A halál méltósága

Napjaink szorongató helyzetében milyen biztos pontot találhatunk mindannyiunk életében? Mi az, ami ezekben az elszigetelt időkben, globális világunkban minden emberben közös? Bizonytalan életünkben a halál az, melynek végessége mindenkit összeköt.

Amíg élünk, remélünk és félünk a haláltól. Ahogyan megtapasztaljuk, hogy rokonaink, barátaink, valamint mi magunk is elkaphatjuk a koronavírust, a megbetegedés következményeként az elmúlás gondolata közelebb kerül hozzánk, mint valaha – ez az esemény kiszámíthatatlan és bármikor bekövetkezhet.

Őseink mítoszaiban és a kulturális hagyományokban, a vallásos rítusokban megtalálható a halottak és a haldoklók felé megnyilatkozó megkülönböztetett bánásmód, és bár modern világunk nem ad (sok) kapaszkodót arra nézve, hogy mi ilyenkor a teendő, mégis, a köztudatban benne maradt a kívánság –

minden ember kívánsága: méltósággal meghalni.

Mit jelent ez? Az emberi méltóság maga is megfogalmazhatatlan fogalom, mégis, legtöbben „érzik” miben rejlik. Egy fókuszcsoportos kutatás szerint mindenki megérdemli a méltóságos halált, bár e kifejezés pontos körülhatárolása nehézségekbe ütközik. A fókuszcsoport tagjai legjellemzőbben a minél kevesebb szenvedést és fájdalmat említik, mint a méltóság tartozékát, kiemelve, hogy a haldoklót körülvevő emberek panaszkodása, szorongása bizonyos esetben csak ront a szenvedő helyzetén. Ebben az esetben a szánakozás elősegítheti azt, hogy a beteg vagy haldokló titkolja a kívülállók előtt a valós állapotát, nehogy még több nehézséget vagy fájdalmat okozzon nekik, sok esetben abban a tudatban, hogy elég, ha neki vannak fájdalmai, ne legyen azoknak is, akik önfeláldozóan gondoskodnak róla. A szociális védőháló szerepe elhanyagolhatatlan, a szeretetteli emberi kapcsolatok, a haldoklóval eltöltött minőségi idő kiemelten fontos a megkérdezettek szerint ebben az időszakban. A megkérdezettek szerint a legközelebb az emberi méltóság definíciójához az az alapelv áll, miszerint az utolsó pillanatig embernek tekintjük a másikat. Ezt szeretnék leginkább megőrizni. 

Kérdés, hogy létezik-e egyáltalán jó halál?

A vizsgálat alanyai szerint ez egy létező jelenség, és a legtöbben a gyors, mások a felkészült halált tartják jónak. Az első esetben a legkevesebb szenvedés áll a középpontban, míg a második esetben a belenyugvás és békére találás motívuma jelentős.

A halállal mindnyájan ebben a nyugalomban szeretnénk szembenézni, ha már egyszer elkerülhetetlen. Azonban korunkra ezeknek a halállal kapcsolatos érzelmeknek a megélése nehezen feldolgozhatóvá vált: háttérbe szorultak a korábban társadalmi-közösségi „kötelezettség” szintjén elvárt, rokoni környezetben megélt gyászszertartások.

A legtöbb esetben a korábban generációsan öröklődött, helyi közösségekre jellemző hagyományok elhalványultak. A halál tabusítása egyre távolítja a halál tényét a személyektől, ahelyett, hogy segítene nekik vele megküzdeni, nemcsak elodázni a problémát. Az egészségügyi ellátás rohamos fejlődése uniformizált formát ad az egyénnek, ami segítség a betegségek diagnosztizálása és ellátása során, de a küzdelem az egészségért sok esetben átcsaphat a halál elleni küzdelembe. Ez teljesen érthető folyamat, ugyanakkor ebben az értelemben a halál kudarcként fogható fel, és ezt a logikát követve nehezen ad békét.

Az egészségügy és a halálfeldolgozás, a halálba kísérés eltávolodásának megoldására született a Hospice Alapítvány. A szervezet társadalmi-intézményesített szinten, az egészségügy oldaláról reagál a kialakult „szokás-vákuumra”: a visszafordíthatatlan betegségekben szenvedőknek szakszerű ellátást nyújt, mintegy kísérve őket az élet alkonyán, amennyiben helyzetük határozottan kilátástalan. A haldoklók szervezeti szinten megkapják a lehető leggondosabb támogatást ebben az élethelyzetben. Az ő méltóságuk tiszteletben tartása az egyik legfontosabb hospice alapelv, amellett, hogy a hangsúly a „palliatív terápiára” helyeződik át. A pallitatív ellátásban a cél a szenvedés mérséklése érdekében a fájdalom csillapítása mellett a fizikai- és pszichoszociális életminőség javítása. Ez a megközelítés lehetőséget nyújt arra, hogy az utolsó periódusát az életnek a lehető legkomfortosabban, saját igényei szerint, otthoni környezethez hasonló helyen, de szakszerű ellátás között töltse a bentlakó.

Az intézmény magyarországi alapítója, Polcz Alaine, a tanatológia egyik első pszichológusa kiemelte, hogy a rítusok segítik mind a haldoklót, az „elköltözőt”, mind a hozzátartozókat, mintegy keretet adva a megterhelő kríziseseménynek. A lehető legoptimálisabb esetben ez mindkét felet integráltabb valósághoz, spirituális-szellemi élményhez juttathatja. A korábbi, ősi hagyományok szerint a haldoklás utolsó, agonális fázisában a testet békén kell hagyni, a korábbi szembenézés – a halál elfogadása, az életáttekintés, az együttlét, a megbocsátás és az elbúcsúzás szakaszai után a haldokló egymaga néz szembe az elkerülhetetlennel: a halál, ami a legmagányosabb esemény az ember életében.

A halál beállta után világszerte elterjedt szokás, hogy az egész rokonság és egy szűkebb közösség összegyűlik, hogy segítsék a veszteséget átélt családtagjaikat ezekben a nehéz időkben és támogatást nyújtsanak. Így a fájdalom élménye megoszlik és szolidaritást vállalva a terhek csökkennek.

Felmerül egy nem elhanyagolható kérdés: mi a család, a szűk család szerepe ebben a helyzetben?

Mennyire járnak a búcsúzók és az eltávozó érdekei kéz a kézben, valamint ki mit tehet ezek észrevételéért?

Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha született minden részletre kiterjedő válasz, ugyanakkor úgy látom, hogy amennyiben a hozzátartozók segítik és segíthetik a haldoklást, az emberi méltóság megadásának eltérő módja az egészségügyi ellátás mellett, egy másik dimenzióba, mélyebb önreflexióra emelő maradandó élmény lehet a tovább élőknek. A hospice dolgozókon túl Mahatma Gandhin keresztül (aki beszámol róla, mennyit épült beteg édesapja ápolásából) a köztünk élő hétköznapi emberekig, rokonokig végig követhetjük (ha elég bátrak vagyunk hozzá), kire milyen hatással volt az elhunyt rokonaikkal töltött utolsó időszak. A saját végességünkre való rádöbbenés segíthet abban, hogy valós önismeretet szerezzünk, közelebb kerüljünk a családunkhoz és jobban megértsük mások viselkedését, érzéseit, valamint adakozóbakká váljunk. A halál perspektívájából az élet átértékelésre kerül(het), de a változtatás sokszor kockázatos és félelmetes. Rajtunk múlik, mikor vagyunk ott, ha valakinek szüksége van ránk: a jelenlétünkre akár az otthonában, a betegágya mellett.

Összefoglalva elmondható, hogy a halál méltósága két szempontból is figyelemreméltó tényező, magának a haldoklónak a szubjektív megélése által: ő hogyan megy keresztül ezeken a folyamatokon, valamint a gyászolók, itt maradottak élményei által: ők hogyan élik meg a gyászfolyamatokat és a megholt hiányát, elvesztésének „sebét” milyen módon dolgozzák fel. A méltóságteljes halál megadja mindkét félnek a társadalom jelképes és valós kontextusában azt a befejezést, amely a tovább élők hosszú távú fejlődését, integrációját, nagyobb fokú tudatosságát és megbékélését segíti elő: az élet egy szomorúbb, de gazdagabb megtapasztalását teszi lehetővé.