Doszpot Péter nevéről a legtöbbünknek egy bőrkabátos férfi alakja jelenik meg, aki zsebre tett kézzel áll a kamerák előtt és beavat minket egy-egy érdekesebb ügy részleteibe. Hogyan lehet hasznosítani a pszichológiát a nyomozásban? Mennyire lehet a tanúvallomásokra alapozni az ítélet meghozatala során? Hogyan lehet elviselni a gyilkossági helyszínek látványát? Többek között ezekről beszélgettünk az egykori sztárnyomozóval. Interjúnk.
Mit gondol, hogyan segítheti a pszichológia a nyomozói munkát?
A kilencvenes évek közepén hozták be a poligráfot mint eszközt Magyarországra, s ekkor kezdték el a kriminálpszichológusok alkalmazását is a nyomozás során. Amikor gyilkost fogtunk, vagy amikor úgy éreztük, hogy a vallatás során segítségünkre lennének, bevontuk őket a nyomozásba. Nálunk akkoriban egy nagyon nagy tudású és ismert pszichológus dolgozott, Dr. Orosházi Erzsébet. Számos ügyben a segítségünkre volt. Néha minket is vizsgált, de mindig azt mondta, hogy inkább nem mondja el az eredményeket, mert akkor mindenkit leszerelnének.
Volt olyan eset a pályafutása során, ahol nagyon szorosan kellett együttműködniük pszichológusokkal?
Az egyik nagyon híres ügyben, a bolti sorozatgyilkoséban például közvetlenül velünk dolgozott egy kriminálpszichológus. Említhetném ugyanakkor Balogh Lajos, a százhalombattai rém esetét is. Abban az ügyben olyannyira szoros volt az együttműködés, hogy
a kriminálpszichológus jutott el oda, hogy beismertesse vele a szégyenteljes tetteit.
Ez az eset a magyar kriminálpszichológiában is ikonikus volt, hiszen sorozatgyilkosokkal még ők sem találkoznak minden nap.
Magyarországon is jellemző az úgynevezett profilozás, amit a filmekben látunk?
Maga a profilozás szintén a kilencvenes évek közepén kezdett betörni Magyarországra. Ez épp egybeesett a bolti sorozatgyilkos ámokfutásával. A sorozatgyilkosok utáni nyomozás egy nagyon speciális terület, számos egyedi eleme van a bűncselekménynek, melyek megnehezítik az ügy felgöngyölítését. Annyira adatszegény volt a helyszín, hogy semmilyen más irányba nem tudtunk elindulni, csak a jellemző vonásokat megfigyelni. Látható volt, hogy ez nem vezet eredményre egy olyan világban, amely számunkra is ismeretlen volt, sőt, magában a magyar kriminalisztikában is. Az ügy megoldásában végül az segített, hogy akkoriban érkezett Magyarországra az FBI speciális profilalkotó egysége, akik velünk együtt dolgozva elkészítették a sorozatgyilkos profilját. Ez a módszer egy egyszeri gyilkosnál kevésbé használható, ilyenkor csak véleményt lehet róla formálni. A profil elkészítéshez többször kell lecsapnia, hiszen ebből lehet a jellemző vonásokat megfigyelni.
Igen, gondolom legtöbbször kialakul egy séma, amiből már tudnak következtetni az elkövetőre. Mit gondol, vannak kifejezetten áldozat és bűnöző típusok?
Nem tudom. A kriminálpszichológia azt mondja, hogy vannak. Nyilván a tapasztalatok alapján ez tényleg így van, de a gyakorlat alapján azt mondanám, hogy inkább szerencse és balszerencse kérdése. Vannak körülmények, amelyek valószínűsítik, hogy valakiből áldozat váljon. Ilyen az, ha például egyedül élsz, idős vagy, tanyán laksz… A szerencse faktor azonban sajnos akkor is belejátszik.
Véleménye szerint, aki elkövet egy súlyosabb bűncselekményt, minden esetben rendelkezik valamilyen jellegű mentális problémával?
Én nem találkoztam a pályafutásom során olyan gyilkossal, sőt még sorozatgyilkossal sem, akinek papírja lett volna arról, hogy valamilyen jellegű pszichés problémája van. Amikor azonban a pszichológusok csináltak egy-egy mélyelemzést és teszteket végeztettek velük, feltárták a gyerekkorukat, az esetek kilencvenkilenc százalékában napvilágra került, hogy
valamilyen trauma érte őket korábban.
Az, hogy hogyan szocializálódtak a családban, mit hoztak onnan magukkal, meghatározta később a bűnelkövetéshez való viszonyukat.
Számos kutatást olvashatunk mostanában arról, hogy a tanúvallomások nem feltétlenül megbízhatóak, hiszen könnyedén képesek vagyunk hamis emlékképeket gyártani. A gyakorlatban mennyire hagyatkoznak a nyomozás során a tanúkra?
A kihallgatás szintén egy külön tudomány. Sok bűncselekménynél sajnos nem tud az ember másba kapaszkodni, mert nyomszegény a helyszín. Az emberek általában nincsenek tisztában a „forró nyomon üldözés” fogalmával. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendőrségnek 24-48 órája van arra, hogy kihallgasson minden tanút, akit csak össze tud szedni. A vallomásokat később összehasonlítják, s amennyiben számos pontban megegyeznek, iránymutatást tudnak adni a nyomozónak. Nem lehet ezt a lépést kihagyni a dologból, főleg azért, mert egyre több olyan eset van, hogy nincs semmilyen kapcsolat az elkövető és az áldozat között. Ez által pedig sokkal kisebb eséllyel hagy nyomokat maga után az elkövető, és csak a tanúkra hagyatkozhatunk.
Megfordítva a gondolatmenetet: el lehet ítélni egy embert pusztán tanúvallomások alapján?
Igen, el lehet, s nagyon sok esetben teszik is ezt. Ezek a vallomások azonban megfelelően alá vannak támasztva, igazolni lehet őket. A tanúkat kihallgatáskor mindig figyelmeztetjük arra, hogy igazat kell mondaniuk. Természetesen mindenki hazudhat, és rendőrként úgy is ül le az ember, hogy mindenki hazudik, de ettől függetlenül nem véletlenül mondják el mindezt. Ha nem mondasz igazat, akkor te is ugyanúgy bűnös leszel és eljárást indíthatnak ellened.
Gondolom a média nincs a nyomozás segítségére abban, hogy el tudjanak indulni a „forró nyomon”, hiszen gyakran kiszivárognak fontos információk.
A média egy kettős dolog. Egyrészt tudósítaniuk kell, másrészt ötletelniük. Így lehet eladni egy újságot. Az nem tilos, hogy a nyomozás vezetője kiálljon és közölje, hogy történt egy gyilkosság – bár néha ezt sem engedik –, annak ellenére, hogy ez úgyis kiderül. Előfordulhat pedig, hogy a sajtó megelégedne ennyivel is. Ha azonban az újságírók elkezdenek nyomozni a történtek után, beszélnek a tanúkkal, meglehet, hogy olyat is leírnak, mellyel hátráltathatják a nyomozást. Épp ezért, amíg világ a világ, lesz ellentét a nyomozók és a sajtó között.
A nőkről kevés szó esik a bűnüldözés terén. Mennyire volt jellemző a női bűnelkövetők jelenléte a nyomozói munkája során?
A súlyosabb bűncselekményeknél természetesen jóval kevesebb a női elkövető. Ha mégis, legtöbbször a családon belüli erőszakról van szó. Meglehetősen kevés női rablógyilkosság történik. A gyakorlat tehát azt mutatja, hogy nincsenek sokan.
Nehéz elképzelni, hogy mennyi szörnyű dolognak lehetett tanúja a munkája során. Hogyan tudta a látottakat feldolgozni önmagában?
Szerintem személyiségfüggő, hogy ki hogyan tudja ezt kezelni. A mi környezetünkben nem voltak pszichológusok. Voltak, de nem velünk foglalkoztak. Szerintem a nyomozói szakmára születni kell. Tudatosan soha nem készültem rá, de valamiért mindig bírtam. Az, aki érzi, hogy nem tudná feldolgozni mindezt, az nem jön el gyilkossági zsarunak, hanem inkább betörésekkel, zseblopásokkal foglalkozik. Természetesen nagyon sokan az alkoholba menekültek, de ez nemcsak azzal függött össze, hogy szörnyűségeket láttunk, hanem azzal is, hogy
a rendőri, nyomozói munkatulajdonképpen cigányélet.
Jönni-menni egész nap, éjszakázni: ezek mind megviselik az embert.
Nekünk volt egy olyan munkatársunk, aki nem bírta a vért, mégis nagyon fontos szerepet töltött be a gyilkossági csoportban. Soha életében nem volt kint helyszínen. Ennek ellenére remek statisztikákat készített és nagyon sok hasznos adatot tudott kinyerni. Mi tudomásul vettük, hogy ő nem jön terepre, helyette viszont dolgozik a számítógépnél és onnan támogat bennünket.
Meglepő, hogy ennyire toleránsak voltak egy rendőri szervnél. A látottak mennyire befolyásolták az emberekről alkotott képét?
Erre mindig azt szoktam mondani, hogy nem érzem, hogy megváltoztatott volna. A környezetem szerint azonban sok dologhoz nem túl egészségesen állok hozzá. A halálhoz például egészen furán viszonyulok. Nincs rám különösebb hatással. Gondolom főleg azért, mert mi mindig is munkaeszközként kellett, hogy tekintsünk egy helyszínre vagy egy holttestre, hiszen ez volt az, ami az információkat szolgáltatta számunkra.
Nem állhattunk meg lelkizni azon, hogy úristen, ez egy holttest.
Természetesen időnként megrendíti az embert egy-egy eset, de mikor kint vagyunk terepen, akkor abszolút munkaeszközként kell tekintenünk rá. Csak így lehet ugyanis ezeket feldolgozni.
Azt gondolom tehát, hogy nem változtam meg. Egy krimit sem nézek soha szakmai szemmel, nem lettem elvakult zsaru. A feleségem egyszer elvitt egy színházi krimi-előadásra, ahol a nézőket is bevonták. Amikor kiszúrták, hogy én is ott vagyok, főprodukcióvá vált, hogy Doszpot Péter mit gondol, ki lehetett a gyilkos. Sajnos ötletem sem volt. Csak élveztem a darabot, jókat nevettem. Eszembe sem jutott azon filózni, hogy Józsi vagy Pisti lesz a tettes. Szerintem az nem is lenne egészséges.
