Kopár István szóló Földkerülésre készül. A 2018-ban rajtoló Golden Globe Race rajtjához fog majd odaállni egymaga Puffin nevű hajója fedélzetén, hogy körbevitorlázza a Földet. Interjúnk.
Azt gondolhatnánk, a mai modern technológiák segítségével egy Földkerülés nagyobb fennakadások nélkül teljesíthető, azonban ez ebből a szempontból különleges verseny: technikai felszereltségében az első, 1968-as Golden Globe Race-t másolja. Azaz a versenyen csak 1988 előtt épült 32-35 láb (kb. 10 méter) hosszú hajók indulhatnak, semmilyen digitális eszköz nem lehet a fedélzeten, sem automata kormány, sem szélmérő, sem GPS-es helymeghatározás.
A fizikai és technikai megmérettetés mellett nem elhanyagolható egy ilyen út pszichés terhelése sem. A versenyzők csaknem egy évet töltenek teljesen egyedül az óceán közepén, ahol kizárólag magukra számíthatnak – ezzel a Golden Globe Race a leghosszabb és talán legnehezebb sportverseny, ami valaha létezett. Ezekről a lélektani kihívásokról beszélgettünk Kopár Istvánnal.
Hogyan merül fel az ötlet 2018-ban, hogy szóló Földkerülést az 50-es évek technológiájával hajtsanak végre?
A vitorlázás az egyik legősibb közlekedési eszköz, jóval a kerék előtti, de ez is, mint minden egyéb fejlődik, és mára már más régiókba lépett. A mai élvitorlázás az alkalmazott korszerű anyagoknak és technológiának köszönhetően közelebb került a repüléshez, mint a hajózáshoz. Magam viszont második generációs hajós vagyok, és bár kisebbik lányom pilóta, én maradok a kaptafánál.
Az első szóló Földkerülő vitorlázó Joshua Slocum volt 1896-ban – érdekes a dátum, mert az első kikötés nélküli szóló Földkerülésre 1968-ban került sor. Véleményem szerint Slocum volt az egyetlen igazi szóló Földkerülő, mert csak a saját tudására, képességeire számíthatott, hiszen még rádiója sem volt. Ez volt a valódi szakmai, sportbeli megmérettetés! Ebből ad ízelítőt a Golden Globe verseny és az indulók, köztük én is, ebbe kívánunk belekóstolni.
A Salammbo-n már megkerülte a Földet 90-91-ben. Miért vágott neki annak az útnak?
Ezt a kérdést nem szeretem, mert nem lehet röviden és félreérthetetlenül megválaszolni. Ezért írtam meg a Kihívás c. könyvemet 1992-ben és a folytatását 2015-ben, a Kihívás I-II. A Szilas-pataktól a Connecticut-folyóig címmel. Mégis tömören: édesapámmal együtt 75 évig szolgáltuk a magyar hajózást, amíg a MAHART valóban a magyar hajózást képviselte. Szomorú valóság, hogy a magyar hajózást, csakúgy, mint a haza más gazdasági ágazatait „sehonnai bitang emberek” felszámolták, elherdáltak, így én csak 25 évet tudhatok magaménak kettőnk szolgálati idejéből. Mentőcsónakként a vitorlázásba menekültem. Szakmai oldalon csaknem minden hazai, és később számos külföldi képzettséget is megszereztem.
Mi szükséges ahhoz, hogy valaki vállalkozzon egy ilyen útra, ahol hosszú hónapokon keresztül semmilyen kapcsolata nem lesz a külvilággal? Hogyan készül fel erre az izolációra, az út lelki kihívásaira?
A szóló teljesítmények sokszor egyéninek tűnnek, de nehéz elképzelni egy bokszolót vagy teniszezőt is, aki valamire is jut kiváló edző, tréner nélkül. A szóló vitorlázók mögött is komoly támogatás és segítség van a családtagok, barátok, szurkolók részéről, de ez többnyire a hajó felkészítésére és az anyagi támogatásra szorítkozik. A Golden Globe verseny esetében is lesz valószínűleg néhány versenyző, aki megengedheti magának, hogy fizikailag és pszichésen is profi felkészítésben részesüljön. Sajnos én biztos hogy nem. Nekem saját előző élményeimre, tapasztalataimra és a korábban már bevált technikákra kell hagyatkoznom. Bár a korosodás közismert hátrányai velem is jelen vannak, de ez szerencsére számtalan magányosan teljesített tengeri mérfölddel párosul. Ez a „hozott anyag” ugyancsak jelentős tényező, és persze az isteni akarat is az!
Az első Golden Globe résztvevői között mindkét végletet megtaláljuk: Donald Crowhurst csalt, beleőrült a versenybe és öngyilkos lett, míg Bernard Moitessier, aki bár győzhetett volna, végül nem volt hajlandó befutni, vitorlázott tovább egyedül, mert rájött, jobban érzi magát a tengeren, mint a szárazföldön. Ezek a példák jól szemléltetik, milyen pszichés kihívás egy ilyen út, és milyen „kiugrási lehetőségek” állnak a versenyzők rendelkezésére. Ön milyen megküzdési módokat alkalmaz?
Egyikre se szavazok, bár nagyon tisztelem és megértem a megnevezettek döntéseit és cselekedeteit. Megelégednék az egyetlen befutó, Robin Knox Johnston döntésével, sőt helyezésével is, még ha a lovaggá ütés el is maradt végül…
Mi a legnagyobb félelme az úttal kapcsolatban?
A hajózás – navigáció – az érkezés művészete, így
a legnagyobb félelmem nem megérkezni.
Természetesen vannak más elvárásaim is, szeretném a legtöbbet kihozni magamból és a hajómból.
Miben bízhat az óceán közepén, egyedül egy hajó fedélzetén, hetek óta tartó szélcsendben vagy tomboló viharban? Ahogy a zuhanó repülőn, úgy egy ilyen helyzetben sincsen ateista?
Valóban nem ismerek Földkerülő ateistát. Az Üvöltő Negyvenesekben, a Déli-óceánon sokkal közelebb kerültem Istenhez, mint akármilyen vallásos intézetben vagy esemény után. Mondanom sem kell, ez a verseny egyik mérhetetlen bónusza…
Miben tudják önt támogatni a családtagjai, a szerettei?
További szeretetben – mert aki szeret, az mindig megtalálja a támogatás módját.
A Golden Globe Race 2018. július 1-én rajtol a francia Sable d'Olonneból. Kopár István felkészülését a http://koparsailing.com/ és a http://kopar.blog.hu/ oldalon követhetjük nyomon, valamint ugyanitt támogathatjuk is, hogy segítsünk összegyűjteni a hosszú úthoz szükséges élelmet, felszerelést.
