Cikkünkben egy újra és újra terítékre kerülő, aktuális és sokakat megosztó témáról ír Reményiné Csekeő Borbála pszichológus, a Kék Vonal szakmai vezetője. A testi fenyítésről és az önismeret fontosságáról olvashatjátok szakmai véleménycikkét.

Az elmúlt hetekben többen írtak a testi fenyítés tilalmáról. A testi fenyítés bármely formájának alkalmazását tiltja a Gyermekvédelmi törvény – mondja a jogász. A testi fenyítés maradandó károkat okoz a gyermek lelkében – mondja a pszichológus. Van, aki háborog, hogy az, hogy már egy tasli is tilos, tényleg a liberalizmus fertőjének mélye; más az úttestre kiszaladó kisgyerekek baleseteinek hirtelen megugrásától retteg. Megint másokból pedig előjön a védőügyvéd, és hosszan fejtegetik, nekik milyen jót tett anno az a bizonyos atyai-anyai pofon – vagy éppen széttárják kezüket, hogy nincs mit tenni, hiszen őket is ütötték, nem tehetnek másként. Sokan emlegetik a makarenkói pofont – szegény Anton Szemjonovics Makarenko meg forog a sírjába. Érdemes utána nézni munkásságának, megérdemelné, hogy ne a pofon jusson róla eszünkbe!

A törvény betűi is nevetség tárgyává lesznek egy-egy cikk alatt, hiszen senki sem látott még a testi fenyítés miatt rabláncon elhurcolt családanyákat és családapákat. Nehéz tekintélyt szerezni a törvény tiltásának, úgy, hogy – tudatosan – nincs mellé rendelve büntetési tétel. Nehéz kilépni ebből a bűn-büntetés, kihágás-fenyítés gondolati vázból.

A testi fenyítés kapcsán írt kommenteket olvasva akár az a naiv képzetünk is támadhat, hogy az átlag magyar családban leginkább két tipikus helyzetben jellemző a testi fenyítés: ha egy kétéves kiszalad az úttestre, vagy ha konnektorba nyúl, illetve hogy felmenőink legfontosabb szülői erénye a pofonosztás volt. Nem gondolom, hogy így van, de innen is el lehet indulni. Azt most átugranám, hogy csuda jó találmány a konnektorvédő, és hogy a kétévesek kezét érdemes fogni a járdán. Bár a legfontosabb a megelőzés, most mégis kezdjük onnan, hogy kiszalad, belenyúl, földhöz vágja magát stb., és igen, ilyenkor elkapom a kezét, visszarántom, felemelem…

Ha akkutan életveszélyben van egy gyerek, akkor minden ér, aminek a célja a vészhelyzet elhárítása! Csak hát ez nem is olyan egyszerű szabály.

Nem ilyen könnyű mindig azonnal felismerni a saját motivációimat, viselkedésem mozgatórugóit.

Rácsapok a kezére, hogy „tudja, az áramütés fáj”? Ez veszély elhárítás? Vagy csak a pillanatnyi ijedtségem levezetése? Bezárom a szobájába, hogy legyen ideje lenyugodni. Ettől tényleg jobb lesz a gyereknek – vagy csak nekem, mert tompábban hallom a gyereksírást? Felpofozom, mert ilyen tiszteletlenül nem beszélhet! Egy pofon valóban egymás tiszteltére tanít? Vagy csak retorzió az én sértett büszkeségemért? Amikor veréssel fenyegetek a rossz jegyekért, valóban hiszek benne, hogy a verés pozitívan hat a szövegértésre vagy a másodfokú egyenletek megoldására, vagy saját kudarcomnak érzem a gyerek gyenge teljesítményét, és ez a frusztrációm vezet az agresszióhoz? A példák sora végtelen…

A megoldást már az ókori görögök is tudták: Ismerd meg tenmagad!, áll a delphoi jósda templomán. Nincs rövidebb út, nincs más jóslat, recept, varázsige. Az erőszakmentes kommunikáció, a kapcsolódó nevelés, a pozitív fegyelmezés – mindaz, ami alternatíva lehet a büntetve, fenyítve, fájdalmat okozva, erőből nevelésre, ott kezdődik, hogy

tudj szembenézni magaddal, tudj kapcsolódni a saját érzéseidhez, lásd, hogy mi történik éppen veled – és akkor lesz esélyed megérteni, mi történik a gyerekeddel.

A konnektortól, autótól, láncfűrésztől elhúzom, a boltból is kicipelem – de mi történik utána? Van-e egy-két percem valóban rá figyelni? Pár percig tudok-e arra koncentrálni, hogy itt van ez a pici ember, aki most nagyon akar valamit: bármit, ami a polc legtetején van, vagy egy kiflit, plüssmackót vagy iPhone-t. És közben szüksége van valami másra: biztonságra, nyugalomra, elismerésre és leginkább az én figyelmemre. Tudok-e rá figyelni, és nem arra, hogy hányan látták ezt a jelentet, hogy áthallatszik-e a szomszédba a sírás, hogy jön-e már a biztonsági őr, vagy hogy mit tenne anyám ebben a helyzetben, és mit is olvastam múltkor abban a jó kis cikkben… Ha mások ítélkezésétől félek, ha külső elvárásoknak akarok megfelelni, ha saját gyerekkorom képei úsznak be, akkor még sok önismereti munka vár rám.

Ha adok időt, hogy kiderüljön mi történik, az sokszor már önmagában megoldás.

Nyitott vagyok rá, hogy mi történik vele, és elfogadom a negatív érzéseit. Már egy csecsemő is tudja jelezni, hogy most neki rossz, kérdés, hogy kibírom-e én ezt a rosszat, és tudok-e a saját érzéseimre is reflektálni. Elmondom-e azt is, bennem mi zajlik, hogy én is fáradt vagyok, és nyűgös, vagy ijedt és féltem őt, és aggódom érte, meg egy kicsit azért is aggódom, hogy mit fog szólni a nagyi… Ha nem vagyok a saját érzéseimmel tisztában, nehezebben tudom a gyerekem negatív érzéseinek megélését és kifejezését támogatni, és a saját példaadásommal a helyzetben megélhető formába terelni. Ez nem visz közelebb a helyzet megoldáshoz, nem ideális, ez kudarc. De nem a világvége! Van alkalom bőven gyakorolni.

Akkor tudok a gyerekemre figyelni, ha máskor meg megélhetem, hogy rám figyelnek! Akkor tudom az ő szükségleteit kielégíteni, ha tisztában vagyok a saját szükségleteimmel, és tudok jó lenni magamhoz, tudok gondoskodni magamról és elfogadni, ha más gondoskodik rólam. Persze ez csak leírva ilyen egyszerű. Lehet, hogy dolgozol magadon, nemcsak szuper önsegítő könyveket olvasol, de önismereti csoportba jársz vagy pszichoterápiába. Újra és újra megpróbálod máshogy, és még mindig jönnek kudarcok. Lehet, hogy inkább odaadod ebéd előtt azt a vacak csokit, csak béke legyen. Hogy ennyi erővel egy pofont is lekeverhetnél? Nem, mert, akkor a saját kudarcodért mást büntetsz. Igen, kudarcok lehetnek, de nem lehet a saját frusztrációnkért a gyerekeket hibáztatni. Nem lehet úgy gondolkozni, hogy ha apám vert, anyám vert, én is megütöttem már a gyereket, akkor ez így törvényszerű, így jó, akkor ehhez jogom van.

Szülőnek lenni kihívás. Senki nem mondta, hogy könnyű. De lehet segítséget kérni!

Kell is! Felelősek vagyunk a saját ép eszünk és lelki egészségünk megtartásáért, de a gyerekeinkért, tanítványainkért is. Lehet hibázni. Lehet elbukni. Lehet bocsánatot kérni. Lehet segítséget keresni. Sokszor már az is segítség, ha nem egyedül gondolkozol, hanem valakivel párbeszédbe vagy. Ha kapsz kérdéseket, amik új utakat nyitnak. Ha megtapasztalod magadon azt a figyelmet és elfogadást, amire a gyerekek is vágynak. Nagy erő, ha van olyan kapcsolatod a pároddal, a családtagjaiddal, a barátaiddal, hogy lehessen beszélni a szülői kihívásokról. De van, hogy éppen nem ilyen teherbíróak ezek a kapcsolatok, vagy benned túl sok a szégyen, vagy egy külső körből szeretnél visszajelzéseket kapni. Akkor se maradj egyedül!

•••

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány önkéntesi és munkatársai  26 éve beszélgetnek gyerekekkel Lelkisegély-vonalunkon, de fogadják szülők, hozzátartozók hívásait is a 116-000-ás számon, illetve leveleit a 116000@kek-vonal.hu címen. Megkeresheted őket te is, ha aggódsz egy gyermekért a környezetében, ha jó lenne valakivel közösen gondolkozni. Segítenek, ha a szülői feladatokban megfáradtál és támogatásra, bátorításra vágysz, vagy konkrét információkra van szükséged.