A kreativitás szerepe az oktatásban

Kreatívnak lenni ma már egy iparágat, karriert is jelent – gondoljunk csak a tipikusan kreatívnak számító munkákra. Grafikus, marketinges, festő, szobrász, képzőművész, és a lista itt nem áll meg. Az individualista társadalmakban éltetik a kreativitást, megélésére ösztönöznek minket, és az önmegvalósítás alapjának, eszközének tekintik. De milyen szerephez jut az oktatásban? Mennyire szükséges, és mit jelentene pontosan, ha a gyermekeink a tanulás során is megélhetik a kreativitást?

Mi a kreativitás?

A kreativitást és innovációt olyasvalaminek tartjuk, ami előre viszi a civilizációt és az emberi fajt. Gondoljunk bele, ha nincsenek olyan kreatív elmék, mint Tesla, Newton, a Wright fivérek, akkor nem lenne ma elektromos áram vagy repülő. Az olyan ismeretlen, őskori innovátorok pedig, mint pl. aki a tüzet feltalálta, névtelenek maradtak, nem tudván, milyen jelentősen hozzájárultak fajunk túléléséhez. A kreativitás előre viszi a tudományt, a technológiai fejlettséget, így önmagában is nehezen mérhető és megfogható kutatási terület.

A kreativitás sokak számára vágyott tulajdonság, amelyet ma már a pszichológia egy fejleszthető területnek gondol. A fogalom meghatározására azonban továbbra sincs egységes álláspont. Plucker és Dow definíciója szerint az ötletek olyan kapcsolata, amelyben egy komplex, szervezett, mentális struktúrákba szerveződnek. A mai nap is használatban lévő definíciója pedig Plucker, Beghetto és Dow (2004) nyomán: „a tehetség, folyamat és környezet együttes interakciója, amely során az egyén vagy a csoport egy érzékelhető produktumot állít elő, amely új és hasznos a társadalom számára” (Plucker és társai, 2004. 90.oldal).

Tipikus kreatív szakmáknak leginkább a művészi szakmákat tartjuk, ahol a kézügyesség, a művészi kreativitás kiélése a fő szempont.

Ennek ellenére azonban a kreativitást a problémamegoldó készséggel is jellemezhetjük. Ebben az esetben a matematika, az informatika, a programozás és fejlesztés is a kreatív szakmák közé sorolandó, még ha nem is gondolnánk elsőre. A probléma gyors felismerése és megoldása a kreativitás fokmérője lehet, és egy-egy programozó, tesztelő vagy fejlesztő pontosan ezt csinálja.

A divergens és kovergens gondolkodás

Guilford (1950) kétféle gondolkodást különböztet meg: a divergens és a kovergens gondolkodást. A divergens gondolkodás során egy problémát több oldalról közelítünk meg, és az egymástól független elemeket összekapcsoljuk. A kovergens ezzel ellentétes, és általában ilyenkor az egyetlen helyes megoldást keressük és szűrjük ki a többi megoldás közül. A divergens gondolkodás viszont nem egyenlő a kreativitással, inkább sokszor ennek a végterméke a kreativitás. Runco (2007) azonban felvetette, hogy a kreativitás és a problémamegoldás a két gondolkodásmód együttműködése során jön létre. Ily módon talán nem is áll olyan távol egymástól a két különböző gondolkodás. Mindannyiunkra jellemző mindegyik, nincs olyan, hogy egyikünkre csak az egyik, másikunkra csak a másik. A kreativitás az olyan apróságokban, mindennapi életünkben is megjelenik, mint a napunk összeszervezése, egy feladat megoldása, vagy akár egy matematikai egyenlet megoldása.

Napjainkban a kreativitás inkább az individualista társadalmakkal van összefüggésben, és ezt Goncalo (2006) kutatása is alátámasztotta. Ennek eredményeképp az individualista értékek hasznosabbak, ha a kreativitás a cél. Amennyiben ez így van, akkor az oktatásban is használjuk a kreativitást?

A kreativitás szerepe az oktatásban 

Mindezek mellett a kreativitás fejlesztése már az oktatásban is joggal elvárt. Szükségünk van innovátorokra ahhoz, hogy fajunk könnyebben alkalmazkodjon a 21. század kihívásaihoz. Már Rogers (1970) is úgy vélte, hogy az iskola inkább sztereotipikus embereket és konformistákat nevel, és nem biztosít elegendő helyet a szabad, kreatív, eredeti ötletekkel felvértezett gyerekeknek. Az oktatási rendszer a tudásra helyezi a hangsúlyt a kreativitással szemben. A folyamatos, szorongató vizsgahelyzetek, a számonkérések módja, gyakorisága, mind azt az elvárást támasztják a gyermekekkel szemben, hogy az a fontos, amit tud nem pedig a kreativitása. Évtizedek óta felmerül azonban a kérdés, hogy ha a tudásra helyezzük a hangsúlyt, honnan tudjuk, hogy a tudás mely részére lesz szükségünk a jövőben (Parnes, 1970)? Rengeteg országban indult el a változás, hogy a gyermekek kíváncsiságának kielégítését és a kreativitásuk fejlesztését szorgalmazzák, de ez alól a fejlődő országok kivételek.

Miért nem éltetjük a kreativitást az oktatásban?

A kreativitás mellőzésének egyik oka mindenképp abban keresendő, hogy a tanári képzések alatt a hallgatókat nem tanítják meg arra, hogyan tanítsák a kreativitást. Így pedig ördögi kör kezdődik: a tanárok nem tudják tanítani, a gyerekek pedig nem tudják megtanulni. A tanrend sematikus és kötött. Talán mindannyian emlékszünk még arra, hogy a legtöbb órán nem lehetett eltérni az óra anyagától, a kreatív kérdéseket és felvetéseket nem szorgalmazták.

Pedig ma már tudjuk, hogy a kreativitás és az intelligencia talán nem is áll olyan távol egymástól, sőt, akár ugyanazt is jelenthetik.

A tanterv fix és elvárt, jelentős lexikális tudásra épít, amelynek alapja, hogy rengeteg időt fektessünk a tanulásba. Így azonban szó szerint nem marad idő a kreativitás megélésére. Az oktatási anyag sokszor annyira nagy, hogy éppen be lehet fejezni egy-egy félév vagy év alatt. A kérdés az, hogy hogyan lehetne flexibilisebbé tenni a tananyagot ahhoz, hogy a kreativitást is elősegítse. Ezeket a dilemmákat fel kell tudnunk oldani, ahhoz, hogy alkalmazkodhassunk a 21. század kihívásaihoz és elvárásaihoz. A biztos lexikális tudás ma már nem elegendő ahhoz, hogy kiemelkedjünk a tömegből és nem biztosít elegendő hátteret ahhoz, hogy akár a munkaerőpiacon is jól teljesíthessünk. Közgazdasági okokból és a felgyorsult technológiai fejlődésnek köszönhetően a kreatívabb, innovatívabb „géniuszok” előnyt élveznek a hatalmas lexikális tudás birtokában lévőkkel. Ennek megoldására azonban már Magyarországon is léteznek alternatív iskolák, ahol a gyermekek kreativitása, életkori sajátosságainak, gyermeki kíváncsiságnak a megélése van a középpontban.

A Waldorf pedagógia 

A kreativitás egyik pedagógiai módszerű megjelenése a Waldorf iskola, amellyel már találkozhattál egy korábbi, Gyermekközpontú nevelés, avagy hat tény a Waldorf iskolákról című cikkünkben. A Waldorf iskolákat általában „művészi” iskolának, vagy speciális nevelési igényűeknek fenntartott iskoláknak tartják, pedig a mögötte lévő elv elég messze jár ezektől a vélekedésektől. A művészeteknek tulajdonítjuk a kreativitást, ennek fejlesztése érdekében a Waldorf iskolákban ugyanolyan súllyal szerepelnek szakmai, közismereti és művészeti tantárgyak is. A kreatív oktatási szemlélet azonban egyelőre nagyon távol áll az állami oktatástól, ahol nemzeti tankönyvekből, egységes tanrend szerint tanulunk, és frontális oktatásban veszünk részt. 

A kreativitás tehát olyasmi, ami során egy problémát több oldalról közelítünk meg, összekapcsolunk látszatra egymástól független elemeket, információkat. Mindezzel pedig vagy megoldjuk a problémát vagy egy teljesen új, eredeti és használható produktumot hozunk létre. Ennek módját az oktatásban inkább a nyugati, északi országokban figyelhetjük meg, ahol már a kreativitás fejlesztése is a kitűzött célok közé tartozik. Emellett azonban nem elhanyagolható a lexikális tudás, amelyre szintén szükségünk van a munkánk és a hétköznapi életünk során – még akkor is, ha nem feltétlenül ez jelenti a megoldást a jövő kihívásaira.