Félelmeinket általában gyengeségnek tartjuk. Ha a politika szemszögéből vizsgálódunk, a félelem egyből becses tulajdonná változik, amit csak ritkán szabad megosztani másokkal. A nagy gyakorlati bevethetőséggel rendelkező tudományos kutatások sorsát beteljesítve a félelem kutatási eredményei is először hadseregek, paramilitáris alakulatok és diktatórikus államberendezkedések kezébe kerültek, majd a leszivárogó tudás beindította a civil felhasználást is.
A félelemtan mára elfogadottá vált a mindennapokban. Legmindennapibb bevetésére természetesen a marketing és a PR területén kerül sor – arckrémek, gyógyszerek, lakáshitelek és macskaeledelek épülnek ugyanarra az egyszerű és hatékony módszerre, amit néhol hullámvasút modellként is ismernek. Lejtmenettel kezdünk: először félemlítsünk meg, okozzunk fájdalmat, majd jelentsük ki, hogy termékünk, mondjuk új vécéöblítőnk a megoldás, hogy a kispolgári élet méltóságát megvédelmezzük a fenyegető, vécédeszka alatt meglapuló rajzfilmbaktériumok 99,9%-ától. A termék persze drága – lehet, hogy nincs is pénzünk rá? – de nagy megkönnyebbülésre egy promóció keretein belül csak ezen a héten – akciósan beszerezhető. Félelem, megoldás, megkönnyebbülés, limitáltság, sorozatos ismétlés és az áru iránti bizalmat növelő tekintélyszemély beköszönése a recept. Egyetemi előadók, az emberi tudat kihasználási lehetőségeitől elvarázsolva, színes-szagos, fotókkal illusztrált és etikai megfontolásoktól tökéletesen mentes PPT-ken oktatják a módszert: így használd ki felebarátod!
Félelmeink karrierje
Az emberi élet leírható a félelem stációiként. A fiziológiai, biológiai változások előadása látványos és ismert, akad azonban még egy dolog, ami szintén dinamikusan, a színfalak mögött változik, és tükrözi kognitív fejődésünk állomásait: a félelmeink tárgya. Gyermekként az anyától való elválasztódás, az idegenektől való félelem és az evolúciós eredetű etológiai félelmek (pókoktól, sötétségtől, stb.) a meghatározóak, iskolába kerülésünk során a beilleszkedés, a feladatok hatékony elvégzése, a szociális és megfelelési félelmek kerülnek előtérbe. Az identitás kialakításának, a jövőről való döntésnek – és annak elrontásának – félelmei uralják tinédzserkorunk végét. Húszas éveink elején és közepén új dilemma és új félelmek kerülnek elő: vajon egyedül maradunk a világban, vagy társra lelünk? Vajon képesek vagyunk-e alkotni, megteremteni az egzisztenciánkat? A családalapítás után, az élet során először, magunk helyett a más személyek iránti aggodalom lép előtérbe, karöltve azzal a nem elhanyagolható félelemmel, hogy vajon képesek vagyunk-e biztosítani a szeretett egyének boldogulását? Az életközépi válságok, a „valamit elmulasztottam megtenni”-jellegű félelmek kríziseket, válásokat idézhetnek elő. Az élet vége felé a félelem a kezdeti, sötétségtől és idegenektől való fizikai félelem szintjeiről filozófiai magasságokba emelkedik: a tovább nem éléstől, a mások emlékeiből való kifakulástól, az elfelejtődésből adódó félelmek dominálnak.
Félelem a politikában
Az információfeldolgozás brutális hatékonyságvesztést szenved a félelem hatására. A felvázolt félelem-karrier alapján a politikában viszonylag könnyen eldönthető, melyik célcsoportra mivel érdemes ráijeszteni. A túl nagy fenyegetés nem célravezető; jó arányérzékkel annyit kell alkalmazni, hogy a szavazóink, a szimpatizánsaink és a bizonytalanok kapacitása éppen arra legyen elegendő, hogy úgy lássák, nekünk van egyedül megoldásunk a vészhelyzetre. Félelem hatására kevésbé vagyunk képesek részletesen feldolgozni a bejövő információt, viszont hajlamosak vagyunk leegyszerűsített gondolkodási sémákhoz, kognitív torzításokhoz, sztereotípiákhoz, előítéletekhez, vagy épp tekintélyszemélyekhez fordulni, akik a bizonytalan helyzetben is mutatják számunkra az utat. Az információfeldolgozási csatornák beszűkülése ugyanakkor csupán egy túlélést elősegítő mechanizmus, politikai szempontból melléktermék. A lényeg, hogy
a megfelelően adagolt fenyegetés nem csak lebutítani, de egységesíteni is képes.
További vonzó eredmény a félelemmel operáló rendszer számára, hogy a jól megválasztott félelemtárgy – amit legtöbb esetben egy személy vagy szervezet, ritkább esetben valamilyen cselekvés szimbolizál – öncenzúrát szülhet a társadalmon belül. Ez a jelenség megfigyelhető volt többek között az Egyesült Államokban 9/11 után, mikor az egyébként valós fenyegetés úgy egységesítette a közvéleményt, mint előtte évtizedekig semmi. A politika aztán ezt a félelemből fakadó egységet használta fel olyan célok elérésére, melynek az eredeti támadásokhoz már kevés köze volt. Egy ideig a sajtó nehezen nyilatkozott a kérdésről, mert hazafiatlanságnak tűnhetett volna nem támogatni a tervet, ami a „nemzet ellenségeinek” megbüntetését célozta. A lecke egyértelmű: aki nem hajlandó azonnal elítélni a félelem tárgyát, hanem helyette gondolkodni, esetleg érvelni akar, az szükségszerűen árulónak minősül a megfélemlítettek szemében.
Fehér egerek a dobozban
Van egy fontos különbség a marketingcélból történő és a politikai célból történő félelemkeltés között. Míg a marketing lassan egy évszázada töretlen sikernek örvend, a társadalmat fenyegetéssel és félelemkeltéssel irányítani akaró rezsimek előbb-utóbb elbuknak. A félelem retorikája alapvetően nem tartozik a jóléti rendszerek eszköztárába, mivel ott inkább fogyasztással, jóléti intézkedések lobogtatásával (magasabb nyugdíj, magasabb szociális juttatások) akarják befolyásolni a fokozatosan elöregedő szavazókat. A félelemkeltés, a bűnbakkereséshez hasonlóan, elsősorban a gazdaságilag sikertelen, társadalmilag megosztott rendszerek elsődleges fegyvere. Pszichológiai szempontból egyetlen probléma van vele: nehezen fenntartható. Az emberi szervezet nem képes folyamatos riadókészültségben lenni. Egy ideig persze bírja, de aztán a félelemkeltő inger deszenzitizálódik, vagyis már nem képes ugyanazt a reakciót kiváltani. Hogy a közvéleményt egységben lehessen tartani, a rezsimnek félévente új figurákat, új veszélyeket kell teremtenie nagyítóval felfegyverzett marketingesei segítségével. Egyértelmű, hogy minél inkább el tudjuk vágni az általunk irányított társadalmat a világ többi részétől, annál nagyobb szabadságunk van abban, amit a világról állíthatunk nekik. A zártságon nem kell feltétlen fizikai határokat érteni, sok esetben elég lehet a médiát megszállni. Nem kevesebbet jelent ez, minthogy
szabad kezet kapunk a másokat körülvevő valóság megkonstruálására.
Ha úgy akarjuk, egycsapásra no-go zónák létesülnek európai városokban, ha úgy akarjuk, egyetlen ember, vagy egy népcsoport lehet a felelős mindenért, ha úgy akarjuk, akár mindennap megszabadíthatjuk híveinket a gonosztól. A fehér egerek folyamatos ijesztgetése a zárt cipősdoboz rázogatásával a pánikot fásult beletörődéssé változtatja (ezt nevezzük tanult tehetetlenségnek), ami hosszú távon kiirtja a közélet iránti érdeklődést. Ilyen jellegű zártsággal már kevés rendszer rendelkezik az internet és a (többnyire) nyitott határok korszakában. A polgárok szabadon keresgélhetnek, utazhatnak, találkozhatnak más rendszerben élőkkel, vagy ők maguk is megtapasztalhatják más rendszerek uralmi stílusait.
Te kit parodizálsz?
Gene Sharp, az erőszak nélküli ellenállás legendás kutatója szerint a félelem ellenszere a humor. Minél inkább belemerül egy rendszer az „ostrom alatt állunk”-retorikába, szóvivői annál komolykodóbbá, gyászosabbá, pátoszosabbá válnak – azaz egyre könnyebben lehet őket parodizálni. Az önreflexió hiánya és a retorika logikája miatt, a kiparodizáltak tökéletes börleszk-figurákként viselkedve képtelenek lesznek még csak elmosolyodni is a viccen. Sharp és követői, például a szerb Szrgya Popovics – akinek botránykönyve nemrég jelent meg magyarul Útmutató a forradalomhoz címen – úgy tartják, az erőszakszervezetek, a kampányok és a politikusok nevetségessé tétele enyhíteni képes még a legerősebb félelmen is, emellett a felzendülő nevetés visszhangjai rádöbbenthetik a tömeget arra, milyen sokan is vannak valójában.
