Akármilyen sikeresek is vagyunk a munkánkban, boldogok a magánéletünkben, általában a negyvenes éveink közepe felé újra megfogalmazódik bennünk a kérdés: mi az életünk értelme? Valóban azt az életet élem, amit szeretnék? Az első negyven-ötven év után, még ha látszólag mindent el is értünk, amire huszonévesként vágytunk, könnyen hiányérzet jelentkezhet. Ez a kapuzárási pánik, avagy az életközépi krízis, ami a közhiedelemmel ellentétben akár a fejlődésünk kulcsa is lehet!
Előbb-utóbb mindenkinek meg kell barátkoznia azzal a ténnyel, hogy többet élt már, mint fog. Ráadásul ez az időszak általában egybeesik a személyes kapcsolataink és fizikai erőnlétünk szükségszerű változásaival is. Szembe kell néznünk a gondolattal, hogy elveszítjük szüleinket, gyerekeink kirepülnek a családi fészekből és ha komoly testi változásokat még nem is észlelünk, az idő jelei ráncok vagy ősz hajszálak formájában megjelennek rajtunk. Ez az időszak tehát komoly fordulópont, de
a legkevésbé sem kötelező rá úgy tekinteni, mintha leszálló ágra kerültünk volna!
Épp ellenkezőleg, sokkal inkább új lehetőségként érdemes felfogni!
Életen át tartó fejlődés
Az egyik legkedveltebb pszichológiai fejlődéselmélet Erik H. Erikson teóriája, ami nyolc különböző szakaszra osztja az emberi életet a csecsemőkortól kezdve a késő öregkorig. Minden egyes szakasz során új kihívással szembesülünk, amit ha megoldunk, az adott szakaszra jellemző énerővel gazdagodunk. A kihívások természetes velejárói a fejlődésnek, éppen ezért nevezi őket normatív kríziseknek.
A negyvenes-hatvanas éveink konfliktusa a stagnálás és a generativitás között feszül. Ennek az időszaknak a fő feladata az utódok felnevelése, de pusztán az a tény, hogy gyerekeink vannak, még nem jelenti azt, hogy sikeresen megoldottunk az életszakasz kihívásait. Ebben az korszakban alkotókészségünket és energiáinkat arra használjuk, hogy maradandót, valami értékeset hozzunk létre a világ számára. A központi kérdés tehát, hogy
mit kell továbbadnom az életben?
A fejlődés megtorpanása, a stagnálás, akkor következik be, ha erre a kérdésre nem találunk választ. Ha sikeresen túljutunk a normatív krízisen, eljuthatunk az időskori szakaszba, ahol a megszerezhető énerő a bölcsesség.
Megtölteni tartalommal
Eriksonhoz hasonlóan Carl Gustav Jung svájci pszichiáter is az életen át tartó fejlődésben hitt. A jungi modellben a személyiség kibontakozását individualizációnak nevezzük. A folyamat lényege, hogy tudatosítjuk személyiségünk tudattalan aspektusait, és ezzel párhuzamosan közelebb kerülünk saját mélyebb énünkhez, azaz a Selbsthez. Ugyanakkor az idő múlásával a fejlődés folyamatában minőségi különbség lehetnek.
Míg életünk első felében az a feladatunk, hogy erős alapzatot építsünk – tehát kialakuljon egy szilárd önazonosságunk – addig a második felében ezt a vázat kell megtöltenünk tartalommal. A húszas-harmincas éveinkben megtaláljuk a hivatásunkat, megteremtjük az otthonunkat, kialakítjuk barátságainkat, kapcsolatainkat. Mindezek után, életünk második felében
meg kell találnunk a rendeltetésünket,
vagyis hogy mi a dolgunk a világban, mit szeretnénk magunk után hagyni. Ha sikeresen vettük az élet korábbi akadályait, akkor erre az időszakra eljuthatunk odáig, hogy nem a külső elvárásoknak szeretnénk megfelelni. Így nyugodtan szembe tudunk nézni vele, mit akarunk valójában, függetlenül szüleink, barátaink vagy környezetünk elvárásaitól. Ha képesek vagyunk választ találni erre a kérdésre, azzal új fejlődési irányt indíthatunk el életünk második felében.
Felhasznált szakirodalom Erikson, E. H. (2002) Gyermekkor és társadalom. Budapest, Osiris Kiadó Rohr, R. (2012) Emelkedő zuhanás – Az emberélet két felének lelkisége. Budapest, Ursus Libris Kiadó Jung, C. G. (2011) Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Budapest, Scolar Kiadó
