A lélektan közhiedelmeiről – öt gyakori pszichológiai tévhit

A pszichológia észrevétlenül is mindenütt jelen van az életünkben. Néha viszont olyan összefüggéseket hallhatunk tényként közölve, amelyek valójában nem állják meg a helyüket. Számos téves állításba ütközhetünk agyunk működésével, az emlékezettel, az érzelmekkel vagy a mentális zavarokkal kapcsolatban. Ezek közül öt gyakori és talán meglepő hiedelmet gyűjtöttünk össze.

Számos olyan pszichológiával kapcsolatos állítás kering a köztudatban, amelyek vagy idejétmúltságuk, vagy félreértelmezésük miatt nem a valóságot tükrözik. Scott Lilienfeld, az Emory Egyetem pszichológia professzora és munkatársai például olyannyira komolyan veszik a pszichológiai tévhitek lerombolásának fontosságát, hogy 2011-ben publikáltak egy teljes kötetnyi téves állítást és azok kiigazítását, 50 pszichológiai tévhit címmel. Némelyik hiedelem tisztázása nemcsak amiatt lehet fontos, mert tévútra viheti a gondolkodásunkat, hanem amiatt is, mert hibás döntések meghozatalának irányába terelhetnek minket.

1. A tanulási stílusok mítosza

A tanulási stílusok elméletének alapgondolata szerint az egyes személyek a hozzájuk alkatilag leginkább illeszkedő modalitások közvetítésével képesek a leghatékonyabban új ismeretek elsajátítani. Tehát van, aki vizuális típus, így könnyebben tanul, ha látja is a tananyagot, míg van, aki inkább hallás után, más pedig akkor memorizál jobban, ha a taktilis modalitást is bevonja. Paul Howard-Jones, a Bristol Egyetem professzora néhány évvel ezelőtti felmérése szerint a brit tanárok kilencvenhat százaléka a mai napig meg van győződve az összefüggés helyességéről.

A kutatások azonban egyáltalán nem igazolják, hogy eredményesebben tanulnánk, ha a preferenciánknak megfelelő stílusban igyekszünk elsajátítani az anyagot. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a tananyag természetétől függ, hogy melyik metódust alkalmazva a leghatékonyabb oktatni. A másik probléma a tanulási stílusok esetében abban áll, hogy magát a koncepciót sem egyszerű vizsgálni. A legtöbb tanulási stílusokat felmérő skála az ellenőrzések során nem bizonyult megbízhatónak, és ritkán mutatkozott összefüggés a személyek aktuális tanulási teljesítménye és a preferált stílus között a többi típus rovására.

2. Az erőszakos bűnelkövetők sokszor mentális betegek

Azokat az eseteket, amelyekben egy mentális zavarral diagnosztizált személy követ el valamilyen erőszakos bűncselekményt, a média mindig különös érdeklődéssel követi. Emiatt az emberek szemében ez az együttjárás gyakorinak tűnhet, ugyanúgy, mint ahogyan a repülőutakat is sokan különösen veszélyesnek találják, pedig az autóbalesetek sokkal sűrűbbek és több áldozatot követelnek. Nem meglepő tehát, ha a vizsgálatok azt igazolják, hogy az átlagember gyakran feltételezi, hogy a mentális betegek alapvetően agresszívak is. A nemzetközi felmérések azonban azt mutatják, hogy a mentális zavarral élők kilencven százalékára egyáltalán nem jellemzőek az erőszakos megnyilvánulások.

Az erőszakos bűnelkövetők túlnyomó többsége mentálisan ép,

nem rendelkezik diagnosztizálható zavarral. Egyes betegcsoportok, mint a skizofréniások emelkedett rizikót mutatnak az erőszakos viselkedésre, de egyáltalán nem gyakori, hogy ez a belső késztetés tettbe fordulna. Matthew Large és munkatársai metaanalízisükben harmincötezer agresszív viselkedés rizikójával jellemzett beteget vizsgáltak meg. Eredményeik azt mutatták, hogy még ez a betegcsoport sem tette ki komoly veszélynek a környezetében élőket. Tehát a mentális zavarral élőket veszélyesnek tituláló stigma legtöbbször egyáltalán nem megalapozott.

3. Az autizmust a „hibás” tükörneuronok okozzák

Vilayanur Ramachandran kutató neurobiológus a tükörneuronok felfedezésekor úgy fogalmazott, hogy ez az eredmény akkora előrelépésnek tekinthető a pszichológiában, mint a DNS megtalálása volt a biológia területén. Ezután azonban talán egy kissé túlságosan is előreszaladtak az elméletalkotók azzal a hipotézissel, hogy az autizmus spektrumzavar fő okozója is a tükörneuron-rendszer hibás működése lehet. A tükörneuronok olyan idegsejtek, amelyek akkor is aktivitást mutatnak, amikor mi hajtunk végre bizonyos cselekvéseket, és akkor is, amikor megfigyeljük ugyanazt a cselekvést. Az idegsejt „tükrözi” a másik személy tevékenységét, mintha azt mi magunk végeznénk.

A tükörneuronok tehát segítenek abban, hogy bele tudjuk élni magunkat mások cselekedeteibe és érzéseibe, illetve elősegítik, hogy képesek legyünk másokat utánozni, majd utánzás útján tanulni. Mivel az autisták központi nehézségei szintén ezekhez a területekhez kapcsolódnak, számos kutatás született, amelyek eredményei alapján a tükörneuron-rendszer alulműködését feltételezték a szociális és empátiás készségek zavarának és magának az autizmusnak a hátterében. A több kutatás eredményeit újravizsgáló metaanalízisek azonban nem támasztják alá ezt a hipotézist. Továbbra sem világos, hogy a tükörneuronok működési zavara kapcsolatban állhat-e az autizmus tüneteivel.

4. A memóriánk felvételt készít az eseményekről

Daniel Simons és munkatársai az emberi memória működéséről alkotott hiedelmeket vizsgáló reprezentatív kutatásukban közel kétezer személyt kérdeztek meg a témáról. Felmérésük eredményei szerint az emberek hatvanhárom százaléka a mai napig úgy véli, hogy memóriánk videokamerához hasonlóan rögzíti a velünk történteket. Emlékezetünk azonban egyáltalán nem így működik.

Emlékeink valójában torz és személyes leképeződései a megtörtént eseményeknek,

amelyek ráadásul idővel módosulnak is. Ennek a tévhitnek a szemtanúk megbízhatóságának megítélésében van különösen fontos szerepe. Emlékeink akaratlanul is változhatnak az elvárások, a helyzet nyomása és számos más hatás következtében. Egy további súlyos torzítás, hogy sokszor azt hisszük, hogy aki biztos emlékeiben, az tényleg hitelesebben képes felidézni az adott történéseket. A kutatások viszont arra mutatnak rá, hogy a magabiztosság és a pontosság kevéssé korrelálnak egymással a szemtanúk beszámolóiban.

5. A mentális betegségek oka az agy kémiai egyensúlyának felborulása

Egy 2010-es amerikai felmérés szerint az emberek több mint nyolcvan százaléka véli úgy, hogy a mentális betegségek oka az agy kémiai egyensúlyának felborulása. Ha azonban megkérdeznénk egy pszichiátert vagy neurológust, valószínűleg őszintén megmondanák, hogy tudományosan még nem tudjuk meghatározni, hogyan kellene összeállnia a „helyes” agyi kémiai egyensúlynak. Ha egyáltalán beszélhetünk ilyen fogalomról. A hipotézis onnan nyert magának visszhangot, hogy bizonyos antidepresszáns hatású gyógyszerek valóban megváltoztatják agyunk bizonyos kémiai vegyületeinek szintjét, ez azonban nem jelenti azt, hogy elsősorban a neurokémiai egyensúlyhiány okozhatta a problémát. Azt is fontos tisztázni, hogy agyunk kémiai vegyületeinek egyensúlytalansága nem feltétlenül okoz pszichiátriai tüneteket. Akár csak egy egyszerű fejfájás is lehet a változás következménye, például a paracetamol vegyület hiánya miatt.

Az említetteken kívül számos olyan hiedelem kering még a köztudatban, amelyek első hallásra tudományosan megalapozottnak tűnhetnek, ha viszont alaposabban és megfelelő eszközökkel vizsgáljuk meg a kérdést, könnyen kiderülhet, hogy tévútra vezetnek. Érdemes lehet tehát a hétköznapokban is egészségesen kritikus szemlélettel jelen lennünk és időnként, akár csak kíváncsiságból is utánajárni a hangzatos összefüggések valóságtartalmának.