A legnagyszerűbb emberek a Földön – a nárcisztikusokról elfogulatlanul

A legnagyszerűbb, a leginkább szeretnivaló és a legjobb példakép – ezek mind olyan jelzők, melyekkel biztosan nem szállna vitába egy nárcisztikus személy. Főleg akkor, ha őt illetjük vele. Életünk során rendkívül sok időt töltünk azzal, hogy saját magunkkal foglalkozunk. De vajon hol van a határ a pont elég és a túl sok között? Létezhet „jó” nárcizmus? Hol keresendőek az okai a személyiségzavar kialakulásának? Cikkünkben ezt a kérdéskört jártunk körül.

A legtöbb pszichés probléma kialakulásának okát életünk korai szakaszában szokás keresni. Nem véletlenül fordítanak a szakemberek olyan nagy figyelmet ennek az időszaknak, hiszen itt van a legnagyobb hatása ránk nézve annak, hogy hogyan bánnak velünk. Ebben az időszakban vagyunk a leginkább védtelenek és a legjobban másokra utaltak.

Mindeközben egyre több inger ér minket és egyre többet látunk a világból is. Felcseperedünk, ugyanakkor korántsem biztos, hogy a lelki fejlődésünk párhuzamosan képes fejlődni a fizikaival.

Számos ilyen probléma jellemzője, hogy a gyermekkorunkban használt technikákhoz felnőtt fejjel nyúlunk vissza. Mindez többnyire valamilyen trauma hatására történik, s ilyenkor a fiatalon megtanult mechanizmusok aktiválódnak bennünk. Ezek azonban felcseperedve már nem elegendőek a „nagyok” problémáinak megoldásához, így nem tekinthetők valódi megoldásnak.

Sigmund Freud kóros állapotként írta le a nárcizmust. Állítása szerint ez az időszak először gyermekkorban jelenik meg, mikor a figyelmünk leginkább csak önmagunk körül forog. A saját szükségleteink és ezek kielégítése van ilyenkor a középpontban. Ezzel nincs is semmi probléma, amennyiben nem ragadunk meg ezen a szinten, hiszen az önmagunkra való odafigyelés segít abban, hogy kialakuljon az önbecsülésünk, az önszeretetünk, melynek megléte vagy hiánya az egész későbbi életünkre hatással lesz.

Az önszeretet segítségével vagyunk ugyanis képesek elfogadni és tisztelni saját magunkat.

Nélkülözhetetlen ahhoz, hogy képesek legyünk meghallgatni mások rólunk alkotott véleményét, és mindemellett képesek legyünk fenntartani az önmagunkról alkotott pozitív énképünket is. A negatív reklámmal ellentétben tehát igenis szükségünk van rá – kérdés, hogy hogyan tesszük mindezt.

Én és én meg a pszichém

Alapvetően két típusú nárcizmust különböztetünk meg. Az egyik, az úgynevezett szubklinikai nárcizmus. Ilyen személyekkel már biztosan mindannyian találkoztunk. Ők azok, akik mindig a középpontba kerülnek és különös érzékük van ahhoz, hogy bármilyen témáról legyen is épp szó, azt trükkösen valahogy magukra irányítsák át. Ez a válfaja nem tekinthető személyiségzavarnak, egyszerűen inkább arrogáns embereknek nevezzük őket, akik többet képzelnek magukról, mint amennyit szükséges lenne.

Többnyire csak saját magukkal vannak elfoglalva, nem igazán törődnek mások problémáival, túl érzékenyek és önzők. Ezzel a viselkedésükkel azonban legtöbbször csak a saját bizonytalanságukat leplezik. Ez az, amit szeretnének módszeresen elrejteni, nemcsak a környezetük, de saját maguk elől is. Az ebbe a típusba tartozó nárcisztikusok többnyire „ártatlanok”, veszélytelenek másokra nézve. A probléma akkor történhet, ha valamiképp olyan hatalom kerül a kezükbe, amellyel hatást gyakorolhatnak mások életére, például ha vezetői pozícióba kerülnek.

Az úgynevezett klinikai értelemben vett nárcizmus ennél sokkal komolyabb következményekkel járhat. Kialakulásának oka többnyire a társadalmi, illetve családi háttérben keresendő. Esetükben a személyiségük nem megfelelően fejlődött, így eltér az átlagostól. Mértéktelenül énközpontúvá válnak, és képesek teljesen figyelmen kívül hagyni mások érdekeit, érzéseit. A kapcsolataik felszínesek, hiszen nem képesek a kölcsönösségre. Amennyiben a nagyszerűségüket valamilyen módon kétségbe vonják, az gyorsan vált ki belőlük dühöt, indulatot.

Az ilyen személynek szüksége van arra, hogy csodálják őt, és mindent megtesz azért, hogy meg is kapja mindezt. Úgy gondolja, hogy mások felett áll, hogy más szabályok vonatkoznak rá, és hogy ítélkezhet mások felett.

Egyfajta felsőbbrendűségi hit él benne, mintha ő lenne a tápláléklánc csúcsán,

így nyugodtan szedheti az áldozatait, hiszen felettük áll. Gyakran viselkedik kizsákmányolóan, s teszi mindezt bűntudat nélkül, hiszen nem képes az együttérzésre.

Áthatja az irigység, hiszen ha valaki szebb, jobb, gazdagabb vagy sikeresebb nála, az a saját pozícióját veszélyezteti. Épp emiatt képtelen annak örülni, ha valaki elér valamit, hiszen sosem maradhat alul semmiben. A környezete dölyfösnek és önelégültnek éli meg a viselkedését. Amint jobban kiismerik és meglátják személyiségének ezt az árnyoldalát, nem szívesen barátkoznak vele.

„Tökéletes” felnőtt, tökéletlen gyermekkor

A személyiségzavarok mögött, ahogyan arról már fentebb is írtunk, mindig megtalálhatóak a miértek. Az okok, amelyek miatt kialakultak és amelyek magyarázatként szolgálnak a későbbi viselkedésre. Jelen esetben a gyerekkort elemezve kaphatjuk meg a legtöbb választ a kérdéseinkre. Egy ilyen családban felnövő gyermek szükségletei nem voltak megfelelően kielégítve, holott jutalmazták őket. A jutalom azonban abban az esetben következett be, amennyiben a gyermek viselkedése a szülő kedvére tett.

Pozitívan reagáltak tehát arra, ha a gyermek valamit jól csinált, ha kitűnt valamiben. Nem kapták meg azonban a teljes elfogadás élményét, azaz nem tapasztalhatták meg azt, hogy milyen az, amikor valaki akkor is szeret bennünket, ha hibázunk vagy ha épp nem vagyunk a legjobbak valamiben. A szeretet, amit kaptak, a teljesítményükhöz volt kötve, nem jött feltétel nélkül. Így folyamatosan teljesíteniük kellett és rá voltak kényszerítve arra, hogy versenyezzenek másokkal.

Egyszerűen összefoglalva tehát, a gyermekkor során nem a gyermek szükségletei elégülnek ki első sorban, hanem a szülőé. Így a gyermeknek mi marad? A folyamatos teljesítménykényszer, a „sosem tudok elég jó lenni” érzése, és a felnőttkori kompenzálás. Épp ezért fontos, hogy odafigyeljünk gyermekeinkre ebben a korai időszakban. Szülőként nekünk kell tudnunk különbséget tenni az ő és a mi szükségleteink között. Az pedig, hogy egy gyermek megtapasztalja a feltételek nélküli elfogadást, elkerülhetetlen ahhoz, hogy egészséges felnőtté cseperedjen.