Kritikus világban élünk, és a lesújtó vélemények gyakran röviden és tömören érkeznek felénk. Bizonyos címkék gyorsan leperegnek rólunk, ám néhány negatív jelző akár végérvényesen nyomot hagyhat bennünk. Különösen gyermekkorban vagyunk érzékenyek a megbélyegzésre, ebben az időszakban a család és a szociális környezet hatása egész további életünkre hatással lehet.
A címkék végigkísérik az életünket. Nem menekülhetünk előlük, a kritikus megjegyzések úton-útfélen ránk találnak, munkatársaink, szeretteink, ismerősök, ismeretlenek, és mi magunk is bőkezűen árasztjuk negatív címkéinket embertársainkra. Gondoljuk csak végig, hogy az elmúlt hét folyamán volt-e olyan alkalom, mikor degradáló megjegyzést tettünk magunkban vagy hangosan egy ismeretlenre az úton, a buszon, vagy a boltban, csak azért mert akadályozott minket aktuális feladatunk mielőbbi végrehajtásában. Mindennapjaink részét képezi, hogy gondolkodás nélkül véleményt alkotunk másokról, és ezt nem átalljuk világgá is kürtölni. Persze előfordul, hogy ezek a címkék nem csak verbálisan érkeznek, néha társas környezetünk mimikája, metakommunikációja adja tudtunkra, hogy épp mit gondolnak rólunk, ahogyan sokszor mi is fintorogva forgatjuk szemünket a türelmünket felőrlő helyzetekben.
Szerencsére felnőttkorunkra hozzászokunk a lehúzó negatív jelzőkhöz, és már nem ezek határozzák meg mindennapjainkat.
Gyermekként viszont még ki vagyunk szolgáltatva a ránk ragasztott címkéknek, ilyenkor családunk az első, amely biztonságot és védelmet nyújthat környezetünk támadásaival szemben.
De mi van akkor, ha pont a családunk, a szeretteink bélyegeznek meg minket elsőként olyan jelzőkkel, melyeket később egész életünkben magunkon hordozunk?
Család: védelem vagy bántalom?
Tanácsadó pszichológusként hiszek az objektív visszajelzésben, az őszinteségben, és azt gondolom, hogy a megfelelő pillanatban adott negatív, de fejlesztő kritika csodákra képes. Viszont sokszor az objektív visszajelzés álcája mögött olyan öncélú és romboló szándék rejtőzik, amely nemhogy elősegíti a másik fél fejlődését, de ellehetetleníti azt. Bár a lesújtó megjegyzések sokszor a kritikus fél saját frusztrációiból és félelmeiből erednek, de sajnos könnyű a jó szándékú visszajelzés köntösébe bújtatni. Pedig tudatos gondolkodással tetten érhető, hogy az adott pillanatban miért érzünk ellenállhatatlan késztetést a másik fél lenyomására. Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus, nemrég megjelent cikkében alaposan körbejárja a jelenség okait.
Azt gondolnánk, hogy ez a fajta kommunikáció elsősorban irigyeinkre, rosszakaróinkra jellemző, de legintimebb környezetünkben ugyanúgy megjelenhet. A problémás családokban, ahol a szerepek nem letisztázottak, vagy ahol a generációk közötti kapcsolatot elsősorban a féltékenység, rivalizálás jellemzi talán nem is találjuk meglepőnek a kommunikációnak ezt a formáját, és nem csodálkozunk rajta, hogy a lánya szépségére féltékeny anya („a kis kurva”) vagy a fia tanulmányi sikerére irigy apa („okoskodó stréber”) megbélyegző címkéivel rombolja gyermeke önértékelését.
Sajnos ez a jelenség nem korlátozható a bántalmazó családokra. Gyakran a szeretteink felől érkező segítő célzatú megjegyzések ugyanide vezetnek, és
ahogy a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve, végül a legtisztább szeretetből fakadó féltés bélyegezhet meg bennünket végérvényesen.
Miért történhet ez?
Perfekcionista világunk sikerorientált. Mindannyian a saját életünk nyertesei, hősei akarunk lenni, és még ennyivel sem elégszünk meg, arra vágyunk, hogy szeretteink, gyermekeink, családtagjaink is nyertesek legyenek, különösen, ha nekünk esetleg nem úgy alakult az életünk, ahogy terveztük. Elvárásainkat, küzdőszellemünket, csalódásainkat nem átalljuk kiterjeszteni rájuk, és nyugtalansággal tölt el bennünket, ha csak a legapróbb jelét látjuk annak, hogy egy helyzetből vesztesként fognak kikerülni.
Lépten-nyomon kritika vesz körül mindannyiunkat. Már születésünk pillanatában általános sztenderdekhez mérnek bennünket, így leszünk pufók vagy vézna, szép vagy csúnya csecsemők már életünk első órájában. Soha többet nem mentesülhetünk a címkék alól, és pár évvel később, az elemi iskolában életünk legkritikusabb szociális környezete ölel minket körbe. Gyermektársaink habozás nélkül bélyegeznek meg minket az első adandó alkalommal.
Bármelyik vonásunk kiközösítésre adhat okot, így bármikor az aktuális helyzetünk vesztesévé válhatunk, akár már fizikai jellemzőink alapján is.
Mivel senki sem tökéletes így jó esély van rá, hogy szeretteink is meg fogják élni a maguk vesztes helyzeteit, kudarcait. Ezzel tulajdonképpen nincs is gond, mindenkinek meg kell vívnia a saját harcát. A probléma ott kezdődik, ha ettől mindenáron meg akarjuk óvni őket, és aggodalmunk végül rögeszmévé válik. Ebben a rögeszmés gondolkodásban előbb fogjuk észrevenni mindenki másnál, hogy gyermekünk ügyetlen, lassan tanul, túlsúlyos, magának való vagy lusta és ezzel egy időben a szorongásunk is erősödni fog. Félünk, hogy csúfolni fogják, mert szemüvege van, mert sokat vagy keveset beszél, mert hízékony vagy mert inkább a szobájában olvas, minthogy a szabadban játsszon. Félünk, hogy vesztes lesz, mint mi, vagy mint azok, akiknél többre tartjuk magunkat. Ezt semmiképpen sem szeretnénk, így aggodalmunkat egy idő után már nem tudjuk magunkban tartani.
Bár szavaink fölött uralkodhatunk, de arcizmaink, gesztusaink gyakran elárulnak bennünket.
Ez a fajta kettős kommunikáció pedig összezavarja a gyerekek finom érzékelőit és elbizonytalanítja a két külön csatornán érkező egymásnak ellentmondó üzenet.
Még ennél is súlyosabb károkat okozhat, ha a sokáig visszafojtott lesújtó jelző átokként hangzik el egy túlfeszített családi vita során, és az arculcsapásként felérő szidás Damoklész kardjaként ott marad szerettünk feje fölött.
Ha az illető nem elég erős, hogy ellenálljon ennek a dühből és aggodalomból felkínált jelzőnek, és tudatalatt azonosul vele, egész életében olyan szituációkat fog keresni, illetve teremteni magának, amiben megfelelhet ennek a szerepnek.
Vigyázzunk, aggodalmunkban nehogy mi magunk húzzuk rá szeretteinkre a vesztes szerepét, amitől minden áron távol akartuk tartani családunkat.
Székács Zsófia, tanácsadó pszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely munkatársa
