológus modellje szerint olyan tudáskészlet, amely egymáshoz szorosan kapcsolódó érzésekből és gondolatokból épül fel, felépítése mintegy piramisstruktúrát ír le, amelyben egyaránt megtalálhatóak különböző érzelmi azonosulások, attitűdök, értékek, ideológiák és sztereotípiák.
Nemzeti történelem, vidéki történetek
A nemzeti összetartozás – történelemtudományi oldalról – egyik fontos alapköve a közös nemzeti múlt: egyrészt a közös történelem, másrészt az állampolgárok közös történetei. Az előbbi, mint intézményes örökség gondozása az állam, azaz a politika és a tudomány feladata alá tartozik. Utóbbi ezzel szemben „alulról felfelé” építkezik, s éppen emiatt a kulturális örökség nemcsak az állam monopóliuma, hanem kisebb közösségeké is (falu, régió). Azonban mindkét megemlékezési formának az idő előrehaladtával egyre fontosabb alkotóelemévé vált a sport.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
A dán sporttudós, Henning Eichberg tipológiája mutatja be a nemzeti identitás és a sport viszonyának összetettebb értelmezését. Eichberg háromféle nemzeti identitást különböztet meg. Az első identitás (identity of production) szempontjából a versengés és az eredmény(esség) a meghatározó. A második identitás az integráció (identity of integration), azaz a közös sportolás és fegyelem köré összpontosul. A harmadik típus a karneváli identitás (popular identity), amely a népi játékokból és ünnepekből eredeztethető, és a közös, örömmel töltött együttlét érzéséhez kötődik – példaként említhetjük a népviseletbe öltözött, vagy népdalokat éneklő szurkolókat.
Együtt szurkolni, együtt emlékezni
A labdarúgás – és más sportágak – egyik legmeghatározóbb társadalmi funkciója, hogy a szurkoláshoz és sportoláshoz kapcsolódó közös események és élmények összehozzák az embereket, ami által a résztvevőkben kialakul valamiféle közösségi tudat. Akár a helyszínen, akár a televízió előtt átélt nagy győzelem sokáig emlékezetes maradhat , gondoljunk csak „a” 6:3-ra. A nemzeti identitás kialakulásának szempontjából a kollektív emlékezet kulcsfontosságú, s ez a közös emlékezet egyre több sporttal kapcsolatos sikert és kudarcot tárol a világ számos országában, így Magyarországon is.
