A halál és a veszteség életünk szerves részét képezik, az élet természetes velejárói. Minden ember halandó és egyéni életúttal bír, a szerencsések megélheti az időskort is. Ám az öregkorhoz, a halálhoz és a gyászolás intézményéhez való hozzáállásunk nagymértékben változott az elmúlt évszázadok során.
Az élet felgyorsult, az életkörülmények javultak, az értékek megváltoztak, ezáltal a társadalom hozzáállása is módosult bizonyos dolgokhoz. Az egyik ilyen a halál és a gyászolás. Minden társadalomnak megvannak az elméletei a halál okára, hogy értelmet nyerjen számára, és könnyebben meg tudjon küzdeni a bizonytalannal. A zsidók például abban hisznek, hogy a halál azért létezik, mert az ember megszegte a teremtő parancsát, amiért ez járt büntetésül.
A múltban úgy vélték, hogy a halál egy átlépés egy másik életbe, tehát a halottak és az élők közötti világ átjárható. Az öregségről úgy tartották: a halál hírnöke, így fel tudtak rá készülni.
A halál egy egyszerű, magától értetődő esemény volt.
A temetés is természetes módon történt, mindenki részt vett rajta, így a gyerekek is. Láthatták még utoljára a halottat, amely segítette az elengedést. A temetés utáni időszak is sűrű teendőkkel látta el a gyászolókat, a siratás és a rokonlátogatás magától értetődő volt.
Ezzel szemben napjaink embere inkább tudomást sem szeretne venni a halálról, egyfajta hárítás tárgyává, tabuvá tette azt. Azzal, hogy társadalmunk erősen természettudományos beállítódottságú, hogy ok-okozati viszonyban gondolkozunk, sok rítus és vélekedés lett semmivé, amelyek segítségünkre lehetnének a halál feldolgozásában.
Csak azt tudjuk gondolni, hogy a halál megsemmisülés, sokan már nem hiszünk a másik életben. Azáltal, hogy az orvostudomány rohamosan fejlődött, azt gondoljuk, mindenre van megoldás. A városiasodás is hatással van a halálhoz való viszonyunkra, gondoljunk csak a városi és a tanyasi ember között fellelhető különbségekre. A tanyasi ember természetközeli, minden nap találkozik a születéssel és elmúlással (vetés, aratás, stb.). A temetések is megváltoztak, manapság már nem ritka a hamvasztásos temetés, ahol már csak egy urnában látjuk viszont szerettünket. Legvégül, a gyászoláshoz való viszonyunk is megváltozott, a manapság nincs lehetőségünk kellőképpen meggyászolni az elhunytat.
A gyászolás két típusát állapították meg szakemberek, az egyiket normális gyásznak, a másikat gátolt gyásznak nevezik. A normális gyász ismérve, hogy ritualizált, tehát megvan a maga forgatókönyve, illetve segít feloldani a belső feszültséget. A gátolt gyász a gyászreakció elmaradása miatt keletkezik, például, ha valaki elfojtja érzelmeit (lásd siratás tiltása), akkor nem tudja megélni a gyászolás különböző lépcsőfokait. Ez azért lehet veszélyes, mert a
későbbiekben más esemény aktiválhatja,
és nem kívánt hatások léphetnek fel, például pánikrohamok vagy depresszió formájában.
Miért is nehéz úgy gondolkodni, ahogy régen?
A mostani társadalom meg is nehezít a dolgunkat ez ügyben. A fogyasztói társadalom ideálja a fiatal, egészséges és produktív ember, a médián keresztül is ez jut el hozzánk, a reklámok és a TV is ezt sugározza. Eközben
a betegek és idősek a perifériára kerülnek,
elkendőzik őket, és ezzel egy nagyon fontos mozzanatot tüntetünk el: többé már nem tartoznak bele a „normális” tartományba. Ahogy már olvashattuk, az urbanizáció ugyanilyen módon tüntette el az időseket, az időskort a mindennapi életből. Ma már nem jellemző, hogy több generáció együtt él, az idősek és a fiatalok elkülönültek egymástól. Ha a családban valaki gondozásra szorul, akkor az a legtöbbünk számára probléma, mert az élet felgyorsult, mindnyájan dolgozunk, illetve sokszor helyileg sem megoldható az ápolt elhelyezése. Sokszor ilyen indokok mentén kerül az öreg ember kórházba, ahol személytelenül, idegen helyzetben és idegen emberek között, szeparálva, magányosan tölti napjait. Az orvostudomány az időskort egy elhúzódó aktussá tette, és túlságosan intézményesült az utóbbi években. Mindemellett sajnos, inkább már az üzletről van szó sokszor, mintsem a gyógyításról.
A hozzáállás számít
Elisabeth Kübler-Ross is foglalkozott a témával. Azt állította meg, hogy a halál mibenlétéhez való viszonyunk változott meg. A föntebb említett okok példáját nevesítette ő is, miszerint az, hogy a gyerekeket elzárjuk a halál bármilyen megnyilvánulásától, illetve kórházban hal meg számos idős ember,
elidegenít minket egy természetes eseménytől.
Elisabeth úgy véli, hogy nincs képességünk a haldoklót kielégíteni szükségleteiben, és még magunk sem tudunk mit kezdeni sokszor a halállal. Régen a vallás és halál utáni létben való hit segített könnyebben elfogadnunk a szörnyű hírt, ma a gyógyszerek és a szorongás maradt.
A halálhoz való viszonyunk hatása a fiatalabbakra
Mivel nincsenek megküzdési módszereink a halál tényével szemben, nehezebben tudjuk kezelni a bizonytalanságot, nem állnak rendelkezésünkre forgatókönyvek arra az esetre, hogy mi a teendő ilyen helyzetben, szinte természetes is lehet, ha félünk a halál beálltától vagy ha egészségszorongás tört ránk, pszichikai egészségünk szenvedheti kárát.
Nem ritka, hogy az emberek szomatizációs zavarban szenvednek a fentebb említettek miatt, amely emocionális zavarok formájában jelenik meg. Az egészségszorongás is ilyen. Orvosilag megmagyarázhatatlan tüneteket produkál az illető, és az állapota krónikus, a betegség fluktuáló lefolyású. Az
egészségszorongás szélsőséges példája a hipochondria,
amely definíciója szerint abból áll, hogy az egyén kényszeresen foglalkozik saját egészségi állapotával, megszállottan keresi magán a szervezetében fellépő kóros elváltozásokat, betegségeket, gyakorta halálfélelemmel küzd, és a feltételezett betegségek szomatikus tüneteit rendszerint pszichésen észleli is magán. Újabban megjelent a cyberchondria is, amely az internet világában élőket fenyegeti. Az egyén súlyos betegségekre rákeresve tüneteket észlel magán, szimulálja azt, majd ténylegesen diagnosztizálja magán a betegséget. Ennek a betegségcsoportnak a hátterei a diszfunkcionális kognitív és viselkedéses folyamatok, bár muszáj megjegyeznünk, hogy ebben nagyban közrejátszott az, hogy az egészségről, betegségről, időskorról és halálról való elképzelésünk megváltozott az utóbbi években. Mindemellett, az
életkor is szerepet játszik az attitűdünk alakulásában,
jellemzően a fiatalok és az idősek kevésbé szoronganak, szemben a középkorúakkal.
Mit tehetünk?
Akik sokat fordulnak meg kórházban, azok mind tapasztalhatják, hogy az emberek el vannak szigetelve ott, amely nyilván hatással van arra, hogyan érzik magukat. Az idős emberek is ugyanúgy emberek, sok értékes dolgot tartogatnak a fiatalabb generációk számára.
Egy pár jó szó is elegendő
ahhoz, hogy közelebb érezzék magukat másokhoz, és ezáltal javulhasson a közérzetük. Minden joguk megvan rá, hogy utolsó éveiket méltóságban és szeretetben töltsék el, saját otthonukban, szeretteik között.
Talán ha a fiatalabb generációk kérdeznének, akkor egyrészt ők is tanulhatnának a régi időkről, a felmenőikről, és jobban el tudnák fogadni az időskorral járó állapotot, a halált, és a gyászt, miközben az idősek is jobban éreznék magukat a bőrükben.
