A média- és internethasználat befolyása a lelki egészségre

A WHO (World Health Organization) nemrég beemelte a BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) kódrendszer 11., 2022-ben életbe lépő változtatásába a mentális zavarok, azon belül is a függő viselkedéshez köthető zavarok közé a videojáték-függőséget. A WHO szerint a videojáték-függőség a mentális és testi egészséget egyaránt fenyegeti. E döntés kapcsán született Józsa Tamás klinikai gyermek-szakpszichológus, család- és párterapeuta cikke.

A klinikai pszichológiában tapasztalható fokozatos szemléletváltás következménye, hogy napjaink elméleteinek origója és alapvetése immáron kevéssé Freud „negatív emberképe”; sokkal inkább teret hódít a pozitív pszichológia, és azon belül az egészségpszichológia megközelítése (például Kulcsár, 2002). Emiatt olyan interdiszciplináris területeken, mint amilyen a szociálpszichológia, számos nézőpontváltás ment végbe, amelynek jele, hogy az ember nem csupán az ösztönei által determinált lény, hanem a WHO 2007-es állásfoglalása alapján bio-pszicho-szocio-spirituális egészként, azaz integratív „egységként” képzelendő el.

Ezen részek mindegyike hatással van az ember saját magáról alkotott és a másikkal kapcsolatban észlelt percepciójára. Nem független a hangulatától, az őt körülvevő környezettől, szervezetének aktuális homeosztatikus egyensúlyától stb. az, hogy miként viselkedik különböző szituációkban, s mindez azért fontos, mert az életkorunk előrehaladtával az énkép lényeges összetevőjévé válik, hogy mások mit gondolnak. E visszajelzések mentén alakul ki a reflektív én (Strohminger, Knobe & Newman, 2017). A társas összehasonlítás gyakorlatilag 2,5 éves korban megkezdődik az éntudat ébredésével párhuzamosan, és az óvodába lépéssel folyamatosan erősödve a serdülőkorban éri el amplitúdójának maximumát, hogy a későbbi életkorokban Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete mentén egy állandóbb szintet érjen el, és más, magasabb rendű célokhoz fordulás következzen be, a többiek véleményének saját énképünkre való ráhatásának csökkenésével párhuzamosan.

A lelki egészség dimenziójának lényeges összevetője és a szelf kialakulásának fontos mozzanata a narratív szelf létrejötte, amelyet szintén a koragyermekkorhoz kötünk (Stern, 2002). Ez a 3. életévtől fejlődik ki és alakul. A pszichoterápiás irányzatok többsége ezt (is) próbálja módosítani és helyesebb irányba terelni azért, hogy az egyén értelmet és okot tudjon adni élete történéseinek, és növekedni tudjon az őt ért traumák következtében (poszt-traumás növekedés, PTN (Oláh, 2014)). Ezek a narratívák a filmekben szereplő narrátor szerepéhez hasonlóan működnek, azaz a cselekedetekhez fűződő belső monológok formájában jelennek meg a nagyszülő („Addig nem állhatsz fel az asztaltól, ameddig meg nem ettél mindent”), a tanítónéni („Mi lesz így belőled, ha még összeadni sem tudsz?”) és más, számunkra releváns egyének véleménye.

A szülők nevelésből való fokozott kivonulásával azonban a normákat internalizáló szerepüket átveszik a különböző médiumok, amik kontroll nélkül onthatnak olyan, később tudattalanná és generalizálttá váló maladaptív konfliktusmegoldási módokat, melyek az elkövetkező életkorokban patológiák megjelenését eredményezhetik. A sématerápia – amely Young nevéhez köthető – ezek megtörésére, megváltoztatására alkalmas terápiás módszer, viszont sajátossága, hogy a felismeréstől és a konzekvens, mindennapi séma-törésig az út igen hosszadalmas.

A szűrés nélkül áradó tartalmak

Egy magyar felmérés szerint a legtöbb szülő sem saját maga, sem pedig szoftverek segítségével nem korlátozza a gyermeke internethasználatát (Mihalik, Szabó & Kovács, 2014). Ez nem csupán a szülői felelősség kérdését veti fel és világít rá a média ellenőrizetlen normaképző, viselkedésbefolyásoló, identifikációs lehetőségeket nyújtó hatására, hanem lehetőséget ad a gyermek kritikai és erkölcsi érzékének eltompulására. A folyamatos érzelemközpontú megküzdés, a külső kontrollhoz történő pozitív viszonyulás, az attribúció torzulásához vezető túláltalánosítás a teljes passzivitáshoz vezethet. A WHO 2019 májusában emelte be a mentális rendellenességek közé az online játékfüggőséget, amely a kényszeres zavarok spektrumába illeszkedve hűen reprezentálja a napjainkban végbemenő befogadó, kevéssé alkotó és kreatív szellemiség elburjánzását. Ezzel párhuzamosan a burn-out szindrómának a mentális rendellenességekhez újonnan történő beemelése is mutatja, hogy az emberekkel foglalkozó, segítő szerepben lévő, gyógyító tevékenységet végző szakemberek veszélynek kitettsége sohasem volt még ilyen magas.

További fontos szociálpszichológiai szempont a csoportdinamikai aspektusból is lényeges cyberbullying jelensége. Az elektronikus eszközökön keresztül történő zaklatás manapság nemcsak egyre gyakoribb – amiben szerepet játszik a szűrés nélküli és nem megfelelően életkorra szabott online tartalom –, hanem az anonimitás következtében súlyosabb mértékű is. Számtalan tinédzser számolt be arról, hogy beazonosíthatatlan módon támadják a közösségi felületeken (González-Cabrera et al., 2019). Az is beszédes adat, hogy az amerikai iskolai lövöldözések elkövetői 90 százalékban ugyanabba az iskolába mennek vissza, ahová ők maguk is jártak, azaz az elsődleges motivációjuk a szégyenérzetükből fakadó bosszúállás (Hinduja & Patchin, 2019).

Az, hogy nincsen következménye egy ember trágár szavakkal illetésének és dehonesztálásának, jó pár éve segíti az internetes trollok működését (Wallace, 2006). Ahogyan az archaikus népeknél is megjelent a harcba indulás előtti arcfestéssel az „egység” érzetének keltése, Le Bon óta tudjuk, hogy a névtelen és arctalan tömeg primitivizálódik (Le Bon, 1960). A lelki egészég „well-being” aspektusában a mások általi elfogadás lényeges szerepet játszik, és az, ha valakit folyamatosan zaklatnak és kiközösítenek az online térben, ugyanolyan negatív folyamatokat idézhet elő, mintha mindez az osztályteremben történne. Sőt, ezek nemcsak kummulálódhatnak, hanem egymásra is visszahathatnak olyan formában, hogy akinek nincs meg a legújabb okostelefonja, az kimarad a beszélgetésekből és online játékokból, aminek következtében a való életben sem tud hozzászólni a témákhoz, emiatt még kevésbé keresik a társaságát és hívják meg magukhoz a többiek stb.

Jövőkép

A fentebb említett jelenségekkel kapcsolatban egyetlen fontos dolgot kell kiemelnünk. Az, hogy a médiát és az internetet hogyan és mire használjuk,

ugyanúgy tanulható és tanítható, mint sok más készség, például a varrás vagy a foci.

Biztosan vannak, akik alkatilag alkalmasabbak a mai tabletek és érintőképernyők használatára (például jobb a finommotorikus képességük), emellett viszont lényeges a szülők edukációja a gyermekeik viselkedésének vonatkozásban. Egy okostelefon jelenleg sokszoros gyorsaságát képviseli az 5-10 évvel ezelőtti személyi számítógépek sebességének, és ezzel a hatalmas erőforrással pillanatok alatt elérhetőek olyan tartalmak, amelyekről a szülők többségének maximum halovány sejtése van. Az, hogy a gyermek mit közöl a szüleivel azzal kapcsolatban, milyen időtöltéseket végez a számítógépén/telefonján a szabadidejében, és mi az, amit ténylegesen csinál, sokszor élesen elkülönül egymástól. A valóság megbeszéléséhez egy stabil alapot adó, biztonságos kötődésre van szükség anya/apa és gyermeke között, ami egyenes út a szűrés nélküli tartalmak letöltésének csupán lehetőségként megmaradásához. Ezzel kapcsolatban önmagában a korlátozó programok gépre/telefonra történő telepítése nem elégséges (de nem rossz kiindulási pont), viszont mint ahogy a korai személyiséglélektani vizsgálatok óta tudjuk, ugyanannyi patológiás viselkedésmintázatú gyermek jön a laissez faire és az autokrata nevelési elveket valló családokból, és sokkal kevesebb a demokratikus, alkukat kötő, érveket és ellenérveket rendre újratárgyaló, melegséget és korlátozást egyaránt optimálisan alkalmazó családi miliőből (például Becker et al., 1962; Baumrind, 1971).