Valljuk be: nem vagyunk könnyű helyzetben. Körülöttünk minden arra buzdít, hogy maradjunk individualisták, fejlesszük önmagunkat, teljesítsünk, legyünk a legjobbak egy olyan világban, ahol korábban soha nem kapott még ekkora hangsúlyt a „mások véleménye”. Joggal kérdezhetjük néha önmagunktól: hogyan maradjunk meg olyannak, amilyennek szívünk szerint lenni akarunk, és meddig engedhetjük be a másokat a saját életünkbe? Boldogulhatunk-e egyáltalán személyközi kapcsolataink nélkül? 

Nem kérdés, hogy társadalmi életre vagyunk predesztinálva; egész életünkben tanuljuk, hogyan boldoguljunk a lehető legjobban embertársaink között, hogyan viselkedjünk és reagáljunk úgy, hogy abból előnyünk származzon, hogy be tudjunk illeszkedni. Ha megkérdezik tőlünk, mi okozza a legtöbb örömöt vagy a legtöbb szomorúságot az életünkben, alighanem egy olyan példát hoznánk fel, amely valamelyik környezetünkben lévő embertársunkkal folytatott interakcióból fakad. Egyértelmű tehát, hogy saját szociális szféránk emberi kapcsolatai reflektálnak életminőségünkre is.

Minden választás kérdése lenne?

Életünk egy jelentős szakaszában nem feltétlenül mi határozzuk meg, hogy milyen emberekkel kerüljünk kapcsolatba, szüleinknek ebben sokkal nagyobb szerepe van: ők választanak óvodát, iskolát, sőt talán még gimnáziumot is, s megfigyelhető a tendencia, hogy lehetőleg (szintén mások véleményére és tapasztalatára alapozva) minél jobbat, hiszen az ő érdekük is, hogy olyan emberekkel érintkezzünk már ebben a korban is, akik pozitívan szolgálják a szociális fejlődésünket.

A társadalomba való integráció tehát nem opcionális.

Ugyanakkor semmi nem garantálja, hogy ez minden esetben zökkenőmentes is, mert néha bizony jó néhány negatív élménnyel és lelki pofonnal van kikövezve az út, mire tudatosul bennünk, hogy kik vagyunk, és milyenek vagyunk abban a közegben, amiben élnünk kell. A fiatalkori kortárskapcsolatok alapjaiban nyomják rá a bélyeget arra, hogy később hogyan közelítünk mások felé.

Eleve kérdés persze az is, hogy ki mennyire érzékeny „szociális érzékelőkkel” rendelkezik. Azok a gyerekek, akiket a „népszerű” jelzővel szoktak illetni, minden esetben már ebben a korban is nagyobb előnyökkel indulnak, hiszen többen keresik a társaságukat, jobban kedvelik őket. Adott esetben tehát több pozitív élményük is lesz önmaguk és a környezetük kapcsolatát tekintve. Sőt, megfigyelhető, hogy társaik is jobban érzik magukat azáltal, hogy a „népszerűek csapatában vannak”.

Felnőttkori választásaink és kompromisszumok

Felnőttkorban, ahogy függetlenedünk szüleink döntéseitől, egyre nő a tét, hiszen többnyire mi leszünk felelősek azért, hogy életminőségünk jól alakuljon. Ebben az időben, jó esetben már van egy szilárd(abb) képünk az önmagunkról, illetve arról, hogyan viszonyulunk másokhoz, illetve mások hogyan viszonyulnak hozzánk.

A jó kapcsolatokat szinte egész biztosan nem kapjuk meg egyszerűen, azokba ugyanúgy energiát kell fektetni. Ha a társas életben sikeresek akarunk lenni, akkor jó érzékkel kell megtalálnunk a kompromisszumot a „másik” és saját céljaink között, s valamiféle együttműködésre is kell törekednünk.

Ez ugyanúgy igaz akár a munkahelyi, akár a párkapcsolati viszonyokra is.

Ha képesek vagyunk alkalmazkodni és egyensúlyt teremteni magunk és a mások igényei között, akkor jó eséllyel harmóniát tudunk teremteni a környezetünkkel. Ennek viszont persze az alapja az, hogy a „személyközi társasjátékban” mindenki nyerő helyzetben érezze magát, tehát mindenki annyit tudjon kivenni belőle, amennyit beletesz, máskülönben előbb-utóbb valaki előnytelennek fogja érezni a saját helyzetét, s ez hosszú távon az életminőségre is hatással lesz.

Valakik nélkül nem lehetünk valakik?

Bárhonnan is nézzük, a magány nem egyenlő azzal az igénnyel, hogy „néha szeretünk egyedül lenni”; önmagunkkal kettesben, mérlegelve azt, hányadán is állunk magunkkal és a környezetünkkel. Az egyedülléttel mindenki a maga módján birkózik meg, de szinte elképzelhetetlen, hogy ne akarjunk tartozni valakihez vagy valakikhez.

Ugyanakkor rajtunk múlik, hogy ha mérlegre tesszük a kapcsolataink közérzetünkre gyakorolt hatását, akkor (még ha előfordulnak hullámvölgyek is) azt tudjuk-e mondani: „igen, én a helyemen vagyok ebben a világban, mert tudok meríteni a környezetemből, képes vagyok érvényesülni ott, pozitívan hatnak rám az emberek”. Ha ez mégsem így lenne, akkor talán lehet, hogy nem azok a „valakik” vagyunk, akik lenni szeretnénk.

 

Ajánlott irodalom: Csíkszentmihályi Mihály – Az öröm művészete (Nyitott Könyvműhely, 2010)

Kép forrása: pinterest