Tisztelt olvasóközönségünk tagjai minden bizonnyal olyan jó képességű, gyors gondolkodású, kiválóan döntéshozó személyek, akik képesek tanulni hibáikból, s hamar rájönnek: ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Természetesen hasonlóan vagyok ezzel én is. Tőlünk különbözik azonban egy barátom, akinek sorsát visszatérő ballépések árnyékolják – sose tanul szegény, mintha ragaszkodna hozzá, hogy egyes hibáit újra és újra elkövesse. Következzen az ő története.
Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy döntéseinket rengeteg tényező befolyásolja, így barátomnak sem varrhatjuk nyakába összes elhibázott lépését. Rá is igaz az, ami mindnyájunkra: sok esetben nem is tudjuk miért döntünk úgy, ahogy. Ékes példája ennek a párválasztás folyamata, melyben a nyilvánvalókon túl számos dolgot figyelembe veszünk – sokszor tudattalanul. Ilyen lehet egy gyermekkori élményünk, szüleink egymáshoz való viszonya, vagy akár őseink sorsa is. Mindezt nem elfelejtve azonban mégiscsak vannak ballépések, amikért barátom felelősséggel tartozik.
Különösen igaz ez akkor, ha elfogadjuk, hogy a delikvens egy tipikus forgatókönyvet alkalmaz: döntéshelyzetben találja magát, választ valamit, ráébred, hogy nem a legjobbat választotta, majd megbánja és fogadkozik, hogy legközelebb okosabb lesz. Kis idő elteltével pedig ismét eljátssza ugyan ezt. Felvetődik tehát a kérdés: barátom miért olyan buta, hogy teljesen tudatosan, önszántából újra és újra olyan gödrökbe mászik, amikből korábban már kikecmeregett.
Mindentudó pszichológusként a válasz egyszerű: az illető konszonanciára motivált, a kogníció és az affekció közötti differenciát szeretné megszüntetni. Magyarán arra törekszik, hogy amit gondol és amit érez, összhangba kerüljenek.
Talán mindenki ismeri a helyzetet, mikor választás előtt áll és tudja, hogy ha a józan eszére hallgatna, hogyan cselekedne, ám nem így tesz, mert érzi: ez most más. Ezek azok a helyzetek, amikben
a bennünk lévő kognitív és érzelmi sík szembekerül egymással
és hadakozni kezd. Ilyenkor általában nagyon szeretnénk valamit (tehát pozitív érzelmet táplálunk a dolog iránt), és nem tetszik a gondolat, hogy a józan észre hallgatva (tehát a hideg kogníció miatt) távolabb kerülünk tőle. Emiatt fordulhat elő, hogy meggyőzzük magunkat, miért téves racionális gondolkodásunk – ezáltal ugyanis időlegesen elhihetjük, hogy az ész és a szív is ugyanazt a döntést támogatja. A könnyebb átélés érdekében álljon itt néhány való életből vett példamondat, amiket barátom néhány régi-új hiba felé menetelve mondott:
„Ez nem ugyanaz a helyzet”
Elhangzott, mikor második munkahelyváltását követően ismét jó ötletnek tűnt randiznia egy újdonsült kollégával. Örök reménykedők válasza, hasonló lehet: „Ez a lány/srác nem olyan.” „Vele más lesz.” „Szerintem meg egyáltalán nem hasonlít a kettő.”
Az érintett ilyenkor jó eséllyel úgy követ el újra a ballépést, hogy meggyőzi magát: szinte lehetetlen, hogy a korábbi hiba megismétlődjön. Lényegében indulásból tagadja azt, hogy az aktuális helyzet bármilyen korábbi rosszul elsült szituációhoz hasonlítana – így ugyanis semmissé teheti a magában érzett félelmet. Barátom tehát kisebb-nagyobb különbségeket felmutatva meggyőzi magát: a gödör, amibe épp belemászik, nem ugyanaz a gödör, amiből korábban kimászott.
„Egy próba nem próba”
Elhangzott egy kevésbé jól sikerült első randevút követő hasonlóan rossz második találka után. Hasonló mondatok: „Ha nem próbálom ki, sosem fogom tudni.” „Attól, hogy múltkor így volt, nem kell most is így legyen.” „Akkor minden összejött, de most más lesz.”
Ilyenkor a delikvens felismeri, hogy helyzet vészesen hasonlít a múltkori döntéshelyzethez, melyben rosszul választott, de a hibát a körülményekre fogja. Meggyőzi magát, hogy előzőleg nem ő volt a felelős, ellenben a jelen helyzettel, melyben a siker kizárólag rajta áll. Ilyenkor barátom elhiteti magával: bár múltkor gödörbe esett, az a szerencsétlen körülmények miatt volt, így valószínűtlen, hogy újra megtörténjen.
„Én nem szoktam csak úgy feladni”
Elhangzott egy szakításra ítélt kapcsolat romjai fölött merengve. Ilyen még: „Ha máshogy csinálom, tuti jó lesz.”, „Innen szép győzni”, „Tanultam az előzőből, most jobb leszek”.
Mire ez a mondat elhangzik, rendszerint már szerencsétlen barátom is felismeri, hogy rossz helyzetben van és máskor ilyen körülmények között vétett már hibát, oda azonban még mindig nem jut, hogy cselekvése irányát megváltoztassa, vagyis másképpen döntsön. Cserébe rendszerint azzal vigasztalja magát, hogy ezúttal (a döntés meghozását követően) máshogy fog viselkedni, ami a végkifejletet is szebbé teszi. Tehát felismeri: a gödör amibe belemászni készül, létezik, de még úgy gondolja, hogy gond nélkül kijuthat belőle.
Az, hogy ezek a példák barátom szerelmi életét érintették, ne vezessen félre senkit: hasonló módon működik akkor, mikor megvesz egy cipőt, ami nyomja a lábát, mikor a pótvizsga előestéjén bulizni megy, vagy mikor három napi hideg vízben fürdés után azt mondja, hogy nem kell szerelőt hívni, meg tudja javítani a bojlert.
S bár a példák a való élettől elrugaszkodottak, már-már sci-fi filmekbe illőek, talán elképzelhető, hogy valamilyen hasonló szituáció a mi életünkben is megesett már. Ha találkoztunk már ilyesmivel érdemes megfontolni, hogy van-e efféle „Achilles-sarka” döntéshozási folyamatunknak. Ha pedig találunk témákat, amikben egynél többször is elhibázottan voksoltunk, érdemes vennünk egy mély levegőt, és pusztán kísérleti alapon máshogy dönteni, mint a megelőző alkalmakkal – hátha az működni fog, s nem járunk úgy, mint szegény buta barátom.
