A Fel! című mese pszichológiai háttere

Míg a legtöbb mese két szerelmes fiatal egymásra találásáról szól, viszonylag kevésszer esik említés az elengedésről, vagyis, hogy mi történik, amikor az egyik fél elveszti a másikat. A Fel! című mese szimbólumok által ragadja meg az elengedés és a szeretet lényegét. Ez a mese szól az igaz szeretetről és szerelemről, a holtomiglan-holtodiglanról – mely a mai világban egyre ritkább érték –, de emellett mesél nekünk az elengedésről, a barátságról és az újrakezdésről is. Cikkünkben a mesében megjelenő gyászfeldolgozásról, a mese pszichológiai hatásairól és hátteréről írunk.

Az Up! (Fel!) című Pixar mesefilm főszereplője a 78 éves nyugdíjazott Carl Fredricksen, aki egykor lufiárusként dolgozott. Carllal a filmben először gyermekkorában találkozunk, amikor beleszeret egy Ellie nevű lányba, akit később feleségül vesz. Carlról és Ellie-ről hamar kiderül, hogy mindketten a természet szerelmesei, s nagy álmuk eljutni Paradise Fallsra. Összeköti őket az a fajta izgatottság, hogy osztoznak egy „titokban”, egy küldetésben, melynek csak ők ketten a részesei, bennfentesei.

Az egymás iránti szeretetük és rajongásuk segít nekik a legnehezebb életeseményekkel való megküzdésben is: kiderül, hogy nem lehet gyermekük. Ezután ismét a közös utazás válik a fő céljukká, azonban az erre a célra félretett pénzüket újra és újra más dolgokba kell befektetniük: villám csap a házba, majd amikor Ellie beteg lesz, gyógyszert kell neki venni. Kettejük kapcsolata példaértékű, hiszen jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, akkor is, amikor az élet nem a várt lapokat oszt nekik. Carl végig támogatja Ellie-t betegsége során, azonban egy ponton rá kell jönnie, hogy közös életük hamarosan véget ér, s mindaz, amire gyermekkorukban egyezséget kötöttek, végül nem valósul meg.

Ellie halála után Carl egyedül marad elhunyt felesége emlékeivel, azonban egy napon megzavarják magányos nyugalmát: a házát el akarják tüntetni, s az öregurat idősek otthonába akarják küldeni. A férfi makacsul ellenkezik, s amikor már nem marad más megoldás, hasznosít mindent, amije van, és a ház lufik segítségével a felhők fölé emelkedik. Ezáltal kezdetét veszi egy kalandos utazás, melynek úti célja nem más, mint Paradise Falls. Carlt elkíséri az utazáson Russell, egy 9 éves kisfiú, aki küldetéseiért kitűzőket gyűjt, a jelenlegi kihívása pedig az idősek segítése. Míg Russell a gyermeki énjével túlbuzgó, beszédes, elszánt, addig Carl mogorva, zsémbes és legkevésbé vágyik társaságra. Azonban ez időközben változik, hiszen kettejük között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki. Russell Carl számára az Ellie-vel meg nem született közös gyermeküket szimbolizálja, s bár az elején elutasítja, hogy köztük kialakuljon bármiféle kapcsolat, a végére fogadott fiának titulálja. Carlt a mesében négyszögletesen ábrázolják, amely arra utal, hogy ő egy keményebb, zártabb, ridegebb típus, kevésbé formálható már, s ezt a négyszögletes zártságot fekete keretes szemüvege is megerősíti. A négyszög mint szimbólum védettséget és stabilitást is jelent. Russell inkább gömbölyű, amely vidám, nyitott és élénk személyiségre utal.

Carl és Ellie kapcsolata

Introvertált alkatából kifolyólag Carl kevesebbet beszél, kissé magába forduló, ugyanakkor legbelül igazán érzelmes alkat, aki szorosan képes kötődni ahhoz, akit közel enged magához. Legfontosabb célja az életben az volt, hogy Ellie-t boldoggá tegye, a nő gyermekkori álma végül kettejük közös álmává vált. A párkapcsolatokban a kognitív kölcsönös függés során a partner az én részévé válik. Ekkor

a másikról való tudás olyan lesz, akár az önismeret, s a másik vágyai a saját vágyainkként is funkcionálnak:

akárcsak Carl számára a Paradise Falls-ra való eljutás, melyre még gyermekkorukban a faházban megesküdtek.

A film az idő múlását úgy ábrázolja, hogy Ellie minden reggel megköti Carl nyakkendőjét, s látjuk, ahogy nap mint nap egy másik nyakkendőt köt, így újra és újra eltelik egy nap. Ezek a közös szokások összetartják a kapcsolatokat, s egyfajta állomások is, melyeken megállva törődünk a másikkal, s nem hagyjuk, hogy kapcsolódás, odafigyelés nélkül rohanjon el az élet.

A mesében megjelenő gyászfeldolgozás folyamata

Carl Ellie halála után nagyon magányos, s kezdetben úgy tűnik, egyedül nem igazán találja a helyét. Zsémbes öregemberré változik, aki nem hajlandó másokkal találkozni. Ragaszkodik a lakásához, ahol Ellie emlékei körbeveszik. A gyászfeldolgozás szakaszait tekintve a depresszió fázisában van, melyre jellemző a közös pillanatok s az elhunyt személy felidézése, belső párbeszédek, magány, illetve a társas kapcsolatok elhanyagolása, illetve a korábbi tevékenységek iránti érdektelenség. Ebből az állapotból mozdítja ki egy építkezés, melynek során az Ellie-vel közösen épített házukat is le akarják rombolni, őt magát pedig egy öregotthonban kívánják elhelyezni. Ez két okból is rémisztő Carl sorsára nézve: egyrészt a közös ház a legfontosabb emléke Ellie után, melybe görcsösen kapaszkodik; másrészt Carl egyáltalán nem szeretne emberek közé menni, főként nem idegen emberek közé, ahová ráadásul a szeretett tárgyait is csak korlátozott mértékben vihetné magával, s ahol a gyászfeldolgozás sem a maga természetes ritmusában történhetne. Ez a fajta tiltakozás aztán oda vezet, hogy képes mozgósítani mindent, csak hogy megmeneküljön, s biztosítsa saját maga számára a nyugalmat: azon a reggelen, amikor megérkezik érte az autó, hogy beszállítsa az idősek otthonába, a ház színes lufikkal a tetején felemelkedik, s eltűnik a felhők felett.

Fontos mozzanat a mesében, amikor Carl megtalálja az Adventure Bookot, beül a székébe, ahol Ellie-vel olvasni szoktak, s szomorúan kinyitja. Meglátja a rajzot, amit Ellie gyermekkorában készített: egy ház a Paradise Falls mellett. Carl szemébe könnyek gyűlnek, amiért nem tudták ezt a pillanatot együtt megélni. Amikor azonban be akarja csukni a könyvet, meglátja, hogy folytatódik, méghozzá a közös élményeik vannak beleragasztva. Ellie számára tehát az életük maga volt a kaland, s bár nem a gyermekkoruk óta tervezgetett Paradise Falls-i utazás valósult meg, lett ezernyi más élményük, mellyel meg tudta tölteni a könyvet. Az élet értelmét a közös életükben, s az együtt töltött élményekben látta. Az utolsó oldalon pedig ez állt: „Köszönöm a kalandot. Most keress újakat!” Carl végre megérti, hogy Ellie is azt szeretné, hogy legyenek új céljai, hogy éljen boldogan, és hogy nem kell az élete hátralévő részét végtelen szomorúságban eltöltenie.

Mindezek a folyamatok segítették Carlt a gyász feldolgozásában, s az elfogadás szakaszába lépésben. Éppen akkor érkeztek a külső segítők, amikor Carlnak szüksége volt erre, még akkor is, ha ezt ő kezdetben nem látta be.

A társas támogatás kiemelt jelentőségű a gyász feldolgozásában.

Az idősek otthonába kerülés fenyegető volta, illetve Russell nagy szerepet játszottak abban, hogy Carl ne ragadjon meg a depresszió állapotában, s élete hátralévő részében egy olyan álmot váltson valóra, mely bár Ellie-nek nem sikerült, ő mégis így tiszteleghet előtte a leginkább.

Carl a házzal azonosította Ellie-t: amikor az út során nekiállt esni az eső, így fogalmazott a ház alá állva: „Legalább az esőtől megvédesz, Ellie”. A mese végén azonban egy fontos mozzanat jelzi a gyászfeldolgozás következő szakaszba lépését:

elengedi a szétesőben lévő házat, fel az égbe, ahol Ellie is lehet, s ezzel a gyász belsővé válik.

„Ez csak egy ház” – mondja, mikor elengedi, ezzel pedig egy csodálatos utat járt be az az öregember, aki a mese elején még foggal körömmel ragaszkodik a házához.

A mese a tudattalanunkhoz szól

S hogy mi lehet egy ilyen mese célja? A mese feszültséget teremt, de aztán a végére jó végkifejlettel képes oldani azt (Kádár, 2012). A központi szereplő folyamatos mozgásban van, tapasztalatokat szerez, s kezdetben nem tudja hová tart, nem tervez előre (Boldizsár, 2010).

A mese oldja a feszültséget, s kimondhatóvá teszi a kimondhatatlant.

A tudattalan nyelvén szól hozzánk, s megtestesíti azokat a félelmeket és negatív érzéseket, melyeket nem merünk megfogalmazni. A mesék vágyteljesítők, s gyógyító hatásuk is van.

A mesében megjelenő szimbólumok

A szimbólumok lelki élményvilágunk sűrítményei, amelyeket ősképek formájában a génjeinkben hordozunk, s hidat képeznek a tudatos és a tudattalan között. Minden szimbólumból éppen csak annyi nyílik meg, amennyit a lelkünk az adott pillanatban képes befogadni, s minden egyes megtapasztalt szimbólumnak motiváló, energizáló hatása van (Boldizsár, 2010).

A Fel! című mesében megjelenő legbeszédesebb szimbólum a ház. A ház egy teljességszimbólum, a nőiség egyik legősibb szimbóluma, hiszen a világmindenségből szakít ki egy darabot, s teszi az ember létének keretévé, melyben az ember oly védetten élhet, mint az anyaméhben (Antalfai, 2006). Nagyon szép jelenet, amikor Ellie egy régi, elhagyatott házból egy otthonos, szeretetteli otthont varázsol. A ház lesz aztán Carl legnagyobb kincse Ellie halála után is, annyira ragaszkodik hozzá, hogy nincs pénz, amiért átadná a munkásoknak és az önkormányzatnak, hogy valami mást építsenek a helyén. A ház rengeteg élményt tartalmaz, s

a személyes tárgyak, fényképek időkapszulák, melyek visszarepítenek az időben, s felidéznek egy-egy szép pillanatot.

Carl a házzal azonosítja Ellie-t az utazás során, s gyakran szól is hozzá.

A lufik szimbólum szintjén az álmodozást, tervezgetést és játékosságot jelentik. Ez ráillik Carl és Ellie kapcsolatára, hiszen ők is álmokat dédelgettek, s játékosságuk, gyermeki naivságuk felnőtt korukig elkísérte őket. Időközben azonban meg kellett tanulniuk, hogy néha az álmokat el kell engedni, és hogy nem minden a tervek szerint alakul.

Maga az utazás is szimbólumként értelmezhető, egyrészt a gyászfeldolgozásban való haladásként, másrészt a személyiségfejlődésben. Carl a film elején még a depresszió fázisában van, elhatárolódik mindenkitől, és a régi, Ellie-vel közös szokásai szerint éli mindennapjait a házba bezárva. Russell megjelenésével és az utazás kezdetével azonban kimozdul ebből a fázisból, s képes lesz újra szociális kapcsolatokat kiépíteni, s a gyászt belsővé tenni a film végére. A házhoz való ragaszkodás helyett és az Ellie-vel megálmodott közös cél mellett képes lesz új kalandokat szerezni, s segíteni másokon. A másokon való segítés pedig a segítőben is pozitív érzéseket szabadít fel, s a társas támogatás ereje is segít abban, hogy Carl a gyászfeldolgozás elfogadás szakaszába léphessen. Ebben a szakaszban már nem köti le a gyászoló minden pillanatát a veszteség, s az ebből adódó fájdalom, hanem képes lesz újra a normális életvitelre amellett, hogy emlékeiben tovább él az elhunyttal kapcsolatos múlt. Újra tud örülni az élet szépségeinek, vannak céljai, s tervei ezek megvalósításra.