„A negatív érzéseink is mi vagyunk" – Virginia Satir az önértékelésről

Akinek magas az önértékelése, az mindig boldog? Közel sem – állítja Virginia Satir, a családterápia egyik legnagyobb alakja. Mi jellemzi azt az embert, aki magas önbecsüléssel bír, és hogyan nevelhetünk olyan gyermeket, aki értékelni és szeretni tudja magát? Ezekre a kérdésekre adunk választ a cikkben. 

Virginia Satir az 1950-es években induló családterápia egyik karizmatikus személyisége. A szociális munkásból lett családterapeutát kortársai sokszor úgy jellemzik, mint egy csodálatos jótündért, akinek mindenkihez volt egy dicsérő, elismerő szava. A családterápia édesanyjának is hívott szakember 72 éve alatt számtalan családdal, szülővel és gyermekkel dolgozott együtt, a munkájából leszűrt tapasztalatait pedig több könyvében foglalta össze. Mi most egyik legismertebb művéből, a Család együttélésének művészetéből idézünk két fejezetet, melyekben az önértékelésről, annak gyökereiről gondolkodik. Satir fölvázolja a magas és az alacsony önértékeléssel rendelkező ember jellemzőit, és arra nézve is szolgál javaslatokkal, hogyan nevelhetünk olyan gyermeket, aki képes értékes emberként tekinteni magára.

A magas önértékelésű ember is érezheti rosszul magát

Satir rögtön a könyve legelején ad helyet az önértékelés vagy más néven önbecsülés témájának, ezzel is jelezve a fontosságát. Véleménye szerint az önértékelés döntő tényező abban, hogy mi történik az emberekben és az emberek között.

Ha magas az önértékelésünk, úgy érezhetjük, hogy számítunk, hogy jobbá válik a világ általunk. Hiszünk a saját kompetenciánkban, és úgy gondoljuk, saját magunk számára mi vagyunk a legjobb erőforrás, de tudunk segítséget is kérni, ha úgy hozza az élet. Tisztában vagyunk saját értékeinkkel, de meglátjuk és tiszteljük mások értékeit is. Nincsenek szabályaink, amelyekkel érzéseinket akarnánk korlátozni. Tudunk választani és az értelmünk irányítja a cselekedeteinket.

Teljesen elfogadjuk magunkat, abban a hitben, hogy minden, amit érzünk és gondolunk, az emberi.

Megélhetünk nehéz, gondterhes időket, amikor legszívesebben mindent feladnánk, de képesek vagyunk ezeket az időszakokat annak kezelni, amik: átmeneti kríziseknek. Mert ahhoz, hogy elfogadjuk lehangolt állapotainkat, negatív érzéseinket, jó magas önbecsülésre van szükségünk – állítja Satir.

Emlékszem, hogy egyszer egy kisfiú a következő kérdést szegezte felém az egyik terápiás ülésünkön: „Te mindig ilyen nyugodt és jókedvű vagy?” Ekkor kapva kaptam az alkalmon, hogy elmondjam: nem, én is szoktam nyűgös, piszkálódó, feszült és mérges, vagy éppen szomorú lenni. Sőt, még az is előfordul, hogy felnőttként hisztizek. Ez nagyon megtetszett a kisfiúnak, aki aztán azt kérte, hogy játsszak el egy olyan jelenetet az életemből, amikor hisztiztem. Szerencsénk volt, mert pont abban az időszakban bosszantott fel minden reggel a szomszédom a hangoskodásával, amire én magamban dünnyögtem és méltatlankodtam a lakásban, úgyhogy volt miből merítenem. Az egyik legjobb ülésünk kerekedett belőle, mert mindketten örültünk: ő annak, hogy nem csak neki vannak olykor rossz érzései, hanem még a tökéletesnek tűnő pszichológus bácsi is szokott ideges lenni, akinek szintén lehetnek rossz érzései. Én pedig azért, mert úgy éreztem, sikerült mintát nyújtanom arról, hogy a negatív érzéseink is mi vagyunk.

De most ugorjunk vissza Satirhoz, aki az alacsony önértékelésű személyek jellemzőit is megosztja velünk könyvében. Az ilyen ember sajátja, hogy megpróbál úgy viselkedni, mintha a negatív érzései nem is léteznének. Teszi mindezt azért, mert ezek az érzések azt okozzák, hogy alapvetően értéktelennek címkézi magát miattuk. Elítéli magát ezekben a helyzetekben, ahelyett, hogy a rossz időszakra úgy tekintene, mint az emberi élet sajátosságára, amivel valamilyen módon meg kell küzdeni.

Az alacsony önértékelésű ember azt feltételezi továbbá, hogy a többi ember rosszindulattal viseltet iránta, becsapják, lenézik és eltapossák. Azzal, hogy

a legrosszabbra számít, a legrosszabbat is hívja, majd aztán meg is kapja

– írja a családterapeuta. Satir szerint azok, akik negatívan viszonyulnak saját magukhoz, leértékelik és büntetik magukat, és olyan állapotokat hoznak létre az életükben, melyben áldozatnak érzik magukat és másokat tartanak felelősnek saját cselekedeteikért. Azért, mert magukat képtelenek elfogadni, mások iránt irigységet és félelmet érezhetnek, ugyanakkor amiért önmagukat nem tudják szeretni és elfogadni, ezt épp másoktól várják el. Az alacsony önértékelés ilyenformán az egyénnek és az egyén környezetének destrukcióját, rombolását egyszerre magával hozza.

Milyen családban virágozhat a magas önértékelés?

Satir – sok más pszichológus mellett – szintén a gyermekkora helyezi a hangsúlyt a kérdés tárgyaláskor, amikor azt írja, hogy a gyermek önértékelése az első 5-6 évben szinte kizárólag a családon múlik. Az iskolakezdés után bár új impulzusok érik a gyermeket, azok annak függvényében lesznek rá hatással, hogy az első években mit tapasztalt meg otthon: az értékességet vagy az értéktelenséget.

Az értékesség érzése olyan környezetben tud igazán virágozni a gyermekben, ahol az egyéni különbségeket tiszteletben tartják, a szeretetet nyíltan kimutatják, a hibák arra vannak használva, hogy tanuljanak belőle.

A kommunikáció nyílt, nincsenek a felszín alól dolgozó és ott kavargó, de hatásukat folyamatosan éreztető, kimondatlan és kimondhatatlan tabuk.

A szabályok rugalmasak, és a felelősségről a szülők mintát nyújtanak.

A szülők számára a legnagyobb kihívás – írja a családterapeuta –, hogy jóhiszeműen elültessék a magjaikat, majd kíváncsian várják, milyen növény fejlődik ki belőle, ahelyett, hogy szigorú előfeltevéseik lennének arról, milyen növényt szeretnének. Nyitottságra bátorít Satir, amikor azt mondja, hogy a szülőknek el kell fogadniuk a tényt, hogy a gyermekük, ez a „kis növény” a maga nemében páratlan, egyszeri és megismételhetetlen lesz.

Konkrét nevelési tippek

Az általánosabbnak mondható iránymutatások mellett konkrét tanácsokat is ad a szerző a nevelési stílusra vonatkozóan, melyeket jó szem előtt tartaniuk a szülőknek annak érdekében, hogy gyermekük képessé váljon értékelni önmagát. A könnyebb átláthatóság kedvéért ezeket most pontokba szedjük:

• Tudatosítsuk, hogyan érintünk. Milyen érzés lenne számunkra, ha azt mi kapnánk? Képzeljük el, hogy mit tudhat meg a gyermekünk abból, ahogyan megérintjük. Milyen ez az érintés? Kemény, lágy, gyenge, félelemteli vagy aggódó? Mondjuk el a gyermekünket, amit érzünk ezzel kapcsolatban.
• Tudatosítsuk, mit fejez ki a tekintetünk. A tekintetünkhöz rendeljünk nyílt érzelmi információt is azzal, hogy közben megosztjuk gyermekkel, mi van épp bennünk: „Mérges vagyok”, „Boldog vagyok” stb.
• Az önértelés fejlődésének fontos követelménye, hogy a gyermek megtanuljon differenciálni azok között az események között, melyek vele kapcsolatosak, és amelyek nem. Ennek érdekében mindig igyekezzünk pontosan kifejezni a gyermek előtt, hogy kinek szól, amit mondunk.
• Adjuk meg a gyermeknek azt a jogot és szabadságot, hogy kérdezhessen és lehessenek megjegyzései, sőt, adott esetben kritikái is.
• Osszuk meg minél pontosabban a gyermekkel, hogy adott események miért történnek a családban. Például egy veszekedés után Satir azt javasolja, hogy szülőkként egymás után menjünk oda a gyermek ágyához, és mondjuk el neki, mi történt (azt már csak ki tesszük hozzá, hogy lehetőleg ez a történet ne arról szóljon, mennyire elviselhetetlen a másik szülő).
• A gyermek önértékelését azzal is növelhetjük, ha egyenesen a szemébe nézünk, a nevén szólítjuk, finoman megérintjük, és egyértelműen használjuk az „én” és „te” szavakat. Amikor vele vagyunk, szánjuk rá az időt, és legyünk igazán jelen számára.
• Azzal is segíthetünk, ha felhívjuk a figyelmét a másokkal való hasonlóságaira és különbségeire, de mindezt úgy tesszük, hogy a helyzet nem válik versengéssé vagy összehasonlítássá.
• Ha konfliktushelyzet adódik (például elpakolás a szobában), akkor a legjobb, amit tehetünk, ha igyekszünk megőrizni nyugalmunkat, majd a gyerekkel a szemkontaktust tartva, szeretettel megérintve, határozottan elmondjuk az igényünket, például azt, hogy ideje elpakolni. Ezt követően a legjobb forgatókönyv, ha együtt el tudunk pakolni, ezáltal az a konfliktushelyzet egy tanulási eseménnyé válik.

Nagyvonalakban ezek voltak tehát Virginia Satir gondolatai az önértékelésről. Zárásként álljon itt szó szerint egy utolsó gondolata, mely szépen kifejezi, mennyire fontosnak tartotta az önbecsülésünkkel történő foglalkozást a családterapeuta: „Sokszor eljátszottam a gondolattal, mi történne, ha a mai éjszaka után mindenki magas önértékeléssel ébredne fel. Azt hiszem, nagyon megváltozna a világ. Az emberek szeretettel, kedvességgel, és a valóságnak megfelelően tudnának bánni saját magukkal és egymással.”

 Ha úgy érzed, hogy számodra is problémát okoz a negatív érzéseid tolerálása, a nehéz élethelyzetekkel való megküzdés, akkor segítséget nyújthatnak számodra Terápiás & Tanácsadó Központunk pszichológusai.