A klímakrízis mint lehetőség?

A világvégevárás a történelemben hosszú múltra tekint vissza, a bibliai kinyilatkoztatásoktól egészen a hidegháború atomkatasztrófáján át a klímakatasztrófáig. A mindenkori ember reális szorongásként éli meg a mindenkori korszak előre prognosztizált apokalipsziseit, hol valláson, hol politikán, hol a tudományon keresztül.

A tudományos prognózisokon alapuló elképzelések a klímaváltozás hatásáról az életvitelünkkel kapcsolatban széles skálán mozognak. Az egyik oldalon ott van a Mad Max sivatagos világképe, míg a másikon maga a krízis tagadása. A tudományos konszenzus, hogy a klíma természetes változásába emberi beavatkozás történt, ennek hatása kimutatható. Ugyanakkor a változás súlyossága és gyorsasága között eltérnek a vélemények. A hollywoodi filmek csettintésszerű világégésével ellentétben a klímaváltozás a maga természetéből adódóan hullámszerű krízishelyzetekben nyilvánul meg. A tényleges krízishelyzetekben pedig fontos, hogy szorongásunkat ne apátiába, tehetetlenségbe, hanem érzelmeinket mint motivációs eszközt felhasználva segítő cselekedetekbe fordítsuk át.

Miért bántjuk mégis a környezetünket, ha tudjuk, hogy árt?

Evolúciós-kognitív szempontból az egyéni viselkedésünk következményei, annak a klímára és környezetünkre gyakorolt hatása a nagy időbeli és földrajzi távolságok miatt átláthatatlanok. A törzsfejlődésünk során belénk ivódott kognitív heurisztikák, és az ehhez kapcsolódó alapvető szociális interakcióink is akadályozzák, hogy pontosan felmérjük az ember és a környezet kapcsolatát.

A környezeti problémák gyakran globális problémák, amiket csak közös együttműködéssel lehet megoldani,

de az együttműködést megnehezíti, ha az egyéneknek fel kell adniuk saját érdekeiket a közösség jóléte érdekében. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az aktuális együttműködésünk környezetre gyakorolt pozitív hatását sokkal később, adott esetben már csak a következő generáció érezheti. Ugyanez a minta nemcsak az egyéni szociális kapcsolatok vagy csoportok szintjén, hanem a nemzetközi együttműködéseknél is jelen van.

A reciprocitás elve

Egy másik alapvető kognitív heurisztika a reciprocitás elve, amely az adás-viszonzás szociális szabályára épül. Ha teszek valamit valakiért, elvárom, hogy később a szívességet viszonozzák. Ha több szívességet teszünk, mint amennyit jogosnak érzünk, előfordulhat, hogy dühösek leszünk, fordított esetben bűntudatunk lehet. Ugyanakkor kompenzációra is van lehetőség, ha az adott személy viszonozza az elmaradt szívességet, így állítva helyre az egyensúlyt. Ez az egyensúlyban tartó heurisztika jól alkalmazható szociális interakciók esetén, azonban gyakran használjuk klímaszorongásunk oldásaként is. Például: kerülöm a műanyag használatát, de tény, hogy mindenhova autóval járok. Ha az egyensúly felborul, és úgy érezzük, többet ártottunk környezetünknek, mint védtük, szintén bűntudatot érezhetünk. Különböző környezetbarát termékek vásárlásával vagy konkrét cselekedetekkel (például szemétszedés), illetve nem-cselekedetekkel (például vega, vegán életmód) bűntudatunkat illuzórikusan kompenzálhatjuk. A szociális egyensúly felborulása és annak kompenzálása esetén a kapcsolat helyreállítható, ugyanakkor a környezetkárosító cselekedeteink sok esetben végleges károkat okozhatnak.

A klímaváltozás összetett problémájából adódóan

nem lehet átlátni, hogy adott cselekedeteink milyen mértékben járulnak hozzá a klímaváltozáshoz,

illetve hogy a véges erőforrásaink felhasználásának hol vannak a mindennapi életünket befolyásoló konkrét korlátai. Szorongásunk egyedül az intuitív döntéseinkre hagyatkozva hol csökken, hol nő, annak függvényében, hogy az adás-viszonzás egyensúly belső mérlegén épp melyik a súlyosabb tétel.

Ennek okán feltehetjük magunknak a kérdést, hogy unokáink számonkérése vajon jogos lesz-e? Te mit tettél anno a környezetért? A klímát nem kell megjavítani, a klíma nem beteg. A természet és a klíma az emberi beavatkozás nélkül sem állandó. A világ egyes pontjain, ahol a természeti katasztrófák a mindennapi élet részei, a természethez és legfőképp annak adottságaihoz, látványához másképp viszonyulnak. Jakarta, Indonézia húsz millió lakosú fővárosa 2050-re tudhatóan víz alá kerül. Erre az Indonéz kormány egész egyszerűen elköltözteti a fővárost egy másik szigetre.

A klímaváltozás az emberi természetre, annak cselekedeteire adott válasz. Ehhez a válaszhoz kell alkalmazkodnunk. Az alkalmazkodásunk iránya pedig a klímaváltozás hozzánk, emberekhez intézett kérdése. A lehetőség a változtatás maga, amelynek személyes és társadalmi irányára van egyéni felelősségünk, nem pedig önmagában a klímaváltozásra.