Prievara Tibor nevére rákeresve olyan kulcsszavakat találunk, mint a „szupertanár” vagy a „21. századi tanár”. A módszer, amit használ, eltér a hagyományos osztálytermi rutintól, s túlmutat a megszokott osztályzáson. Vele beszélgettünk a módszeréről, a mai fiatalokról, oktatáspolitikáról, a pedagógia modern kihívásairól. Interjúnk második része.

Számtalan kutatás szól arról, hogy miben rossz a jelenlegi oktatási rendszer. Személyes kedvenc példánk: ugyanazon az egyetemen, ahol kutatással alátámasztották: egy egyetemista figyelmi terjedelméhez bőven túl sok a másfél óra; másfél órás előadásokat tartanak. Ez szerinted csak a lassú reakcióidőnek köszönhető, s egyszer ezek az eredmények, melyek alapján tudjuk, mi az, ami működne, be fognak épülni a gyakorlatba is?

Nem hiszem, hogy tudjuk, mi az, ami működik. A tanulás és a tanítás egy nagyon esetleges dolog. Néha sikerül. Ez a Gergő (Nádori Gergely, a TanárBlog másik szerzője - a szerk.) barátomnak a vicce: mikor az ember üti a kezét a kalapáccsal, s megkérdezik, hogy ez miért jó magának? Azt feleli: „Néha melléütök.” S mi is így vagyunk ezzel. Csinálunk dolgokat, s nem érjükt pontosan, hogy miért, de néha működik. Én óva intem magam attól, hogy azt mondjam, van egyfajta dolog, ahogy az oktatásnak ki kellene néznie, s mindenkinek afelé kell törekednie. Például, Szingapúr és Finnország oktatási rendszere is nagyon jó eredményeket ér el. Pedig a kettő egymástól homlokegyenest eltérő elveken alapul.

Ez olyan, mint hogy hogyan fessünk tökéletes képet:

Válj tökéletessé, és fess, amit akarsz.

Ki kell alakítanunk egy olyan szakmai integritást önmagunkban, amiben kényelmesen tudunk mozogni, s ehhez kell még szakmai tudás,meg némi gyakorlat. Van olyan tanár, aki semmilyen digitális technológiát nem használ, de kiáll az osztály elé, és képes olyan magával ragadó órát tartani, hogy mindenki megtanul mindent. Ha ő elkezdene projektmódszert használni – lehet, hogy jobb lenne, lehet, hogy nem, de nem lenne önazonos.

Ennek megvalósítása az oktatáspolitika részéről egy másfajta hozzáállást igényelne. Jelenleg a NAT (nemzeti alaptanterv) a tanórákon történő dolgok 90%-át leszabályozza. Tehát a tanárnak arra, hogy új módszerekkel próbálkozzon, nagyon kevés esélye van.

Ezt látod a legnagyobb bajnak a jelenlegi rendszerrel, hogy a tanárok mozgástere szűk?

Mondok még nagyobb bajt. Ez, hogy én megmondom, mit csinálj, az leginkább a tanári pálya megítélését rontja még tovább. Mert azt feltételezem én, oktatáspolitikus rólad, mezei tanárról, hogy neked meg kell mondanom, mi tegyél. Ennek megváltoztatásához

a legfontosabb lépés az lenne, hogy megbízzunk a tanárainkban.

Meg kell adni nekik az eszközöket, a szabadságot, s a lehetőséget, hogy csináljon, amit szeretne. És igen, néha rossz lesz. Ez nyilván sokkal kiszámíthatatlanabb oktatási módszerekhez vezet, s egy ideig sokkal nagyobb bizonytalansághoz. Hiszen ha mindenki mindig ugyanazt tanulja, akkor megvan a bizonyosságnak az illúziója, akkor is, ha a diák valójában nem tanult meg egy szót sem.

Az angollal neked viszonylag jó helyzeted van. Az elit gimnazisták nem kérdőjelezik meg, hogy erre bizony később is szükség lesz. Mit tehet egy tanár, akinek a tantárgya kevésbé nyilvánvalóan releváns?

Azt gondolom, hogy az angol egy bizonyos szintig motiváló, igen. De egy idő után nem. Tehát, ha ő tud beszélni, viszonylag folyékonyan, van egy középfokú nyelvvizsgája, akkor utána mit csinálsz? Hogyan motiválod a diákot, hogy akarjon választékosan beszélni, még érdekesebb-bonyolultabb dolgokat kifejezni? Egyébként szerintem teljesen természetes, hogy a fiatalok megkérdőjelezik, hogy miért kell nekik ezt vagy azt a tárgyat tanulniuk. Vagy például irodalomból, miért pont azt az Ady verset kell megtanulniuk? Olyan jó versek vannak. A tanárnak szerintem az az egyik dolga, hogyha képes legyen olyan érdeklődést kelteni a diákokban, hogy megláttassa a tantárgyban azt, ami az adott gyereknek. Ha olyan helyzeteket, olyan valós kontextust teremtünk, melynek van valami látható értelme, az mindenkinek motiváló. Ezt minden tantárggyal el lehet érni, csak máshogy kell a tanulás-tanítási folyamatot megközelíteni. Nagyon hajlunk arra, hogy a tanítás felől közelítsük meg, a tanulás helyett.

Minden gyereknek a saját képességéhez mért feladatot, visszajelzést, és méghozzá értelmes visszajelzést adni, felkészülni… Ez eléggé időigényes dolognak tűnik.

Ez a munkám. De ez nem olyan sok idő egyébként. Ha például valakiben megvan az igény, hogy novellákat írjon angolul, s beadja házi feladatnak, azt magától csinálja. Én csak nem tiltom. Olyan vagyok, mint az ágyú középen a lyuk. A semmi vagyok, s akkor vagyok jó, ha engedem, hogy a dolgok működjenek. Nem szólok bele dolgokba, hagyom, nem csinálok ügyet dolgokból… Nem zavarom a diákot tanulásban.

Mi az, ami meg tudja védeni a tanárt a kiégéstől? Mit tudsz javasolni kollégáknak?

A tanításban az a nagyon nehéz, hogy a sikert azt az én munkám által nem élem meg. Hiába tanítok jól, ha valaki rosszul tanul. Az én módszerem, hogy mindig van olyan feladat, pl. egy könyv megírása vagy a tanárblog, ahol a sikert az én munkám minősége határozza meg. Persze a tanításban is, de ott van rengeteg tényező, ami rajtam kívül áll. Ezen kívül érdemes lenne egy-két mítosszal leszámolni. Ilyen például a jó tanár mítosza. Hogy például a digitális világban az a jó tanár, aki egyfolytában az IKT eszközökön lóg… Ezzel le kell számolnunk.

Ha egy olyan rendszert alakítunk ki, ahol a tanár tud fejlődni, és állandóan képes segíteni tanulni, ahelyett, hogy csak tanítana, akkor talán a diákok szemében is meg tudja őrizni a hitelességét. Ezen kívül persze kell egy szakmai integritás, hogy amit a tanár csinál, az  önazonos legyen.

(Az interjú első részét itt tudod elolvasni)