Prievara Tibor nevére rákeresve olyan kulcsszavakat találunk, mint a „szupertanár” vagy a „21. századi tanár”. A módszer, amit használ, eltér a hagyományos osztálytermi rutintól, s túlmutat a megszokott osztályzáson. Vele beszélgettünk a módszeréről, a mai fiatalokról, oktatáspolitikáról, a pedagógia modern kihívásairól. Interjúnk.
Sok vád éri a „mai fiatalokat”. Te milyennek látod őket, miben más a dolga a tanárnak ezzel a generációval, mint a korábbiakkal?
Viszonylag kevés generációval vagyok olyan kapcsolatban, hogy tudjam, milyen. Viszont van egy kísérletem, amelyben tanárokat kérdezem arról, mi az a három jelző, mellyel a mostani fiatalokat, tinédzsereket illetnék. Tiszteletlenek, demotiváltak, multitaskolnak, nincsen háromdimenziós életük, bizalmatlanok… Szinte csak negatívakat mondtak. Utána megkérdeztem ugyanezt diákoktól. Érdekes, hogy ők is ugyanezt gondolták. Hogyan lehet sikeres a közoktatás úgy, hogy mi, akik bemegyünk tanítani, dolgozni velük, ilyen koncepcióval indulunk. S ők, akik ott tanulnak, szintén ugyanezt gondolják. Valahogy ebből az alaphelyzetből kellene egy picit kimozdulnunk.
Az információs társadalom térnyerésével átstrukturálódik az életünk. S elvárjuk, mi, tanárok, hogy ez a generáció is ugyanúgy működjön, mint 15 éve, amikor még nem volt internet. Ám vannak olyan változások, melyeket nem lehet megkerülni. A tárgyi tudás például leértékelődik. 25-30 évvel ezelőtt az a tudás, amit felhalmoztunk, nagyon jól jött. Most, hogy bármilyen tényanyag elérhető 2 perc alatt, másra van szükség. Nagyon nehéz ezzel a generációval úgy bírni, ha én ragaszkodom hozzá, hogy márpedig magoljon, mikor azt látja: az internetről pillanatok alatt megszerezhető a tudás. Ha viszont problémák megoldására veszem rá őket, az tényleg hasznos, mert képességet fejleszt, amit át tud vinni másik helyzetre is, transzferálható lesz a tudás.
Szakmai – és már laikus körökben is – híres a gamifikáción (játékosításon) alapuló módszer, melyet használsz. Röviden el tudod mesélni, mi a lényege?
Ez egy értékelési rendszer. A videojátékokra jellemző elemeket használok, olyan kontextusban, ahol ez nem jellemző. Van egy leaderboard, ahol egy szinten belül teljesíteniük kell bizonyos értéket. Minden feladatra pontokat kapnak, melyek aztán összeadódnak, ahelyett, hogy levonódnának. Tehát az egyes beadott fogalmazás helyett lesz egypontos fogalmazás, ami egészen más, hiszen nincs negatív osztályzás. Azonban ezek a pontok nem az abszolút értéket mérik, hanem a hozzáadott értéket. Tehát
nem az érdekel, hogy mennyit tudsz angolból, hanem az, hogy mennyit tanultál.
Nagyon fontos különbség. Nyilván utána kell menni, és minden diáknak a számára megfelelő nehézségű, motiváló feladatot keresni.
A rendszerben vannak rövid, közép és hosszú távú célok. Adok nekik pontszerzési lehetőséget, megvan, hogy hány pontot kell elérniük, ennek van egy viszonylag érdekes vizuális megjelenítése a BeeTheBest alkalmazásban. Három hét–egy hónap után kapnak egy értékelést arra, hogy éppen hol tartanak, lezárul a szint, s indul egy új. Ez nagyon fontos, mert így kapnak középtávú visszajelzést is.
Mik a fő előnyei egy hagyományos osztályzással szemben?
Egész máshogy áll hozzá a diák, ha egy fogalmazása egypontos lesz, mint ha kapott egy egyest, ami adott esetben azt jelenti, hogy négyes lesz csak angolból. Mert azt már nem tudja kijavítani, annyira lehúzza az átlagot. Demotiválódik, három pontot veszít ezzel a felvételin, nem veszik fel, csak azért, mert ő azt az egy fogalmazást rosszra írta meg. Ha azt mondom, egy pont, akkor szinte mindig azt kérdezik, „akkor írhatok még egyet?” Persze.
Ez a rendszer megengedi a hibázást.
Így azt is, hogy a diák merjen olyat kipróbálni, amihez nem ért. Az oktatási rendszerünk hajlamos büntetni a hibázást. Nem azt nézzük, mennyit tud, hanem hogy mennyit ront.
Szintén probléma a jegyekkel, hogy minden áron haladunk előre – ha az osztály fele nem tudja az anyagot, beírom az egyest, és megyünk tovább. Annak ellenére, hogy nem sajátították el az adott anyagot, amelyre épül a következő. Feltételezzük, hogy ez csak amolyan pillanatnyi megingás, és a tudás az alapvetően bennük van.
A másik fontos elem, hogy többször lehet próbálkozni, többféleképpen lehet eljutni a megoldáshoz. Ez igaz egy adott problémára és a tanulásra is (különösen az angol nyelv tanulásában). Meg lehet tanulni úgy is angolul, ha a gyerek sok tévét néz vagy könyvet olvas, ha sokat fordít, vagy van egy angol barátja, akivel sokat beszél. Ezek egymás mellett vagy külön-külön működő elemei lehet a nyelvtanulásnak. Nem feltétlen az az üdvözítő, ahogy én gondolom. Egyébként olyan lennék, mint a Ford, aki azt mondta: mindenki olyan színű autót választhat, amilyet akar, feltéve, ha feketét akar. Adok választási lehetőséget, és ha azt választod, amit én gondolok, akkor ezt szabadelvűen megengedem neked, de abban a percben, hogy ez ellene megy annak, amit én gondolok, vagy amit én szeretnék, szankcionállak.
A digitális eszközök használata hogyan jelenik meg az óráidon?
Az IKT jelentősége a tanulásszervezés. Például most elkezdtem egy digitális iskola programot, amivel papírmentessé lehet tenni egy iskolát. Ebben a rendszerben vannak digitális osztálytermek, melyekben a diák feltölti a saját beadandóját, kijavítom, feltöltöm, így azonnal látja az eredményt.
De az, hogy hogyan lehet az IKT-t úgy használni, hogy mindig valamiféle pedagógiai célt valósítsunk meg vele, az a közeljövő egyik legnagyobb kihívása lesz. Az oktatásból a digitális lét nem kikerülhető, az már látszik. Viszont, ahogy a gamification sem azt jelenti, hogy folyton játszunk órán, az IKT sem azt jelenti, hogy innentől kezdve folyamatosan a gép előtt ülnek a gyerekek. De tanulásszervezésre például jó.
Vannak olyan kutatások, melyek azt vizsgálják, mennyire nem hatékony az infokommunikációs technológia használata. Nem mindegy, hogyan használjuk. Jól szemlélteti ezt Gergő kollégám (Nádori Gergely, a TanárBlog másik szerzője - a szerk.) hasonlata. Megnézhetjük kísérletben, hogy gyorsabb-e biciklivel eljutni A-ból B-be, mint gyalog. Megmondj a kontroll csoportnak, hogy induljon el gyalog, a kísérleti csoportnak meg azt: vegye fel a vállára a biciklit és induljon. Ha lassabb lesz a kísérleti csoport, az nem a bicikli hibája. Csak nem jól használják az alanyok. Nagy a csábítás, hogy mindenre és folyamatosan az IKT eszközöket használjuk.
Mi szokott lenni az első reakció a diákok felől az új rendszer bevezetésekor?
Mindenkinél más. Néha az első reakció a pánik, mivel nem tudják, mit várjanak, de általában inkább a felszabadulás: tök jó, nem kell semmit csinálni. Aztán lassan megértik: nem arról van szó, hogy nem kell semmit sem csinálniuk, csak több szabadságuk van benne, hogy mit csinálnak. Az autokrácia (amikor megmondom, mi van), mindig sokkal egyszerűbb, mint a demokrácia, ahol folyamatos diskurzus van, és nagyobb a felelősség.
Találkoztál-e már olyan diákkal, akinek ez a módszer nem megfelelő?
Ha megfordítjuk a kérdést, hogy van-e olyan diák, akinek az osztályzás nem megfelelő, nem tudjuk, hiszen osztályozzuk. Minden szint után az osztályokkal egy viszonylag komplex kérdőívet töltettem ki, s az ő segítségükkel próbáltam finomhangolni a rendszert, s nagyon sok jó ötletet is adtak. Persze vannak buktatók. Például, hogy áttolja a felelősséget a tanárról a diákra. Ha ő állítja össze a saját dolgozatát, akkor nem mondhatja azt, hogy a tanár szemétséget kérdezett.
Nincs egy külső személy, akinek a nyakába lehet varrni a felelősséget.
Biztos van olyan, aki jobban működne más, hajtós és szigorú rendszerben, s biztos van olyan, akinek egyszerűen nem tetszik. Csak, mivel én ezt mondom, el kell fogadni. Viszont, amikor nem működött jól egy csoport ebben a rendszerben, én azt mondtam, hogy megszüntetjük. Visszakönyörögték, mert úgy érezték, annyi segítséget ad.
Mondj egy zsákutcát. Valamit, amit kipróbáltál, de nem működött.
Rögtön az elején úgy gondoltam, hogy szükség van egy nagy felszabadulásra, a tananyag kötöttségéből ki kell törni, s én többet nem is adok feladatot. Mert ugye ez volt az elv mögötte, hogy amiből te szeretnél, abból dolgozz. Nagyon népszerű volt, azonnal elfogadták, de néhány nap után éreztem a feszültséget. S egy-két hét után éreztem, hogy mint a homokszemek hullottak ki a diákok az óráról, mert nem tudtak mit kezdeni ezzel. Picit át kellett értékelnem, hogyan lehet megvalósítani ezt felszabadulást. Például most, ha mondjuk 16 pont kell ahhoz, hogy a tanulók ötöst kapjanak, akkor én 15 pontnyi dolgot adok, és egyvalamit meg kell csinálniuk, ami kifejezetten a saját érdeklődésük.
Interjúnk következő részében az oktatáspolitikáról, az oktatási rendszer hibáiról és a motivációról beszélünk.
