A ló, aki tudott gyököt vonni és a majom, aki megszólalt – az állati intelligencia kutatása

A pszichológusok régóta tanulmányozzák az állatok viselkedését. Ennek általában két fő oka van. Egyrészt szeretnék megismerni az állatok tudatának működését és annak határait, másrészt pedig igyekeznek meghatározni, hogy vajon mi különböztetheti meg az embert az állatoktól. Ha egyáltalán meghatározható kifejezetten ilyen természetű tulajdonság. 

Az állatok intelligenciájának vizsgálata egy kihívásokkal teli tudományterület. Bárki, akinek van otthon háziállata, alátámaszthatja, hogy hajlamosak vagyunk emberi érzelmeket és szándékokat tulajdonítani az állatainknak. Buksi kutya ma este azért gubbaszt olyan bánatosan, mert séta közben elveszett a kedvenc labdája. Cirmi pedig biztosan meg van sértődve, mert a sok nassolás után fogyókúrára lett fogva. Számos gazdiban megfogalmazódhatnak hasonló állítások, a kedvenceik viselkedésének hátterében álló valódi okokról azonban keveset tudunk. Az állatok szándékaival kapcsolatos torzítás a kutatókat sem kerüli el, hiszen ők is sok időt töltenek el vizsgálati alanyaikkal, évekig, évtizedekig figyelik meg őket. Általában szoros kötelék alakul ki közöttük. Ennek ellenére mindig igyekezniük kell a tudományosan bizonyítható feltételezések talaján maradni. Néha kiderülhet, hogy

amit intellektuális bravúrnak véltünk, nem az, aminek első pillantásra tűnt.

Az állatok képességeinek túlértékelése mellett hajlamosak lehetünk egy másik torzításra is: olykor saját különlegességünket becsüljük túl. A lista, amely azokat a képességeket számlálja, amelyre kizárólag az emberek képesek, napról napra változik. Olykor megrövidül, máskor pedig alaposabb kutatás után visszakerülnek rá bizonyos tulajdonságok.

Hans a ló, aki tudott gyököt vonni

Kluge Hans, azaz Okos Hans névre hallgatott az a ló, akinek az 1900-as évek elején csodájára járt a világ. Hírnevét azzal vívta ki, hogy tanult felnőtteket megszégyenítő módon tudott számolni. Legalábbis sokáig mindenki így hitte. Hans gazdája, Wilhelm Von Osten matematikatanár volt. Úgy vélte, hogy az állatok sokkal okosabbak, mint gondoljuk, csak megfelelő kommunikációs csatorna hiányában ezt nem vesszük észre. Ennek a hipotézisnek a bizonyítására kezdett foglalkozni a lovával. A tréning pedig sikeresnek bizonyult, Hans elképesztő dolgokat volt képes megtanulni. Ha gazdája felírt egy számot a táblára, Hans annyiszor kopogott a patájával a földön, amennyit a táblán olvashattunk. Képes volt felírt matematikai műveleteket is elvégezni,

ismerte a négy alapműveletet, illetve a gyökvonások eredményeit is hibátlanul ledobogta a patájával.

Az sem okozott neki problémát, hogy ugyanezzel a módszerrel megmondja a pontos időt, vagy az aznapi dátumot. Sokan vélték úgy, hogy csak egy okos bűvésztrükk az egész, de erre Hans és gazdája mindig rácáfolt. Még a német oktatási hivatal szakértői is megvizsgálták az esetet, mindhiába. Ők sem találtak csalásra utaló jelet. A bizottság egyik tagja, Oskar Pfüngst pszichológus mégis szkeptikus maradt, ezért a ló gazdájának engedélyével folytatta a vizsgálatot. Különféle körülmények között tette próbára Hans tudását és érdekes mintázatra lett figyelmes. Minél távolabb állt a ló a gazdájától, annál többször adott hibás választ. Ha pedig egy paravánnal elválasztották őket, akkor még inkább megugrott a hibázásai aránya. Ezután Pfüngst a ló gazdáját kezdte tanulmányozni és arra lett figyelmes, hogy Von Osten testtartása és arckifejezése akaratlanul is megváltozik, amikor a ló eléri a megfelelő számú kopogtatást.

Hans tehát rendkívül intelligens ló volt, de némiképp más módon, mint azt először gondolták. Hans egyáltalán nem értett a matematikához, de kiválóan tudott olvasni az emberi testbeszédből. Gazdája pedig nem volt tudatában, hogy rezdüléseivel megsúgja a lovának a helyes eredményeket. Ugyanezekből az önkéntelen jelekből olvasnak a profi pókerjátékosok is, és ez a jelenség az, amely alapjaiban megnehezíti az állatok intelligenciájának vizsgálatát, sőt még emberek esetében sem könnyű kiszűrni. Sokszor nem tudhatjuk, hogy a kérdező személye akaratlanul befolyásolja-e a vizsgálati személy reakcióját. Ez a befolyás pedig bármilyen kutatás esetében torzíthatja a kapott eredményeket.

Beszélő majmok

Hosszú időn keresztül központi kérdése volt az állatokkal foglalkozó pszichológiai kutatásoknak, hogy vajon meg lehet-e tanítani az emberi nyelven való kommunikációt állatoknak. A múlt század elején az a feltételezése támadt a kutatóknak, hogy talán közeli rokonaink, a csimpánzok képesek lehetnek megtanulni beszélni, ha egészen fiatal koruktól kezdve emberi környezetben nevelkednek. Ezzel először a Kellogg házaspár próbálkozott meg. Befogadtak egy Gua névre hallgató csimpánzkölyköt, majd együtt nevelték otthon a fiaikkal, mintha Gua is a gyermekük lenne. A kísérlet viszont nem járt sikerrel, Gua sosem tanult meg beszélni. Évtizedekkel később ennek alapvető okára is fény derült. A primáták nem lehetnek képesek elsajátítani az emberi beszédet, mivel ezt

nem teszi lehetővé a szájuk és hangszálaik anatómiai felépítése.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a hangzó beszéd elsajátítására nem lesznek képesek legközelebbi rokonaink, más módszerrel kezdtek kísérletezni a kutatók, a jelbeszéddel. Az első csimpánz, akinek megpróbálták megtanítani a jelnyelvet, Washoe volt. Washoe oktatását Allen és Beatrix Gardner pszichológusok vállalták magukra. Washoe tehetséges diáknak bizonyult, több mint kétszázötven jelet elsajátított és képes volt kombinálni is őket. Washoe után több csimpánzzal is foglalkoztak a kutatók, közéjük tartozott például Kanzi is. Kanzi még fejlettebb nyelvi képességekkel rendelkezett, sajátos hangokat is kiadott miközben egyes tárgyakra mutatott. Saját „szavai” voltak, azaz hangkapcsolatai bizonyos fogalmakra. Például olyan a kifejezésekre mint az „igen”, „banán”, „ivólé”. Ezek a kezdetleges szavak eltérő kontextusban is mindig ugyanúgy hangzottak és erre nem a kutatók tanították Kanzit, magától kezdett hangjeleket is használni. Washoe, Kanzi és más emberekkel való kommunikációra tanított rokonaik kapcsán olyan további kérdések merülnek fel, hogy vajon mikortól nevezhetünk egy jelcsoportot nyelvnek, mitől beszéd a beszéd, hiszen úgy tűnik, ez sem kizárólag emberi sajátosság. A főemlősökkel végzett kísérletek arra engednek következtetni, hogy valódi nyelvhasználatról van szó, nem pedig egyszerű inger-válasz viselkedésről.

A varjú és a horog

Több állat is bizonyította már, hogy az eszközhasználat nem kizárólag emberi sajátosság. Az eszközök készítésére való képesség azonban rendkívül fejlett kognitív képességeket igénylő művelet. Éppen emiatt övezte hatalmas tudományos érdeklődés Bettyt, az új-kaledón varjat 2002-ben. Betty

spontán módon volt képes a csőre és a lába segítségével horgot készíteni,

hogy azzal emelje ki az élelemmel teli kosárkát egy műanyagcsőből. Ezt először egyedülálló teljesítménynek vélték a kutatók, hiszen egy addig számára ismeretlen anyagból konkrét céllal tudatosan készített eszközt. Ezt kezdetben még a csimpánzok eszközökkel való manipulációjánál is összetettebb műveletnek címkézték. Amikor viszont több példány bevonásával kezdték továbbvizsgálni a varjak intelligenciáját, kiderült, hogy Betty elmés horogkészítése egyáltalán nem különleges képesség fajtársai körében. A megfigyelések során nyilvánvalóvá vált, hogy a varjak a természetben hasonló módon hajlítják meg a gallyakat. Betty megoldása tehát nem innovatív eljárás volt az aktuálisan elé táruló problémára, hanem ösztönös készségét hívta segítségül.

Az állatok intelligenciájának vizsgálata során rendkívül érdekes összefüggések tárulnak elénk mind az állatok, mind pedig az emberek működéséről. Az említett példákon kívül számos más fajt is bevontak a kutatásokba. Kutyák, papagájok, delfinek, elefántok, gorillák és rhesus majmok, hogy csak a leghíresebb vizsgálatokat említsük, mind rendelkeznek olyan képességekkel, amelyek még számunkra is további megismerésre várnak. A kutatások pedig a legtöbb téren rendre azt igazolják, hogy ember és állat között egyáltalán nem ugrásszerű különbség van, sokkal inkább fokozatos eltérések.