Az előző rész tartalmából: Körbejártuk a stressz fogalmát, megvizsgáltuk, hogyan reagál a szervezetünk a minket érő külső, környezeti veszélyekre. Tudjuk, mi a különbség jó és rossz stressz között. Megismertük, miért jelent kiemelt veszélyt a koronavírus fertőzés a krónikus betegségben szenvedőkre, illetve az idősekre. Arról azonban még nem esett szó, mik is ezek a bizonyos külső, környezeti veszélyforrások, miként csoportosíthatjuk azokat, és különböző formáik hogyan hatnak a viselkedésünkre. 

Leegyszerűsítve minden olyan külső eseményt, amelyek kiváltják az előző írásban megismert stresszreakciót, összefoglalóan stresszoroknak nevezzük. Bár a stresszorokat két nagy csoportra bonthatjuk, alapvetően jellemző rájuk, hogy képességeinkre, és azokon keresztül az énképünkre nézve jelentős kihívást jelentenek. Szélsőséges esetekben akár azt is mondhatjuk, hogy az emberi tapasztalat megszokott határain kívül esnek. Jelentős hatást gyakorolnak a fizikai és mentális egészségre egyaránt, méghozzá ez a hatás általában a konkrét stresszor elmúlását, megszűnését követően is fennmarad. Bizonyos stresszorok csak egy-egy adott személyre fejtenek ki hatást, míg mások nagy tömegeket is érinthetnek egyszerre. 

Arról azonban már ennél a pontnál érdemes szót ejtenünk, hogy miként eustressz és distressz is létezik, úgy a stresszorok sem kizárólag rémes, már-már horrorfilmekbe illő eseményeket takarnak. 

Az alapvetően pozitív érzelmi töltetű események is okozhatnak stresszreakciót.

Elég olyan eseményekre gondolni, mint az összeköltözés a párunkkal, a házasságkötés, a közös gyermek megszületése. Ezek örömteli események – amiket ideális esetben mi magunk akartunk, választottunk –, ugyanakkor az addig megszokott életvitelünket jócskán megváltoztatják. A változással járó alkalmazkodás pedig próbára teszi képességeinket, mindazt, amit addig magunkról és a világról gondoltunk. 

Tehát akkor mi is az a stresszor?

Ahogy már említettük, a stresszorokat alapvetően két nagy csoportra bonthatjuk. Azokat a történéseket, amelyek az egyén vagy a közösség életében hirtelen és rendkívül nagymértékű változásokat hoznak, traumatikus stresszoroknak nevezzük. Ezzel szemben az állandósult vagy folyamatosan ismétlődő eseményeket krónikus stresszorokként emlegetjük. Hogy jobban megértsük a különbséget, egy pillanatra kanyarodjunk vissza az előző példánkhoz. A házasságkötés, a boldogító igen pillanata traumatikus stresszor – hacsak nem egy héten át tartó lakodalmat szervezünk. Ha viszont az újdonsült házastárs ettől kezdve minden áldott nap az idegeinkre megy, az bizony krónikus stresszornak tekinthető. Ugyanígy a gyermek születése traumatikus stresszor, viszont az azt követő állandó éjjeli ébrenlét, netán a gyermek elhúzódó betegsége már krónikus stresszorként jelenik meg az életünkben. 

A traumatikus stresszorok közé soroljuk a katasztrófákat is, amelyek jellemzően váratlanul fellépő, az életünket jelentős mértékben megváltoztató, pusztító jellegű események. Ide tartoznak a természeti katasztrófák, a terrortámadások, erőszakos bűncselekmények…

vagy éppen a járványok. 

Sajnálatos tény, hogy a katasztrófák általában számos ember halálát okozzák, így szélsőséges mértékű stresszel járnak. A pszichológia tudománya számára a katasztrófák egyrészről számos izgalmas, megválaszolásra váró kérdést felvetnek, másrészről azonban – etikai szemszögéből nézve – komoly nehézségeket is jelentenek. Alapvető kutatásetikai elv, hogy a vizsgálódó pszichológus nem teremthet olyan kísérleti helyzetet, amely a megfigyelt személyek számára fenyegetést, vagyis potenciális stresszforrást jelenthet. Ennek értelmében a kísérleti pszichológusok nem idézhetnek elő katasztrófákat csak azért, hogy megvizsgálják, hogyan viselkednek az emberek ilyen jellegű helyzetben. Ennek vizsgálatára csakis valós időben és „természetes környezetben” nyílik lehetőség – tehát a pszichológusoknak meg kell várniuk a katasztrofális események bekövetkezését. Ugyanakkor, ha valamilyen okból létrejön egy katasztrófa, a további

etikai elveket mindenkor tiszteletben kell tartani.

Tehát hiába van egy kísérleti pszichológus, aki a traumatikus stresszorok hatását vizsgálja, nem rohanhat azonnal egy katasztrófával sújtott személyhez, hogy „a tudomány nevében” kikérdezze, megvizsgálja. Mindez azt jelenti, hogy a katasztrófák kiváltotta stresszről csak megfigyelés, illetve bizonyos idő eltelte után, az érintettekkel felvett interjúk révén szerezhetünk ismereteket. 

Ha a traumatikus stresszorokról beszélünk, nem feledkezhetünk meg a személyes veszteségek említéséről sem. Ide tartozik egy szeretett személy elvesztése, egy párkapcsolat vagy házasság vége, a megalázottság, a visszautasítás, a kiközösítés; tehát mindazok az események, amelyek gyászhoz vezetnek. Később beszélünk arról, hogy mind a katasztrófák, mind a gyász okozta mentális és viselkedésbeli folyamatok ma már elég jól ismertek a pszichológusok előtt, így meghatározhatók és előrevetíthetők azok a szakaszok, amin az érintettek átesnek. 

A stresszorok másik nagy csoportját képezik a krónikus stresszorok, vagyis mindazok a hatások, amelyek állandósult vagy visszatérő módon vesznek részt életünkben. Erre példaként szolgálnak azok az események, amelyek a társadalmi, gazdasági vagy kulturális környezetből fakadnak (pl. munkanélküliség, szegénység), továbbá azok az állapotok, amikor egy személy azért szenved hátrányt az élet valamely területén, mert egy adott csoport tagja (pl. rasszizmus, szexizmus). Mindezeket a hatásokat összefoglaló néven szociális stresszoroknak nevezzük. 

Minden lehet stresszor, ami megakadályoz minket céljaink elérésében.

Ma már tudjuk, hogy a szociális stresszorok rendkívül erős, káros hatást gyakorolnak a testi-lelki egészségre, és ennek következtében felelőssé tehetők számos betegség (pl. magas vérnyomás, szív- és érrendszeri betegségek, cukorbetegség, autoimmun betegségek) kialakulásáért. Az azonban ennél is megdöbbentőbb tény, hogy

a szociális stresszorok a gyermekek pszichés és fizikális fejlődését is képesek hátráltatni, vagy negatív irányba fordítani. 

Egy, a közelmúltban végzett vizsgálat kimutatta, hogy a szegénységben élő családok gyermekeinek agyfelszíne 6%-kal kisebb a tehetősebb családok gyermekeinek agyához viszonyítva (Noble és mstai, 2015). Ez már önmagában is sokkoló, de még elszomorítóbb annak ismerete, hogy ez a csökkenés elsősorban a beszédfeldolgozást, a döntési képességeket, az emlékezetet és az olvasást szolgáló agyterületeket érinti. Mindez azt is jelenti, hogy a szociális stresszoroknak kitett családok gyermekei eleve jelentősebb hátránnyal indulnak. S akkor arról még nem beszéltünk, hogy – bár egyelőre ez még csak feltételezés – ezek a károsító folyamatok nagy valószínűséggel már az anyaméhben megkezdődnek. 

Zárójelben említjük meg, hogy a munka- és szervezetpszichológia előtt jól ismert kiégés, valamint a mindennapjainkat megkeserítő bosszúságok, továbbá a korábban már szóba hozott, nagy jelentőségű életesemények (házasság, gyermekszületés) is a krónikus stresszorok közé sorolhatók. Tehát tulajdonképpen minden, ami megakadályoz minket céljaink elérésében. 

Mi köze van ennek a koronavírushoz?

Nos, először is tegyük fel a kérdést, miszerint vajon a fertőzés fenyegetettsége, globális és helyi terjedése traumatikus vagy krónikus stresszornak tekinthető. Ha azt nézzük, hogy az első megbetegedések váratlanul, mondhatni akut módon léptek fel, rögtön rá is vághatnánk, hogy traumatikus stresszorról beszélünk. Ez azonban azt is jelentené, hogy a fertőzés hirtelen jött, végigsöpört, majd – mint aki jól végezte dolgát – el is ment. Ha ez így is lenne, a járvány lecsengése után nem menne minden a régi kerékvágásban, ami nem véletlen, hiszen a traumatikus stresszorok hatása még jóval a konkrét vészhelyzet elmúlása után is fennáll. Gondoljunk csak a közelmúlt terrorcselekményeire! Még ha az elkövetőket rövid idő alatt azonosították, és el is fogták, felszámolták a támadások hátterében álló bűnszervezeteket, az események hatására kialakult fenyegetettség érzése akár egy évig is fennmaradt. 

Mi történik ma Magyarországon? Intézmények zárnak be, az embereket óvatosságra intik, nap mint nap felhívják a figyelmünket az óvintézkedésekre, és kiemelik az idősek, betegek védelmét. Ehhez képest viszonylag kevesen maradnak otthon, sőt, a közösségi médiák arról szólnak, hogy az üzletek, tömegközlekedési eszközök tele vannak idősekkel. Pedig ott van a kínai, az olasz példa. Miért nem követjük ezt? A válasz egyszerű:

azért, mert a fenyegetettség érzés a valós katasztrófát követően érkezik meg.

Ha fordítva lenne, szinte mindenki a megelőzésre helyezné a hangsúlyt. Mennyiszer hallhatjuk: „Mitől féljek, miért üljek otthon? Nem vagyok beteg.” Igaz, de aki beteg, az már nem gondolkodik ezen. Ennél a pontnál azonban adódik a következő kérdés: miért veszik sokan ennyire könnyelműen a vészhelyzetet? 

Hogy erre is választ kapjunk, tudnunk kell, az érzelmeink, viselkedésünk felett gyakorolt kontrollunk a kognitív kiértékeléstől függ, vagyis attól, mi magunk mit gondolunk egy adott helyzetről, hogyan értékeljük azt. A kognitív kiértékelés pedig összefügg azzal, mennyire hirtelen jövő és mennyire újszerű az a helyzet, amit értelmezünk. Vegyünk pár egyszerű példát! Ha mindig ugyanakkor csörög az ébresztő óránk, nem fogunk minden reggel riadtan kiugrani az ágyból, nem tudva, mi ez a hang (sőt, egy idő után már néhány perccel előbb ébredünk). Ha pedig mindig ugyanazon az útvonalon közlekedünk, és tudjuk, hogy az egyik háznál lévő kutya rendszerint hangosan megugat minket, nem ijedünk meg tőle. Miért? Mert számítunk rá. Tehát a kognitív kiértékelést befolyásolják az előzetes ismereteink, tapasztalataink. Ugyanakkor az ismeretek, tapasztalatok módosíthatók, és akár felül is írhatók. 

Ha 1-2 hetet visszaugrunk az időben, talán még mi magunk is mosolyogtunk azon, vagy akár elképzelhetetlennek tartottuk azt, hogy bezárnak a közintézmények, vagy az emberek kifosztják a boltok polcait. Ha valaki néhány héttel vagy akár egy hónappal ezelőtt azt kérdezi, hogy védekezhetne a vírus ellen, valószínűleg azt feleltük volna: „Egyszerűen. Ne menj Kínába vagy Olaszországba!”. Miért tettük ezt? Azért, mert tudatunkon kívül működött bennünk az a három elv, amely meghatározza, hogyan reagálunk a stresszhelyzetekre: 

a befolyásolhatóság, a bejósolhatóság, és a próbatétel. 

A befolyásolhatóság azt jelenti, tudjuk-e kontrollálni egy esemény bekövetkezését. Korábban azt gondoltuk, a járvány terjedése egyszerűen kivédhető. A bejósolhatóság azt jelenti, számíthatunk-e egy esemény bekövetkezésére, tudjuk-e azt előre jelezni. Korábban azt gondoltuk, igen, hozzánk úgy sem jut el a fertőzés. 

A próbatétel azt jelenti, az adott esemény mennyire kezdi ki képességeinket. Ehhez szükséges, hogy pontosan ismerjük saját képességeinket, és tisztában legyünk a fenyegető esemény intenzitásával. Korábban azt gondoltuk, mi erősek és egészségek vagyunk, a koronavírus pedig olyan, mint az influenza. Jön, megy, kicsit köhögünk, no de a sok folyadék és C-vitamin megoldja. 

Ehhez képest mit tapasztalunk most? Még mindig azt gondolhatjuk, hogy befolyásolhatjuk a vírus terjedését, miközben tudjuk: legfeljebb a terjedés esélyét, intenzitását tudjuk lassítani. Talán még mindig azt gondoljuk, ha nem találkozunk fertőzött személlyel, vagy nem nyalogatjuk a buszkapaszkodót, mi nem betegedhetünk meg. Ám mióta tudjuk, hogy a fertőzés nem mindenkinél produkál súlyos és egyértelműen azonosítható tüneteket, nem állapíthatjuk meg biztosan, ki egészséges és ki fertőzött. Esetleg még azt is gondolhatjuk, megússzuk magas láz nélkül. Ugyanakkor az, hogy elkapjuk-e, és hogyan hat a mi egészségünkre, már igen kevéssé befolyásolható, és egyáltalán nem bejósolható. 

Vagyis folyamatosan megbuknak az elveink, aminek következtében a stresszor hatása felerősödik. Csoda, hogy az ember megzavarodik, és sokszor azt sem tudja, mit tegyen? Erről beszélgetünk majd a folytatásban. 

***

A Mindset Pszichológia csapata a jelen helyzetre való tekintettel kidolgozta MENTÁLIS AKCIÓTERVÉT, aminek célja, hogy pánikkeltés helyett hiteles, higgadt tájékoztatást nyújtsunk, tanácsokkal lássunk el benneteket és könnyebbé tegyük koronavírus árnyékában töltött mindennapokat.

Ha úgy érzed, a stresszel való megküzdéshez segítségre lenne szükséged, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.

 

Felhasznált irodalom: 

Noble, K. G., Houston, S. M., Brito, N. H., Bartsch, H., Kan, E., Kuperman, J. M., … Sowell, E. R. (2015). Family income, parental education and brain structure in children and adolescents. Nature Neuroscience, 18(5), 773-778.