„A magyar pártoskodás egészen különös valami” – a nemzettudatról, 2017-ben

Történelmünk lényegében bármely fejezetét lapozva, vagy pusztán a híreket szemlézve sorra tárulnak elénk nemzetünk saját belső konfliktusai. Néhány dicsőséges évre csapataink megpihennek, majd újra hadba állnak valaki vagy valami ellen. Számtalan vélemény született már arról, hogy mit jelent magyarnak lenni, de vajon mit jelent ez a fogalom 2017-ben? Létezik-e egységes magyar nemzettudat? Demeter András véleménycikke.

„Trianon volt a magyar állam történetének fordulópontja; 1944-45 a magyar nemzeté; 1956 októbere a magyar népé. Azóta nemzet és nép között disztingválni nem lehet” – írja John Lukacs.

E sorok írója hazáját inkább szelíden szerette, és történészként fogalmazta meg írásait a politika összefüggéseiről. Az idézet – még ha kissé rossz ízt is hagyhat maga után – alapvetően a történelem folytonosságra hívja fel a figyelmet. Emigrációban élve, 1968-ban nagyjából így látta a helyzetet. A tragédiák sora mellett persze érdemes elgondolkodni,

merre tartunk most, mit jelent nekünk 2017-ben a nép vagy a nemzet?

Az a megállapítás, hogy Magyarországon legtöbbször nem valami mellett, hanem valamivel szemben állunk és így nehezen találjuk a közös hangot és a kompromisszumot, nem újkeletű. Ha a turáni átoktól – persze, csak mint legendától – indulva sorba vesszük a következő (természetesen nem csak hazánkra alkalmazható) ellentétpárokat, mint bárói ligák és királyok, török-hűek és Habsburg-pártiak, kurucok és labancok, udvar-hűek vagy szabadságharcosok, szabadelvűek vagy negyvennyolcasok, horthysták vagy legitimisták, kommunisták vagy rendszerváltók, akkor láthatjuk: ellentétből mindig bőven akadt.

Aki a rendszerváltástól ilyen szempontból csodát várt, annak csalódnia kellett. Nem csak, hogy új típusú törésvonalak alakultak ki, de ezen törésvonalak ismét egyfajta kényszerpályára állították országunkat, tematizálták a közbeszédet és vitáinkat. A baloldali-liberális és jobboldali-konzervatív ellentét látszólag visszafordíthatatlan

demokratikus-nemzeti ellentétet hozott létre azok feje felett, akiket még egyáltalán érdekel a politika.

A két politikailag aktív szekértábor narratívája pedig kimerülni látszik egymás mocskolásában. A „hazaáruló″ és a „fasiszta″ kifejezések amolyan könnyed, ismerkedős megszólítássá váltak.

Bár a globalista világrend őszintébb kritikája még csak a fiatal és zöld pártok részéről merült fel, azért a nemzetközi szelek is megjelennek hazánk aktuális napirendjében. Ady „Komp-országa″ úgy néz ki, ismét keresi helyét a kelet-nyugat lejtőn, legalábbis a nagypolitika színházában, ugyanis a nép, a nemzet, a polgárok vagy legalábbis a megkérdezettek jelentős része köszöni szépen, tudja merre akar tekinteni.

Valljuk be, a szkepticizmus nem rossz dolog, így az EU-t kritizálni is teljesen helyénvaló lehet. A forró ősz vizionálása már kevésbé kifinomult, de álljon itt Babits két mondata: „A pártoskodás általános emberi tulajdonság. S mégis a magyar pártoskodás egészen különös valami, sajátos formákkal s jellegzetes motívumokkal.″

Elfogadtak pár napja egy olyan nyelvtörvényt Ukrajnában, mely hátrányosan érintheti a kárpátaljai magyar kisebbséget. A hír komoly visszhangot váltott ki idehaza. Az egyik neves jobboldali véleményvezér először a baloldali pártok és értelmiségiek szerepvállalását kérte számon (nagyon helyesen) a kisebbségi jogok védelmében. Az ellenzékiek össze is fogtak, tüntettek, a kormány a „Soros-bábszínházban″ nem kívánt részt venni, ám végül szeptember 11-én, ötpárti egyezmény született a kérdésben. A nemzetet érintő fenyegetés árnyékában, ha nem is könnyen, de

összefogás született.

A szociálpszichológia és a politikai pszichológia számára nem ismeretlen jelenség ez. Fenyegetés esetén a csoport identitás-védő mechanizmusai beindulnak, a korábbi sérelmeket félretéve a saját csoport közös értékeit kidomborítva és felértékelve tekint a másik félre és annak tettére (azt barbárnak és ellenségesnek címkézve).

De vajon képesek lehetünk-e más ügyek mentén is egy hullámhosszra kerülni, akkor is, ha nem a kultúránk vagy az országunk van bajban? A közös jövő érdekében történhet-e változás, egy új kiegyezés, ahol – bár az előítéleteket papíron majd mindenki elítéli – nem tagadunk ki előítéletesen egyből senkit, sem a nemzet testéből, sem a demokrácia képviselői közül? A fekete-fehér sémák és az állóháború feloldódik-e majd, és feltehetünk-e gondolkodásra érdemes kérdéseket? Például fájhat-e valakinek őszintén Trianon anélkül, hogy megvetnék érte, akarhatja-e valaki, hogy legalizálják a könnyű-drogokat csak mert ésszerűnek tartja, sőt, továbbmegyek: létezhet, hogy egy ember mindkét témát magáénak érzi?

Talán megfontolásra érdemes kérdések ezek.