„A nép, az istenadta nép” – növekvő jólét, növekvő populizmus?

A populizmus fogalma egyáltalán nem új keletű, mégis napjaink híradásait és vitáit elemi erővel dominálja. Főleg mint negatív fogalom, az alkalmazott demagógia társaként jár kéz a kézben. Sokszor egyoldalú bemutatása mellett komplexitására jellemző, hogy a politikai paletta legtöbb szereplője már billogként hordozta, és számtalanszor vizsgálták kapcsolatát az általános jóléti mutatókkal. Demeter András véleménycikke.

Ami a frissen kiépülő szocialista rezsimeknek az erőltetett iparosítás volt, a rendszerváltások utáni időknek pedig a Nyugathoz történő felzárkózási verseny, az lett a gazdasági válság utáni politikai narratívában a gazdaság bővülése, a növekvő GDP-mutatókkal való pózolás és kampányolás. A lehetőség, hogy az előző év ugyanazon időszakához viszonyított értékek pozitív előjellel prezentálhatóak, azt üzenik: fejlődünk, a gazdaság sínen van.

A recesszió utáni Európa nemcsak hogy kilábalt a válságból, de a növekedés útjára lépett, a tavalyi évre például hazánk tekintetében a Morgan Stanley 3,7 százalékos növekedéssel számol. A centrum, a félperiféria és a periféria különbségei bár még mindig kézzel tapinthatóak, a legtöbb ország gazdasága növekedéssel számol, a magyar kormány egyenesen 4,1 százalék körülivel. Az OECD tavalyi előrejelzése valamivel pesszimistább, ugyanakkor a Közép-Európába – és annak gazdasági növekedésébe – vetett hit univerzálisnak mondható. A megjelenő vagy újra feltámadó és erősödő jelenségek (populizmus, korrupció) mellett a működő tőkét – érthető okokból – a kiaknázatlan lehetőségek és a kedvező adózási feltételek hozzák lázba, a térség megsüvegelendő egyéb kvalitásaival egyetemben.

Léteznek persze más mérőszámok, melyek a hétköznapok hús-vér valóságának valódi és könnyen interpretálható kellékei. Nem kell hozzá közgazdásznak lenni, csupán a saját zsebünket könyvelőként vizsgálva számolgatni.

Valódi sikerként vélhetően a saját költségvetésünk növekedését fogjuk elkönyvelni. Az előrejelzések alapján Magyarország élen jár ebben a tekintetben, de a visegrádi országok gazdasági sikertörténete is valósággá válhat. Bár a populizmus előretörését globális problémaként hivatkozzák, térségünk vezetőit és pártjait (PiS, Fidesz és Jobbik) kiemelten gyakran illetik ezzel a jelzővel.

A korszellem

Cas Mudde (2004) szerint a populizmus egy érzelemközpontú és egyszerűsítő ideológia, ami végső soron az emberek boldogulását szolgálja. Demagóg ígéreteivel gyorsan és könnyen akarja a nép szimpátiáját megszerezni és használni azt az elittel szemben. A demokrácia populista fordulatát – legalábbis a nyugati demokráciák esetében – patológiaként fogja fel.

Itthon annyiban eltérő a helyzet, hogy a rendszerváltás után viszonylag gyorsan kialakult az a felfogás, miszerint az antidemokratikus populista hangokat a jobboldali pártok képviselik, míg a baloldaliak épp ellenkezőleg, demokratikus antipopulista értékrenddel bírnak (Gagyi, 2014).

A globális világrendbe való betagolódás igénye és annak kiszolgálása fontos harcálláspontokat jelölt ki ebben a küzdelemben, de úgy tűnik, a 2010-es évek derekára már mással kell számolnunk. Demokrácia és populizmus már nem egymást kizáró fogalmak, hanem itt és most

a populista demokráciák korszakát éljük.

Antal (2017) szerint: „Úgy is mondhatnánk, hogy a meghaladottnak vagy egyenesen halottnak hitt jobb- és baloldali megosztottság tért most vissza, csak a demokrácia megvalósítása helyett immáron a populista demokráciáért folyik a verseny. A másik oldalról úgy is szemlélhetjük a dolgot, hogy véget ért a liberális demokrácia és neoliberális világrend korábban korlátlannak tűnő, valamint a »történelem vége« elgondolás megdönthetetlennek tartott hegemóniája, és a demokrácia újrarendeződésének tanúi lehetünk.”

Elfogadhatjuk és hangoztathatjuk, hogy a populizmus újbóli megjelenése betegség, egy melléktermék, a Le Bon-i tömeghisztéria modern színes-szagos változata, a népvezérek hatalomvágyának megtestesülése és találkozása a nép számára könnyebben emészthető kevésbé komplex ideológiával. A megértéséhez viszont így közelebb nem jutunk. Érdemes megnéznünk, hogy a filozófiai síkon túl milyen pszichológiai mechanizmusok dolgoznak a populizmus mögött.

A jólét nem mindenre megoldás

A populizmus talán minden más ideológiánál erősebben épít a barát-ellenség dichotómiára. Népszerűségét leginkább az ínséges időkkel szokás kapcsolatba hozni, amikor a javak hiánya és az elégedetlenség könnyen tud csoportok mozgatóerejévé válni, a megszorítás-ellenességen keresztül. Látnunk kell azonban, hogy ahogyan korábban a politikán kívül álló elitellenes populista népvezérek váltak politikát csináló vezetőkké és így az elitté, olykor a

növekvő jólét is járhat növekvő populizmussal.

A közbeszéd és a logikus érvelés afelé mutat, hogy „kemény idők, kemény embereket szülnek”, a gazdasági válságok a radikális eszmék és a populizmus előretörésének termékeny táptalajai. Figyelmesebben szemlélve a dolgokat, láthatjuk, hogy néha gazdasági prosperitás idején is erősödnek a populista hangok. Például az Osztrák Szabadságpárt népszerűsége 2006 és 2008 között 11 százalékról 17,5 százalékra nőtt, úgy, hogy a GDP majd egyharmadával emelkedett, míg a munkanélküliség csökkent. A jobboldali populista német Republikánus Párt pedig az újraegyesítést követő rekordszintű munkanélküliségi ráta és monoton zuhanó gazdasági mutatók mellett volt képtelen bejutni a Bundestagba.

Mols és Jetten (2016) úgy érvel, hogy a reális konfliktus elmélet érvényes akkor is, ha a saját csoportunkat erősebbnek észleljük, mint a másikat, ezért a már megszerzett javakat és státuszunkat féltjük. Különösen erőteljes jellemzője lehet ez a csoportunknak akkor, amikor

pályája éppen magabiztosan felfelé ível,

ezért hatványozottan félti megszerzett javait az alatta álló csoportoktól (Guimond és Dambrun, 2002; idézi Mols és Jetten, 2016). Szociálpszichológiai értelemben ilyenkor beszélhetünk a külső csoportok leértékeléséről és azok negatív keretezéséről, a jóléti sovinizmus térhódításáról.

A tanulmány eredményei szerint a száguldó gazdasági környezetben hatásosabban működnek a bevándorlásellenes szlogenek és kommunikációs panelek a státusz-szorongás miatt. A vezetők megnyilvánulásai sem a véletlen művének tudhatóak be természetesen. A növekvő jólét közepette kreatívan és megfelelően csepegtetett mondatok segíthetnek fenntartani ezt a szorongást, és a figyelmünket az eddig észre nem vett, jólétünket fenyegető tényezőkre irányítani. Ami igazán figyelemreméltó és zseniális kommunikációs bravúr, az

a társadalom hentesbárddal történő felosztása és újraformázása.

A populista vezért szerint a világ három karakter (és társadalmi réteg) mentén leírható, hiszen léteznek:

1. „Azok ott fent” – a gonosz és rosszindulatú elit tagjai (lásd még: az összeesküvők),
2. „Az erélyes emberek” – a normális emberek (lásd még: a keményen dolgozó kisember),
3. „Azok ott lent” – a jólétet fenyegető ellenségek (lásd még: a bevándorlók, menekültek).

„A nép, az istenadta nép” ebben a narratívában tehát nem más, mint a politikai befolyását és hatalmát növelni akaró elit és a javainkat felélni akaró ellenségek szövetségének kirekesztett vesztese.

Ismerős?

A leírt mechanizmus nem csoda, ha ismerős, csak a körvonalai mások. A populizmus korát éljük, ami lehetséges, hogy tényleg nem a klasszikus értelemben vett ideológia, vagy legalábbis kevés annak, de logikusnak tűnő és érzelmekre ható fűszerezettsége miatt túlontúl fogyaszthatóvá vált. A populizmus Magyarországon több évtized keserűségét édesíti meg és oldja fel. A népvezér a népi igények nélkül nem kormányozhatna. A világ változik, Közép-Európa növekszik és erősödik. A populizmus kritikájának megfogalmazása mindenkinek feladata és kötelessége de nem pusztán azért, hogy „győzzön a jó”. A kritika előrébb visz, alternatívát kínál (kérdés, hogy populista elemek beemelésével-e), és megedzheti a populista oldalt (amit az antipopulistákra korábban nem volt jellemző). Ami fontos: ódzkodáson kívül más is szükséges, hiszen a történelem halad.

•••

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi.