A film mint gyógyír – ajánló A Hollywood-terápia című könyvhöz

Lehet-e nem szeretni a filmeket? Mindig ott vannak számunkra, akár könnyed szórakozásra, akár komoly érzelmi hullámvasútra vágyunk az adott pillanatban. Osztályozhatjuk őket műfaj vagy korosztály szerint, de akár minőségi szempontok alapján is. Kevesen gondolkodnak el azonban azon, hogy lelki fejlődésünket is tudatosabban irányíthatjuk, ha kicsit más módon közelítünk a filmekhez. Ruediger és Margit Dahlke német pszichológusok éppen ezen kivételek közé tartoznak – lássuk hát, ők milyen felosztást javasolnak, és mit változtathatunk meg ezáltal életünkben. 

A Hollywood-terápia: Amit a filmek elárulnak rólunk című könyvben a két szerző, Rudiger Dahlke és Margit Dahlke állást foglalnak a filmek terápiás hasznosságát illetően. Meglátásuk szerint, ha a filmeket nem csupán önmagukban, a szórakozás (vagy megrendülés) iránti vágytól vezérelve nézzük, hanem egyet hátralépve, tudatosabb síkon is magunkba fogadjuk, egészen kalandos ösvényekre is rábukkanhatunk saját belső működésünkben.

A szerzők – kik maguk is fanatikus mozirajongók –, úgy gondolják, a filmnézés egyszerre teremti meg a történetbe való bevonódást, valamint a kívülről való rátekintés élményét (egyfajta „szakértői” attitűdöt). A párhuzamosan folyó két szerep pedig tökéletes lehetőséget kínál arra, hogy a történetet a saját életünkre vonatkoztatva több nézőpontból is elemzés alá tudjuk vetni. „Először a hős szemében vesszük észre a szálkát, és ennek alapján a saját szemünkben is a gerendát” – fogalmazza meg közérthetően a két szerző a filmterápia lényegét.

Világot jelentő deszkák

Dahlke-ék központi fogalma az úgynevezett „életszínpad”, mely életünk tizenkét archetípusát jeleníti meg. Ilyen archetípus az agresszió, az érték, a kommunikáció, a lelki gyökerek (például család, nemzet), a kreativitás, az alkalmazkodás, a szerelem/szeretet, a mulandóság és változás, a kiteljesedés, a sors, a lényegre való odafigyelés, az egyéniség és a transzcendencia. Természetesen ezek csupán kulcsszavak: minden életszínpad ennél sokkal szerteágazóbb tudást rejt magában. Mélyebben kibontva és megvizsgálva őket összeállhat valami sokkal átfogóbb látkép is a saját lelki struktúránkról. A szerzők szavaival élve:

„Ennek a színjátéknak a játékszabályai a sors törvényei, a színpadai pedig az életszínpadok. Ha mind a két síkot megismerjük és uraljuk, valóban sztárrá válhatunk a saját életfilmünkben.”

Ebben segít a könyv, amely egy rövid elméleti alapozó után azonnal rátér a filmek tizenkét életszínpad szerint való csoportosítására. A szerzők tehát külön kiemelik azokat a műveket, amelyek meglátásuk szerint különösen erősen hordozzák magukban az adott életszínpad jegyeit – hogy néhány példát is említsünk, a múltját megszállottan kereső indiai fiatalemberről szóló Lion (Oroszlán) című film elsősorban a negyedik életszínpadon (lelki gyökerek, érzések, család) játszódik, míg a Johnny Cash életét feldolgozó Walk The Line (A nyughatatlan) helyszíne pedig elsősorban az ötödik életszínpad (kreativitás és önmegvalósítás), bár a hetedik életszínpad (szerelem, szeretet, párkapcsolat, harmónia) jegyei is fontos szerepet kapnak benne.

Filmek nélkül mit érek én...?

A könyv tehát bemutatja fejezetenként az adott életszínpadot leginkább pregnánsan képviselő filmjeit, szinopszissal és többrétegű elemzéssel tarkítva azt. Ezen elemzések témája igencsak szerteágazó: a ténylegesen pszichológiai jellegű elemzésektől kezdve a spirituális elmélkedéseken át a hétköznapi, laikus gondolatmenetekig számos hangnemet ütnek meg a szerzők. Az efféle vegyes hangvétel egyébként is a könyv javára válik – egy pillanatig sem érezzük akadémikusnak vagy a közérthetőséget zavaróan tudományos nyelvezetűnek az írást.

A filmelemzések, valamint a fejezetek elméleti bevezetőjének végén a szerzők összegyűjtik az aktuális alkotással, illetve életszínpaddal kapcsolatos fontos, lényegre tapintó – és sokszor bizony kényelmetlen – kérdéseket, melyeket érdemes a filmek megtekintése előtt és után is megválaszolni a saját életünkre vonatkoztatva. És bár Dahlke-ék szerint a megfelelő film megnézése egy egyéni terápia során is húsbavágó lehet,

a Hollywood-terápia anélkül is provokál minket a magunkkal való mélyebb szembenézésre, hogy terapeutához járnánk.

Végezetül, hogy egy pszichológiához kevésbé – vagy inkább csak más módon  – csatlakozó aspektust is említsünk: ritkán találkozhatunk valakivel, aki olyan rajongással, olyan szakralitással áll hozzá a filmekhez, mint német szerzőpárosunk. A könyv minden lélektani vonatkozása mellett elsősorban tehát ezt a hozzállást, szeretetet és figyelmet érdemes elsajátítanunk tőlük – és ezzel máris maradandó hatást gyakorolhat ránk a Hollywood-terápia. Arról nem is beszélve, hogy legyünk akármekkora fanatikusok, a megnézendő filmek listája is jelentősen meg fog nőni a könyv befejeztével.