A jó vezetők esznek utolsónak – könyvajánló

Hogy is vagyunk ezzel? Vezetőként valóban mindig utolsóként „eszünk”? Mindent megteszünk annak érdekében, hogy munkatársaink biztonságban érezzék magukat? Fontos számunkra, hogy szeressék a munkájukat, érezzék a bizalmunkat, hogy motiváltak legyenek, bármelyik generációt is képviselik a csapatunkban? Előfordul, hogy éhségünket hamarabb csillapítjuk, mint a kollégákét? Egyáltalán miért vannak vezetők? Többek között ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ a New Yorkban élő Simon Sinek a Jó vezetők esznek utolsónak című könyvében, mely magyar nyelven a HVG Könyvek gondozásában jelent meg. Könyvajánlónk következik.

Bizonyára mindannyian találkoztunk már kiváló vezetőkkel. Örökös vita tárgyát képezi, hogy vajon vezetőnek születünk-e, vagy vezetővé válunk. Ha egyetértünk abban, hogy van lehetőség a személyes fejlődésre a vezetővé válás útján, akkor érdemes fellapozni Simon Sinek könyvét, amely különböző aspektusból boncolgatja a témát.

Nem meglepő talán, hogy ezt a bestsellert egy tengerészgyalogos hadsereg tábornoka és Sinek között zajlott beszélgetés ihlette, hiszen a munka- és szervezetpszichológia gyakran nyúl vissza az efféle szervezetek működésének vizsgálatához. A tábornok arról mesélt a könyv szerzőjének, hogy náluk, amikor ételosztásra kerül sor, bizony a rangidős tisztek esznek utoljára. Ez azért van így, mert a legmagasabb rangban lévők így fejezik ki, hogy gondoskodnak a tisztjeikről, fontosak számukra. A hadseregben ugyanis értelemszerűen kiemelten fontos a csapatmunka, az emberi kapcsolatokban rejlő érték. Ha a hadseregben szolgálók nem bízhatnak meg egymásban, nem érzik a csapatszellemet és nem egy célra koncentrálnak, annak végzetes következményei lehetnek számukra. A tábornok arra is utalt, hogy ma túlnyomó részben nem „nagy vezetők” fejlesztésén, hanem hatékony vezetők képzésén van a hangsúly, akik rövid távon tudnak sikert elérni, de hosszú távon már közel sem ennyire eredményesek. Sinek viszont arra tesz kísérletet, hogy valós paradigmaváltás történjen ezen a téren, és a rövid távú célok helyett a vezetők hosszú távú szervezeti célokat tűzzenek ki maguk elé. Olyan vezetőkké váljanak, akik „megértik, hogy egy szervezet sikere vagy kudarca a vezetői kiválóságon alapul, nem pedig a vezetői szemléletmódon.”

Sinek a könyvében nemcsak a hadseregből emel ki vezetői példákat, hanem gyárakból, kormányzati intézményekből, banki szférából is hoz magávalragadó, igaz történeteket, melyeken keresztül illusztrálja, hogy mit is jelent véleménye szerint vezetőnek lenni, mit jelent az ezzel járó felelősség.

Formabontó és hiánypótló könyv

Formabontó, mert kultúránk és történelmünk erősen determinálta, hogy mit gondolunk arról, hogyan kell vezetni embereket. Gyakran redukálódik ez a fogalom a feladatok kiosztására és azok számonkérésére, nem pedig a tényleges vezetői viselkedésre és a mögötte meghúzódó attitűdre gondolunk, amikor erről beszélünk. Egyben hiánypótló ez az írás, mert olyan kérdéseket feszeget, amelyekről hazánkban sem beszélünk túl gyakran, amikor emberek vezetéséről gondolkodunk.

„A cég minden alkalmazottja valakinek a fia vagy a lánya. A cég vezetője, a szülőhöz hasonlóan, felelős munkatársai felbecsülhetetlen értékű életéért”

– írja a könyv szerzője.

Azoknak a vezetőknek, akik hajlandók utolsónak enni, a munkatársaik a legfontosabb pillanatokban végtelen hűséggel hálálják meg ezt, és mindent beleadnak, hogy megvalósuljanak a közös célok. 

„Az önző vegyületek nélkül éhen halnánk”

Természetesen nem könnyű saját magunkon átlépni, és vezetői helyzetben minden pillanatban a munkatársainkat előtérbe helyezni. Simon Sinek könyvében nemcsak élettörténeteken keresztül világítja meg a jó vezető legfontosabb ismérveit, hanem kitér a bennünk „összecsapó” vegyületekre is, melyek nagyban befolyásolják az érzelmeinket. Ahogy írja, az endorfin és a dopamin önző vegyületek, melyek szükséges katalizátorai a mindennapi cselekvésünknek, összességében viszont nem feltétlenül támogatnak bennünket vezető szerepünk gyakorlásában. Az endorfin az a narkotikum, amely válaszreakcióként termelődik valamilyen stresszhelyzetre, félelemre annak érdekében, hogy a fizikai fájdalmat örömérzettel váltsuk ki. A dopaminfröccs pedig újabb és újabb löketet ad, hogy elinduljunk a célunk felé, valamilyen szükségletünk kielégítésére. Maradva az evés példájánál, Sinek azt mondja, ha éhesen megyünk vásárolni (aktivizálódik az endorfin és dopamintermelésünk), mindent megveszünk, ami a kezünk ügyébe kerül.

Ezzel szemben az önzetlen vegyületek, a proszociális viselkedést támogató oxitocin és a szerotonin hatására érezzük jól magunkat mások társaságában, legfőképpen azokéban, akik fontosak számunkra.

Oxitocint termel a szervezetünk, ha például valakinek kedveskedünk egy finom vacsorával, vagy épp fordítva, ha olyan személy dicséri meg a főztünket, aki számunkra fontos. A szerotonin pedig a kötődést erősíti. Ha a főztünkkel bekerülünk egy főzőműsorba, és ez nekünk személy szerint fontos, büszkék vagyunk. Ez nemcsak nekünk jó érzés, hanem azoknak is, akikhez kötődünk, akikben megbízunk, akikkel biztonságban érezzük magunkat, azaz, akikkel összetartozunk. Az oxitocin és a szerotonin tehát erős hatással vannak a társas kapcsolatainkra. Ha ezek a vegyületek megcsappannak, abból konfliktusok keletkezhetnek. Ebből kifolyólag Sinek szerint jó, ha vezetőként észben tartjuk, hogy milyen hatással vannak ezek a vegyületek az érzelmeinkre. Ha tudatosan ingereljük a munkatársaink szerotonin termelését – például nyilvános elismerések formájában –, jó eséllyel indulunk el azon az úton, hogy összetartó csapatot kovácsoljunk. Egy vezető ugyanis nem számokért, csakis emberekért tud felelősséget érezni, vallja Sinek. „Elsősorban nem a szervezet mérete vagy erőforrásai, hanem a szervezeti kultúrában rejlő potenciál határozza meg, hogy az adott vállalat mennyire képes alkalmazkodni a változásokhoz, legyőzni az ellenségeskedést és élen járni az újításokban.

Ha a körülmények megfelelőek, ha erős és mindenki számára érzékelhető a biztonság köre, a legjobbat hozzuk ki magunkból. A hozzánk legméltóbb módon cselekszünk: összetartunk."

Amilyen a vezető, olyan a szervezet

A hosszú távú, fenntartható sikert Sinek szerint a vezetői empátia, a vezető által felépített kultúra, és annak a már számos kutatással is alátámasztott eredménynek az elfogadása garantálja, miszerint az emberek termelékenyebbek, ha boldogok és elkötelezettek. Ergo, ha „jól vannak lakva”. A könyv írója kísérletet tesz arra, hogy bemutassa, a munkakörnyezet hogyan befolyásolja például a szorongást, milyen jelentősége van a „bizalom körének” vagy egy inspiráló vezetőnek. Mindig a fejétől bűzlik az a bizonyos hal, de a jó hír, hogy olyan halak is lehetünk, amelyeknek nincs feltétlenül fejfájása. Ehhez is segítséget adhat ez a könyv.

Kinek ajánljuk a könyvet?

„Hogyan építsünk összetartó, lelkes és sikeres csapatot?” – áll a kérdés a könyv borítóján. Az az olvasó, aki konkrét tanácsokat, ötleteket vár az írótól, sajnos csalódást fog megélni. A jó vezetők esznek utoljára nem egy receptkönyv, amely öt lépésben megtanít arra, hogyan legyünk empatikus vezetők, vagy felsorolja az összes létező stratégiát, amit követnünk kell ahhoz, hogy sikeres és motivált kollégák vegyenek minket körül. Ez a könyv nem új vezetési elméletekről szól. Elolvasása után többet tudhatunk meg önmagunkról, a vezetői működésünkről. A könyvben szereplők történetein keresztül ízelítőt kapunk abból, hogyan lehet javítani a dolgozói elkötelezettséget, hogyan ösztönözhetjük a csapatunkat, és egyáltalán, miért fontos ebbe minden nap energiát fektetni. Ajánljuk jó szívvel a könyv elolvasását mindazoknak, akik vezetőként dolgoznak, akik legalább két munkatárs közérzetéért és mindennapi munkájáért felelősek. Azoknak, akik önreflexiót szeretnének megélni, akik szervezetfejlesztőként vagy tanácsadóként dolgoznak, vagy akik jövőbeni vezetői ambíciókat dédelgetnek. Jó étvágyat az olvasáshoz!