A májusi manchesteri terrortámadás huszonkettő, a júniusi londoni késelés és gázolás hét halottat hagyott maga után, a sebesültek száma összesen száz körül mozog. A manchesteri merénylő a helyszínen magával is végzett, így nem tudják felelősségre vonni sem a hatóságok, sem az ittmaradtak. Nem szerzünk információkat már motivációjáról sem, és nem fogjuk megtudni, a jövőben mire számíthatunk még, bár ha őszinték akarunk lenni önmagunkkal akkor sejthetjük: még több áldozatra. A vereség kódolva van? Vélemény.
Európa és a dilemma. A két fogalom lassan örök értékű és erős asszociációvá fejlődik. Az európai ember gondolkodik, nem kapkod, a vezetők dilemmáznak és vitatkoznak, a gépezet lassan és nehézkesen működik. Odaütni és elégtételt követelni továbbra sem számít követendő és példamutató európai tettnek, míg az adott kérdéskör módszeres megvitatása, az elmélet próbálgatása igen. Csak hogy nem mindig van erre idő.
Míg a bevándorlás kérdésében érdekfeszítő érvek és ellenérvek csatároznak előadásokon, intézetekben, egyetemeken és parlamentekben, addig az utcákon lassan havi rendszerességgel történik a manchesterihez hasonló tragédia. A helyzet valóban nem egyszerű: a megoldást még nem látjuk, de veszekedni már tökéletesen tudunk a témán.
Az egyik oldal benesi eleganciával kollektíve terroristáz le minden bevándorlót vagy nem fehér bőrszínű járókelőt, míg a másik oldal a tanult tehetetlenség zsibbasztó kényelmében tárja szét a karjait, és hangosan kér számon: nem lehetsz annyira embertelen, hogy nem fogadod be a menekülőket!
Itt tartunk tehát. Egymással vagyunk elfoglalva, fekete-fehér világunkban a sárdobálás még mindig elsődleges és legfontosabb tevékenység, miközben a probléma megoldatlan. Ha hihetünk a híreknek, a rendőrség ezúttal is ismerte már az elkövetőt, számítottak rá, hogy tettét véghezviszi. Ma szomorkodunk, holnap temetünk, holnapután a kocsmapultnál ismét felvázoljuk világmegváltó teóriánkat.
A megosztottságnak mindig ára van. Az országoknak ideje összehangoltan dolgozniuk, a menekülőket megsegíteniük, a terroristákat pedig minden eszközzel üldözniük. Minket elkerült még a baj – igen, a kerítés miatt is – de nem mehetünk biztosra. Nem megoldás a félelem, a láthatatlan emberek zsigeri elutasítása, de az értelmetlen pátyolgatás sem.
De ne csak a vezetőkről beszéljünk, tegyünk egy lépést az álmos és szürke hétköznapok világa felé is. Míg a világ keleten forrong, háborúzik - vagy éppen háborúba tart -, nyugaton pedig a terrorizmus rémével menetrend szerint találkozik minden polgár, mit teszünk mi?
Az eseményektől távol, komp-országi nyugalmunkat
saját magunk teremtette rögeszmékkel űzzük el.
Hiszünk a konteókban és a média sem könnyíti meg helyzetünket. A propaganda cikkek teremtette kényelmes buborékban élve és tájékozódva elhihetjük: legnagyobb problémáink a titkon, külföldi forrásból kiképzett ügynökök, akiknek legfőbb célja a kormány megbuktatása, de legalábbis a rendőrattak provokálása.
Ha ezt elfogadjuk igazságnak, akkor azt is hozzátehetjük: igen, vesztettünk! A belpolitikai kérdések helyett a menekültekkel, a külvilág változásai helyett az egymással való ellenségeskedéssel vagyunk elfoglalva. Történelmünk ismerete elégséges tudást biztosít ahhoz, hogy tudjuk:
ha megosztottak vagyunk, nem győzhetünk.
Veszíteni tudni kell, és mi tudunk is. Ideje lenne győznünk is. Még ismeretlen érzés de megtudnánk szokni és jobban is állna ennek a népnek.
