Mindannyian kialakítunk valamilyen attitűdrendszert, amellyel a társas közeg felé fordulunk. Előfordulhat azonban, hogy közvetített viszonyulásunk nem jár a legnagyobb sikerrel: szociális életünk kiegyensúlyozatlan marad, boldogtalannak érezzük magunkat. Honnan ered a sikertelenség érzése? Azok vagyunk, akit a külvilággal láttatunk? Borbély Lilla tanácsadó- és iskolapszichológus-jelölt írása.
Kisiskolás korban alakítjuk ki a karakterünket, amely tulajdonképpen a „Ha nem beszélhetsz őszintén, akkor melyik a legkényelmesebb mód, hogy becsapj másokat?” kérdésre adott válasz. Magában foglalja mindazt a tudást, amelyet gyermekként a számukra kedves, és kevésbé kedves társas környezetünkről tanultunk.
G. Jung personának nevezi ezt a társas maszkot. Viselése segít elérni tudatos szándékainkat, és egyúttal megfelel a környezet által támasztott elvárásoknak is. Általa egy képet közvetítünk mások felé, ám gyakran saját magunkat is becsapjuk valódi személyiségünket illetően. Sokszor észrevehetjük a környezetünkben, hogy ismerősünk társas személyisége egy kisiskolás gyermekére emlékeztet. Ennek az oka, hogy ebben a korban alakul ki, és elégséges működést tesz lehetővé, ha ezt a
szülői korlátokat betartó felnőttet közvetíti a külvilág felé,
nem kell komplexebb egyeztetésekbe bocsátkoznia a különböző énállapotai között.
A karakter szoros kapcsolatban áll a sorskönyvünkkel, gyakran hasonlít annak választott hőséhez. A nyertes sorskönyvvel rendelkezők personája kellemes és vonzó, a veszteseké elutasító és visszahúzódó társaság lehet. A „Milyen embernek gondolom magam?” és a „Mit gondolnak rólam mások?” kérdések átgondolásával közelebbi képet kaphatunk a saját karakterünkről.
A diszfunkcionális karakterek
Karakterünket a szociális közeg irányából érkező elvárások alapján építjük fel, és mivel gyermekkorban az elsődleges szociális környezet a család, így rendkívül fontossá válnak kialakulásában a szüleink által közvetített sorskönyvi minták, tudatosan és rejtetten kiadott parancsok. A persona tehát a minket körülvevő világhoz való alkalmazkodást, a beilleszkedést szolgálja.
Ám létrehozhatunk olyan gyermeki karaktereket, amelyek bár kialakulásukkor a jobb megküzdést segíthették elő, a felnőttkorba átívelve már inkább hátráltatnak bennünket a megfelelő szociális működésben.
Belekényszerülhetünk a káros szerepfelvételbe, ha egy mérgező szociális közeg vesz minket körül,
amelyhez alkalmazkodnunk kell.
- A hős
Általában a család legnagyobb gyermeke veszi fel a hős szerepét. A családjával kapcsolatos szégyen miatt bizonyítani akarja, hogy nincs baj otthon, ő kiköszörüli a csorbát. Erőn felül teljesít a tanulásban, a sportban, a karrierjében, sokszor választ magának segítő szakmát. Esetleg heroikusan gondoskodik testvéreiről, korai munkavállalással segíti a családot. Sikerével „biztosítja a szülőket, hogy mégsem bennük van a hiba”. Saját érzéseit háttérbe szorítja, ezért elmagányosodhat, beletemetkezhet a munkába.
- A bohóc
Jellemzően a legkisebb gyermek. Bohóckodó, szeretnivaló, törékeny, békekötő viselkedést mutat, melyekkel felvidítja a szülőket, a figyelmet maga felé tereli, és egyúttal csökkenti a konfliktust a családban. Tréfás viselkedése azonban görcsös félelemből fakad. Később sokszor nehéz lehet kitörni ebből a negatív belső érzésekkel szemben mutatott infantilis szerepből.
- A bűnbak
A szerep tisztán megmutatja, hogy a családban baj van. Kifelé dacos, mogorva, távolságtartó, gyakran tanul rosszul, keresi az egyenrangú társakat. Mintegy „felszívja” a családban felgyülemlett dühöt, és közvetíti a külvilágba. Normasértő viselkedésével komoly elfoglaltságot jelent a család számára, mellyel egyesíti őket, eltereli a figyelmet a valódi problémáról és ezzel megakadályozza a rendszer széthullását. Megjelenhet a szerfüggés problémája, akár a szülői minta lekövetéseként is.
- Az elveszett gyermek
A magányosság, a megsebzettség és a düh érzéseit a külvilág felé csendességgel, visszahúzódással, illetve egyfajta kaméleon-attitűddel közvetítheti. Gyakran előfordulhatnak nála étkezési rendellenességek, illetve válhat céltáblává az iskolában vagy a munkahelyén, ami további visszahúzódásra készteti. Látszólag nem igényel figyelmet, ezzel tehermentesíti a szülőket, szinte észrevétlenül nő fel.
Az efféle szerepfelvételek a felnőtt szociális közegben sokszor eltúlzottnak, visszatetszőnek tűnhetnek. Legfőképpen olyan diszfunkcionálisan működő családokban alakíthatjuk ki őket, ahol a problémákat elkendőzik, az egymás érzelmeire, szükségleteire való reagálás ritka, és sokszor titkok és tabuk övezik a családi működést. A családban betöltött szerepek, szabályok megmerevednek, nem megváltoztathatóak, sokszor előfordulnak rejtett szabályok. Jellemző példája az alkoholista családok esete.
A hőst, a bohócot, a bűnbakot és az elveszett gyermeket összeköti a közös érzelmi háttér: az önvád és a szégyen. A családban felnövő gyermekek észreveszik, hogy valami nem működik jól, és ezért gyakran magukat okolják. Ennek kompenzálására veszik fel szerepeiket, melyekkel a családi egyensúly fenntartására törekszenek. Az
egyéni határok elveszítésével a szégyen mérgezővé válik,
és kihat a személyes fejlődésre.
Kialakult karaktereink egyszer nagyon is adaptívak voltak: nélkülük nem élhettük volna túl életünk egy nehéz szakaszát. Ha felnőttként mégis hagynánk megpihenni egykor védelmező, ma már gyakran hátráltató énrészeinket, érdemes a különböző karakterekben mind megtalálható szégyenérzéssel dolgoznunk. Egyes terápiás lehetőségek, például az integratív pszichoterápia (Ego-State Terápia) személyesen is megszólítja énrészünket, ezzel segítve a gyógyulást.
A szerző Borbély Lilla, tanácsadó- és iskolapszichológus-jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.
