Milyen függőség jelenti a legnagyobb problémát a mai világban? Mit tehet egy függő hozzátartozója? Mi a helyzet a magyar egészségüggyel? Ilyen és ehhez hasonló témákról beszélgettünk. Interjúnk.
Épp egy másik interjúról érkezik hozzám Dr. Zacher Gábor toxikológus, meglehetősen nehéz elérni, igen elfoglalt. Megjegyzi, hogy a kinti időjáráshoz képest elég lengén öltöztem fel. „Ült már maga tolószékben egy órát ilyen időben kint az utcán?” - kérdezi. Természetesen nemmel felelek. „Az egyik volt betegem épp itt ül kint a pékség előtt. Diplomata családból származik és ide jutott. Érdekes élettörténet.”
Az első könyvében beszél arról, hogy gyermekkorától orvos szeretett volna lenni, mert ezt a mintát látta otthon. Ezután kétszer nem vették fel az orvosi egyetemre, majd kiderült, hogy gumiallergiás.
Tudja, nagyon érdekes, hogy olyankor az ember ezt kudarcként és mélypontként éli meg, és persze az is. Amikor jelentkeztem az orvosi egyetemre, még nagyon más világ volt, mert a férfiakat, ha nem sikerült a felvételi, behívták katonának. Aztán mikor kiderült a gumiallergiám, volt két nagyon nehéz hónap az életemben, amit tényleg senkinek nem kívánnék. Ezek a nehéz élethelyzetek azonban sokszor lehetőséget nyitnak az ember számára, persze ezt csak így utólag, visszatekintve látjuk. Például a sikertelen egyetemi felvételi után elkerültem a klinikára dolgozni. Egyetem alatt is végig dolgoztam, műtősfiúként, mentőápolóként, és rengeteg dolgot megtanultam.
Épp ezért minden orvosi egyetemre felvett diákot egy évig kötelezően elküldenék dolgozni az egészségügybe. Mert van, aki be tud kerülni az egyetemre, okos, jó pontokat hoz, jól felvételizik, megvan a 430-40-50-60 pontja. Alkalmas ő erre a pályára? Ki tudja? Attól, mert ő orvos szeretne lenni, még nem biztos, hogy alkalmas is rá. De ha egy évig dolgozik az egészségügyben, akkor ott kiderül. Persze lehet, hogy valaki egyből úgy indul neki az egyetemnek, hogy őt a kutatás érdekli, ez rendben van. De végig lehet ma úgy csinálni az orvosi egyetemet, hogy nem nyúl a hallgató egy évig beteghez, egész egyszerűen fizikailag nem ér hozzá. Ott vannak a gyakorlaton 8-10-en és amikor már harmadjára tapintják ki a beteg megnagyobbodott máját az ügyetlen kezű orvostanhallgatók, a beteg már sziszeg, és akkor megteheti a hallgató, hogy ő szépen hátul meghúzódik. Ezért küldenék el előfelvételi után mindenkit egy évre az egészségügybe dolgozni, segédápolóként, műtősfiúként. Nézzen egy kicsit körül a rendszerben, hogy mennyire érzi sajátjának, mennyire tud majd ebbe a történetbe beilleszkedni. És ebben az egy évben ne szakmát tanuljon meg az ember, hanem hozzáállást, lásson maga előtt olyan példákat, amik fontosak lehetnek számára. Ez komolyan hozzájárulhat ahhoz is, hogy még eltökéltebben készüljön a hallgató az orvosi pályára. Ez az eltökéltség, a pályára való készülés, nem feltétlenül mindig a tankönyvekről szól, nem arról, hogy így jobban meg lehet tanulni az anatómiát, hanem arról, hogy látja az ember maga előtt a betegekkel való kommunikációt, a hozzáállást. Nagyon sok mindent meg lehet tanulni egy tankönyvből, de az nem a való világ. A gumiallergiámból, a szakterület váltással én pozitívan kerültem ki.
Szóval lehet, hogy most lennék egy jó baleseti sebész, de úgy gondolom, hogy toxikológusként rátaláltam egy olyan szakterületre, ami tényleg a szerelmem lett.
Amikor jöttek ezek a nehézségek, nem gondolt arra, hogy esetleg nem ez az Ön útja, hogy esetleg a sors hozta így?
Őszintén megmondom, én ebben, nem hiszek. Lehet, hogy ez az én saját kis történetem, de ilyen külső erőben, ami lenyúl és odébb tesz, nem hiszek. Ez egy egészségügyi kérdés volt, hogy kialakult a gumiallergia. Azért persze halogattam az elején, mikor az első foltok megjelentek, rögtön megmagyaráztam: „gumikesztyűben vagyok egész nap, az ember bőre bepállik alá, biztos a fertőtlenítőszer okozta”, ilyenek. Kentem, ápoltam, nem lett jobb, viszketett. Aztán szembesülnöm kellett vele, nem halogathattam tovább.
Traumatológiából toxikológia. Ez azért elég éles váltás.
Abból a szempontból talán annyira nem éles a különbség, hogy mindkettő az akut ellátásról szól. Mindig is nagyon tiszteltem azokat a kollégáimat, akik egy belgyógyászati beteg fölött elelmélkedve, apró pici puzzleként összeraknak egy betegséget. Én nem ilyen vagyok. Most rögtön tessék dönteni, amin aztán nagyon sok múlik. Természetesen a puzzle összepakoláson is nagyon sok múlik, de én egy sokkal földhözragadtabb ember vagyok, a hirtelen döntések híve. Ugyanúgy a baleseti sebészet, a toxikológia, a sürgősségi ellátás, ezek mind erről szólnak.
Mi az első gondolata, amikor meglát egy önkívületi állapotba került embert? Hogyan viszonyul a beteghez? Sajnálja vagy inkább arra gondol, hogy „jaj, már megint mit csinált magával”?
Egyik sem. Szerintem sajnálni nem szabad. Az, hogy bennem van valami kritika, főleg, ha már ismerem az illetőt, az én dolgom. Pont erre a legjobb példa a betegem, akivel, mint mondtam, itt az imént találkoztam a sarkon. Pistát, ha tízszer nem élesztettem újra, akkor egyszer sem. Amikor megláttam a talpát – ami most már ugye nincsen, mert mindkét lábát amputálták -, már tudtam a TAJ számát visszafelé. De alapvetően, abban a helyzetben az orvos egy valamivel foglalkozhat, azzal, hogy mi történt a beteggel és hogyan tudok segíteni rajta. Az, hogy neki állok sajnálni vagy anyázok magamban, lényegtelen dolog. Persze hajnali háromkor, amikor az ember fél kettőkor tudott lefeküdni aludni egyet és belefut a Nyugati-pályaudvar aluljárójában egy heroin túladagoltba, világos, hogy nem fülig érő mosollyal megy oda. Nem vidám, mély empátiával köszönti az éppen ott fekvő eszméletlen versenyzőt. De ilyenkor ezeket mindig félre kell tenni. Szerintem a túlélés egyik nagyon fontos záloga lehet a kívülmaradás. Abban a pillanatban, hogy én belépek az ő körébe és megpróbálom átvállalni a problémáit, elveszítem a saját objektivitásomat.
Belülről egy kört nem lehet 360 fokban látni, csak kívülről. Ez lehet, hogy időnként nagyon kegyetlennek tűnik, de abban a pillanatban, hogy belülre kerültem, én már nem segíthetek.
Magyarországon nincs alkoholstratégia, de ez nem is érdek, hiszen rengeteg pénzt hoz a konyhára. Milyen lépések lehetnek még, nem annyira az elrettentés, sokkal inkább a tájékoztatás szempontjából?
Az elrettentés sosem volt egy működőképes történet.
Ahogy a dohányzásnál sem az.
Persze, nézze meg mi van rajta a cigarettás dobozokon. Gondoljon bele abba, hogy mondjuk 15 évesen tudtunk-e előre tudatosan gondolkodni? Tudtam-e azt mondani, hogy ha én ma elkezdek dohányozni, akkor majd 20 év múlva, amikor 35 éves vénember leszek – mert ugye a 15 évesnek ez már az öreg kategória – akkor mennyivel fog megnőni egy szívinfarktus, egy stroke, egy érszűkület kialakulásának a valószínűsége? Mert megnő ez nem kérdés, de nem foglalkozunk ilyenekkel. Mindig el szoktam mondani, hogy az Európai Unióban ugyanezek a képek vannak a dobozokon, mégis jelentős dohányzás csökkenést értek el a fiataloknál, egyetlen mondattal: „Ha dohányzol büdös leszel!”. Gondoljon bele: mondjuk van egy barátja, aki dohányzik, Ön pedig ugye nem. Elmennek egy szórakozóhelyre, a fiú kimegy, rágyújt, elszív két cigit, megiszik egy fröccsöt, visszamegy, megöleli magát és szeretne valami szép szerelmes szót belesuttogni a fülébe. És akkor Ön megérzi a dohányt és azt mondja neki „Te olyan büdös vagy!”. Nem jobban visszatartja, mint a nyers adatok? Mert elmondhatja neki, hogy figyelj itt vannak a statisztikák, dohányzás – tüdőrák kialakulása 95%, asztma 87%, COPD 80%. És ezt egy pillanatig nem lehet kétségbe vonni, mert ezek olyan evidenciák, amit ma már senki nem kérdőjelez meg. De hol fogja ez őt érdekelni? Viszont, ha Ön azt mondja neki, hogy „büdös vagy”, akkor ettől lehet, hogy jobban elgondolkodik, hogy abbahagyja a dohányzást, mint a klasszikus medikális információktól. Alkohol szempontjából sem azt kell hangsúlyozni, hogy ne igyatok. Inkább azt, hogy ne legyen harmadik pohár. Senkinek nem lesz baja attól, ha megiszik két pohár fröccsöt. Inkább a kereteket kell megtanítani a gyerekeknek. De pont az a gond, amit maguk előtt látnak példaként.
Az alkoholbetegség nem a gyerekkornak, a fiatalkornak a betegsége, hanem annak a mintának, aki az ő anyja, apja, nagyapja, akit a családban lát nagybácsiként, rokonként.
Az alkoholizmust gyakran elbagatellizáljuk, holott az a leggyakoribb függőség és talán az teszi tönkre a legtöbb életet. Lehet ennek köze ahhoz, hogy az alkohol legális?
Régen volt a Dallas nevű sorozat, amiben a szereplők elég gyakran iszogattak. Ennek apropóján voltak úgynevezett „Dallas-bulik”, amik arról szóltak, hogy inni kellett egyet, amikor a szereplők ittak. Valami hihetetlen módon be lehet rúgni egy 50 perces Dallas epizód végére. Alapvetően, tényleg ezzel szocializálódtunk, ez a természetes. Ha bemegy valahova rögtön megkérdezik „Mit iszol?”. És ilyenkor persze nem buborékos üdítőitalra gondolnak, hanem vélhetően valamilyen alkoholra. Nem beszélve a jövedékiadó fontosságáról. Azokban az adatokban, amiket az alkoholfogyasztás/fő szempontjából számolnak ki, óriási különbségek vannak, mert a KSH abból a mennyiségű alkoholból számol, ami után jövedékiadót fizetnek. Gondolom ismer olyat, aki szokott otthon teljesen legálisan pálinkát főzni, Magyarországon 50 litert lehet. Hallott olyanról, aki 51-et főzött vagy 52-t vagy 500-at? Biztosan. Elmegy a Nyírségbe, rengeteg bögrecsárda van, ahol a bolti árnál olcsóbban és minden jövedékiadó nélkül árulják a házipálinkát. A magyar ember pedig mindenből, a cipőtalpból is tud pálinkát főzni. Ez egy nagyon komoly szocializációs probléma, amivel senki nem mert a rendszerváltás óta foglalkozni. Ezzel csak úgy együtt élünk.
Elfogadjuk a 30 000 halottat, elfogadjuk a 800 000 alkoholistát, a 2,5 millió nagyivót, ezek részei az életünknek és nem foglalkozunk vele.
Ellentétben a kábítószerrel, mert az egy fétistárgy. Az valami rettenetes, az borzasztó, negyvenen meghalnak évente, negyvenen! Alkohol miatt meg 30 000-en. Nagyságrendbéli különbségek vannak.
És a legtöbben nem is tudják, hogy hova tudnak az alkoholproblémájukkal fordulni.
Jó, de mennyi esélye van ma valakinek állami keretek között a pszichoterápiára? Ott a magánszektor, szükség van rá, mert van, aki ezt is meg tudja fizetni. Embere válogatja, 5 ezertől, akár 40-45 ezer forintos is lehet egy 40-50 perces foglalkozás. Ez rendben van, tisztességes. Pont úgy, mintha én most el akarnék menni egy MR vizsgálatra, előjegyeznének áprilisra, ha pedig azt mondom, hogy kifizetem, akkor holnap már mehetnék. És ebben semmi negatív dolog nincs. Olyan, mint az étterem, nem? Minden étel mellett ott az ára, ez így kristálytiszta. De mondjuk ezt a lakosság 10-15%-a engedheti meg magának. Mellette pedig ott van az egymillió depressziós, aki azt mondja, hogy 15 éve szedem a gyógyszereimet, mert depressziós vagyok. És történt valami az életében? Baromira semmi.
Attól, hogy ő reggel beveszi azt az SSRI-t vagy SNRI-t meg mellé persze a rivotrilt, a frontint vagy a xanaxot, semmi nem fog történni. Soha nem fog a probléma megoldódni az életében pszichoterápia nélkül.
Visszatérve az alkohol legalitásához. Ön ellenzi a marihuána legalizálását, azt gondolja, hogy akkor több függő lenne?
Biztosan nem. Alapvetően én önmagában nem azt ellenzem, hogy legalizálják a marihuánát. Illetve szó szerint valójában azt ellenzem, de alapvetően csak azért, mert ennek még szerintem nincs itt az ideje. Fokozatos lépésekre lenne szükség, elsőként például az orvosi marihuána bevezetésére. A magyar álláspont szerint az 1961-es bécsi egyezmény óta a marihuána kábítószernek számít, és ezzel nem is akarunk többet foglalkozni. Pedig rendben van, hogy kábítószernek számít, de a morfium nem az? Használjuk a morfint és a szintetikus morfinszármazékot a napi gyakorlatban? El tudnánk képzelni az orvosi munkát morfin, fentanyl, suboxone, buprenorphine stb. nélkül? Nem. Akkor azt miért nem fogjuk betiltani? Szedjük le azokat is a terápiáról, mert szintén benne vannak a bécsi egyezményben. Vagy például a ketamin, ami a sürgősségi ellátásban használatos gyógyszer. Egész egyszerűen nem értem ezt a fajta gondolkodást. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mondjuk a dunaszekcsői házi orvos írjon fel orvosi marihuánát a betegének, de valamilyen formában legyen erre is lehetőség. Ma már szólnak magas evidenciaszintű vizsgálatok a szintetikus THC és egyéb cannabidiolok orvosi hatásáról. És ez nem a brit tudósok és pletykalap színvonal. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi években egyéb gyógyszerekkel, például a psilocybinnel, az MDMA-val, a ketaminnal komoly kutatások zajlanak. Az MDMA-t például a terápiarezisztens depressziónál, poszttraumás betegségnél használják. Nem elsővonalú szerként, hanem olyan terápiarezisztens depressziónál, ahol más segítség már nem működik, vagy például a psilocybint a haldoklóknál. Az online térben ma már nagyon egyszerűen utána lehet nézni a kutatásoknak, hogy az orvostudományban milyen jól alkalmazhatók ezek a szerek. A kutatások 95%-a természetesen tengerentúl zajlik, de végeznek már vizsgálatokat Svájcban is. Ez ma nem egy fajidegen dolog. Természetesen ezt körbe kell bástyázni törvényekkel, mert biztos lenne visszaélés, hiszen miért ne lenne? Most is van. Átmennék a szemben lévő háztartási boltba és vennék nitrohigítót, ami nagyon jó, mert otthon le tudnám vele szedni a festéket, de rá tudnám tenni egy rongyra és ugyanúgy tudnám szipózni is. Millió ilyen cuccot lehet szerezni, akár elérhető távolságon belül. Tehát alapvetően úgy gondolom, hogy itt a lépéseket kellene betartani, hogy tényleg a dunaszekcsői háziorvos ne tudjon orvosi marihuánát felírni, de legyen meg egy felírhatósági kör. És ugyancsak a dunaszekcsői patikában nem kellene tartani olyan gyógyszert, ami szintetikus THC-t tartalmaz, de legyenek kijelölve speciális patikák, ahol viszont elérhetőek ezek a szerek. Mint ahogy a hasonló gyógyszerek beszerzése sem a Falk Miksa utcai antikpatikának a feladata, hanem megvannak az olyan központi gyógyszertárak, ahol erre van lehetőség. Szerintem ezeket be lehetne vezetni és majd utána, ha ez egy működőképes rendszer, akkor 10-15 év múlva lehetne a legalizációról beszélgetni.
Egyébként mesélték nekem, hogy tavaly novemberben volt egy háromnapos kábítószer prevenciós képzés rendőrtiszteknek Varsóban.
Ott hangzott el, hogy az Unió egyre inkább azt fogja javasolni, hogy tolódjanak az országok a legalizáció felé,
mert azok a bűnügyi költségek, amit arra fordítanak, hogyha valakinél találnak valamilyen növénymorzsát, akkor azt kivizsgálják, sokkal nagyobb invesztíció, mintha ezt a pénzt a prevencióra fordítanánk. Egy izgalmas, bár nem egészen friss 2015-ös statisztikai adat, hogy a kábítószerköltségvetés 75%-a Magyarországon a kínálatcsökkentésről szól és csak 25% a keresletcsökkentésről, ami ugye maga a prevenció. Szlovéniában 20% a kínálat- és 80% a keresletcsökkentés. Pedig a két ország nincs olyan nagyon messze egymástól. Ez egy politikai döntés, nem szakmai, mert a szakmát meg sem kérdezik. Éppen most járt le a kábítószerstratégiánk, ami 2020-ig volt tervezve. Annak idején, amikor a mostani kábítószer stratégiát kiadták, úgy nyilatkoztak, hogy 2020-ra Magyarországot drogmentessé szeretnék tenni.
Mi a helyzet függőségek terén? Magyarországon mi jelenti a fiatalokra nézve a legnagyobb veszélyt?
Az internet. Pont.
És drogok terén?
Azaz hogy mi a leggyakoribb? A marihuána vezeti a listát, a biofű a második. Az extasy egyre inkább jön előre, ami viszont azért „jó”, mert az extasyt már ismerjük. Az újakról, amik Kínából jönnek, még nem nagyon tudunk semmit. De akármit be lehet szerezni, ma már csak egy telefon, más a helyzet, mint az én időmben. A rendszerváltáskor voltam 30 éves, akkor meg most már hova kezdjek bele. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha ma lennék annyi idős, mint mondjuk Ön, akkor mindig tudnék jó döntést hozni, nem tudom.
Mit tehet egy függő hozzátartozója?
Szerintem a függő a saját függőségével valahol a család bűneit jeleníti meg. Lehet, hogy a többiek ellen tudtak állni, de ő nem. Benne jön ki a család összes gyengesége. Az a baj, hogy a függőknek a családi szociális hálója gyakran megszűnik. Gondolom millió ilyen történettel találkozott már, az alkoholista ígérgeti, hogy ez volt az utolsó, nem lesz több. Mennyi hitelt lehet adni egy ilyen mondatnak? Semennyit. És tulajdonképpen, ha kihátrál mögüle a szociális háló, akkor nem fog tudni talpra állni. Nagyon nehéz a családnak, hogy 24000-szer hazudott és akkor most 24001-edjére miért hinnének neki. A probléma, hogy nagyon nehéz egy függőnek visszaszerezni a család előtt azt az arcát, amit nagyon könnyen és nagyon hamar elveszített.
Csak ő tudja megszerezni a motivációt. Gyakran bizonytalanná válik a család számára, hogy mit kezdjenek vele. Sokszor kapják meg tanácsként, hogy ne adjanak neki pénzt: „de hiszen akkor éhen hal”. Ne fizesse ki az adósságait, „de hiszen akkor megverik az én kicsi fiamat, az én kicsi lányomat” stb. Kell tudni néha kegyetlennek lenni, hogy az illető találkozzon egy olyan élménnyel, amivel úgy szembesül, mintha pofon vágnák.
Nem vagyunk érte felelősek. A családnak meg kell próbálni kívül maradni. Mikor az ember egy olyan mondatot hall a betegétől, hogy képzeld magad a helyembe, akkor én nem vagyok erre képes. Ön él a saját örömeivel, saját bánataival, én élem a saját életemet. Bármennyire is azt gondolja az ember magáról, hogy intelligens és együttérző, nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet együtt élni egy családban mondjuk egy szalézi rendi apácalánnyal. Mert ez az Ön élete, nem pedig az enyém.
Mit tehet a család? Támogat. Támogat az utolsó pillanaton túl is. Persze tudni kell, hogy a hozzáállás a függőkhöz nagyon negatív – és itt nem az addiktológiai szakrendelésre gondolok, mert oda beesni csak úgy nem lehet, talán legkorábban májusra van időpont. Az alkoholizmusból nem olyan könnyű kikerülni. Egy alkoholbetegnél az elvonási tünetek nagyon durvák tudnak lenni, bele is lehet pusztulni. Ez is egy fontos dolog, hogy önmagában véve az egészségügyi ellátórendszer a függőkhöz nem túl kegyes.
Hosszú évek tapasztalata alapján ki merem jelenteni, hogy egy kábítószerfüggőnek akkor jó, ha a kórházon kívül van, úgy, hogy az ajtó belülről legyen bezárva, nehogy vissza tudjon jönni.
Mi a helyzet a magyar egészségüggyel? Mi lenne a legszükségesebb tett, amellyel ráléphetnénk a javulás útjára?
Épp reggel láttam egy portálon a hírt, hogy az elmúlt másfél évben rengeteg javulás történt az egészségügyben. Tavaly, pont Mikulás napján jelent meg az OECD országos jelentése a magyar és az európai egészségügy állapotáról. Egyetlen egy olyan statisztika van, amiben Magyarország jól áll, ahol Európa első nemzete vagyunk és most nem a halálozási statisztikára gondolok, hanem tényleg pozitív. Ez pedig a kötelező oltások átlaga, ami több mint 99%-os Magyarországon. Minden másban bőven az OECD átlag alatt vagyunk. Rengeteg kórházi ágy van, nagyon rossz az ágykihasználtság, magasak a halálozási- és betegségmutatóink, az átlag életkorunk 5-6 évvel van lemaradva az Uniós átlagtól, daganatos betegség halálozásában elsők vagyunk, szívinfarktus 30 napos mortalitásában az élvonalban szerepelünk, alkoholfogyasztásban szintén, elhízás szempontjából – az Egyesült Államok, Mexikó, Új-Zéland után – Magyarország a negyedik a világon és ezek a trendek tovább folytatódnak. Ha megnézzük, évente 50 000-el fogy a magyar: 90 000 a születés, 140 000 a halálozás. Semmi az égadta világon nem változott az utóbbi időben.
Valójában a rendszerváltás óta nem nagyon lehetett hozzányúlni a magyar egészségügyhöz. Ebben közrejátszik a hálapénz is. Tudniillik, hogy a paraszolvencia 90%-át az egészségügyben dolgozók 3%-a teszi zsebre, és nekik emiatt nem érdekük a változás. Probléma az is, hogy a magyar egészségügyi ellátórendszer változatlanul a parasztos, klasszikus piramis struktúrára épül. Aki a piramis csúcsán van gyakorlatilag élet-halál ura, ő az, aki megmondja neked, hogy kit vehetsz fel, kit operálhatsz, kimehetsz-e a szakrendelőbe. Egyértelmű, hogyha valaki fiatalon bekerül a rendszerbe, akkor számára is a spicc a cél. Az állatvilágban is az alfahím és alfanőstény az, aki bármit megengedhet magának. A piramisrendszer helyett a brit rendszer, a konzulens-féle, párhuzamosan mellérendelt rendszer az egészségesebb ebből a szempontból. Mi a poroszos egészségügyi struktúrában nőttünk fel. Nem beszélve arról, hogy szerintem nem megfelelő az sem, hogy az egészségügy nem bír önálló miniszteri tárcával, hanem egy gigaminisztériumnak képezi egy szeletét. Holott tulajdonképpen ez egy olyan probléma, ami mindenkit érint. Mert, ha belegondol, Önt már nem érdekli, milyenek a bölcsődei férőhelyek, az pedig, hogy milyen lesz a nyugdíjrendszer mire odajut, még nem érdekli. De az egészségügy mindenkit érint.
Illetve van egy nagyon erős orvoslobbi ebben a történetben, mert egyszer a miniszter is lesz beteg, meg az államtitkár, és a miniszterelnök, ők pedig nem az indián mágushoz fognak fordulni, hogy füstölje ki belőlük a kórt, hanem el fognak menni XY doktorhoz, aki lehet, hogy innentől kezdve kérhet tőlük valamit. És most mindegy, hogy milyen színű vagy milyen ország, mert ez mindig is így volt, szívességekből tud mozogni a rendszer. Szóval lenne itt mit tenni, csak senki nem mer hozzányúlni.
Nemrég azt mondta, hogy az egészségügyi rendszer esetlegesen közelgő beomlásának az egyik oka, hogy hatalmas az elvándorlás az orvostársadalomból. De korábban azt is nyilatkozta, hogy a béremelés ezen nem segítene. Mi tudná motiválni akkor az orvosokat az itthon maradásra?
Alapvetően picit azért lehetne pénzzel motiválni, mert egy kezdő rezidensnél, gyakorlatilag többet keres egy Lidl pénztáros vagy egy boltvezető. Másrészt pedig azt gondolom, ha az életpálya modelleket megterveznék, abban sokkal jobb kifutási lehetőség lenne. De mind a mai napig az orvostanhallgatók minimum 50%-a külföldön képzeli el a pályáját. Az én fiam most van kint Hollandiában, ő nem orvos lett.
Megdőlt a családi orvosdinasztia…
Meg, hála Istennek, ő építészmérnöknek tanul Budapesten a Műszaki Egyetemen, osztatlan képzésre jár. Rengeteg mindent megtanítottak neki, ő is azt mondja, hogy rengeteget kapott a budapesti egyetemtől, de most kint azt tanulja, hogy hogyan legyen építészmérnök. Ez azért egy drámai történet. És azt mondja, kint teljesen mások a körülmények, a hangulat, a légkör. Volt kollégáim között is van, aki eljött hozzánk dolgozni a Honvéd Kórházba a sürgősségire. Letolt 1,5 évet, megtanulta a szakma alapjait, – mert ott tényleg mindennel találkozik az ember – és most kint dolgozik Angliában, Írországban, Németországban, a tengerentúlon. Nagyon szívesen emlékszik vissza arra a másfél évre, rengeteget tanult, de azt mondja, azért ez az igazi. Kint lenni. Persze a pénz is motiváltságot jelenthet, mert nem mindegy mennyit keres az ember, de én azt gondolom, hogy a hangulat az, ami igazán fontos.
Tavaly januárban nyilatkozta, hogy nem méltatta válaszra a Honvéd Kórház a részmunkaidős állással kapcsolatban, ezen a téren van azóta valamilyen fejlemény?
Persze, válaszoltak. Kaptam egy választ, hogy jelenleg a végzettségemnek és a képzettségemnek megfelelő munkát nem tudnak biztosítani. Valójában ezt vártam. Én oda nem akarnok visszamenni vezetőnek. Sőt, én egyáltalán nem szeretnék többet autón kívül mást vezetni. Elég volt nekem 20 év osztályvezetőként, harcolni az egészségügyi bürokráciával, jelentések írásával… Én nagyon élvezem, amit most csinálok, a mentőt, a szakértést, az oktatást, az előadásaimat, ez engem teljes mértékben kielégít. Sokkal többet tudok futni például, több időm van rá.
Van valami jó tanácsa a fiatalok számára?
Azt gondolom, hogy Leninnek egy dologban volt nagyon igaza, amikor azt mondta, hogy: „Tanulni. Tanulni. Tanulni.”. Ezt abszolút mértékig osztani tudom,
mert a tudással, ami egyszer bekerült a fejedbe, bárhova el tudsz jutni a világon, azáltal tudsz érvényesülni.
Erre a legjobb példa a sámánkorszakban a sámán. Volt haszna a törzs életében? Semmi. Nem harcolt, nem vett részt a törzsnapi munkákban, de ő volt a legokosabb, és ezzel kiemelkedett. Összességében azt tudom mondani, hogy a tudás az, ami bárhol lehetőséget adhat az érvényesülésre. És ez fontos.
Címlapfotó: Ajkai Dávid
