A nyugdíj-előtakarékosság pszichológiai kihívásai – kognitív torzítások és a hosszú távú befektetések összefüggései

Az állami nyugdíjak fenntarthatatlansága egyértelmű, de mi köze mindennek a pszichológiához? Tudjuk, hogy mai jövedelmünk egy jelentős részéről kellene lemondanunk, és úgy befektetnünk, hogy azt csak a nyugdíjas éveinkben használhatjuk fel. A mai életszínvonalunkból kell feláldoznunk, hogy a bizonytalan jövőt finanszírozzuk. Ha nem tesszük, könnyen jelentős elszegényedés várhat ránk. Jelentős érv, mégis a legtöbb embernek, még ha anyagi javai meg is engednék, az élethosszig tartó megtakarítás kihívásokkal teli. Úgy tűnik, ezek a nehézségek részben az emberi psziché működéséből fakadnak. Cikkünkben azt vizsgáljuk, milyen pszichológiai kihívásokkal néz szembe az egyén, mikor szélsőségesen hosszú távú megtakarításokról kell döntenie. E kérdéskörrel – többek között – a Nobel-díjjal jutalmazott viselkedéses közgazdaságtan és a kognitív pszichológia is mélyre hatóan foglalkozik.

Míg a jelenlegi nyugdíjakat a dolgozó rétegek finanszírozzák, saját maguk nyugdíját már nem láthatják reálisan biztosítottnak, különösen a 20-45 évesek korosztálya. Egyértelmű tehát: minél hamarabb el kell kezdenünk a megtakarítást, különben jó eséllyel életszínvonalunk nemcsak jelentősen lezuhan idős korunkra, de akár egész egzisztenciánk veszélybe kerülhet. Az egyén racionalitására alapozó hagyományos közgazdaságtan a nyugdíj előtakarékosságról – leegyszerűsítve – így gondolkozik: most döntünk arról (mérjük fel), mennyit keresünk hátralévő életünkben, majd ennek megfelelően kisimítjuk fogyasztásunkat. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést: a mai jövedelmünk akár 20-30 százalékáról is le kell(ene) mondanunk, hogy nyugdíjas éveinket részben anyagilag biztosítva lássuk. A pénzügyi szakembereknek is komoly fejtörést okozó kalkulációra természetesen számos tényező hatással van, de egy biztos: a mai életszínvonalunk részbeni feladása a kulcsa, hogy nyugdíjunk legalább részben kiegészítésre kerülhessen. Nincs más dolgunk, mint minden hónapban félretenni ezt az összeget. Racionális érv, mégis, ha le is tudnánk mondani ekkora összegről a megélhetésünket figyelembe véve, mégsem tudjuk olyan egyszerűen megtenni. De vajon miért?

Nem csalás, önámítás

Ez a probléma nem ismeretlen a kognitív pszichológusok, valamint az úgynevezett viselkedéses közgazdaságtan hívei előtt, mely utóbbi mélyrehatóbban foglalkozik az emberi önkontroll hiányának racionalitást akadályozó szerepével. Míg a hagyományos közgazdaságtan az egyén racionalitását feltételezi, mikor az döntési helyzetbe kerül, addig a viselkedéses közgazdaságtan figyelembe veszi az emberi pszichológiai tényezőket és érzelmeket. Felismeri, az ember nem egy gép, mely minden körülmények között a racionálisan elvárható viselkedés mentén működik. Az elmélet értelmében az emberek kognitív (gondolkodásbeli) torzítások következtében szisztematikus, de kiszámítható irracionalitások mentén döntenek gyakran.

Nem mindig azt csináljuk, ami racionális lenne, mégis számunkra úgy tűnik, racionálisak vagyunk.

Magyarul átverjük magunkat, és ezért gyakran súlyos árat fizetünk.

Zvi Bodie és Henriette Prast a holland nyugdíjrendszer reformja kapcsán írta le 2011-ben a nyugdíj-előtakarékosság szempontjából legfontosabb kognitív torzításokat és pszichológiai szempontokat, melyek az egyén hosszú távú befektetési döntéseire hatással lehetnek. Nézzünk néhány példát ezekre a gondolatbeli torzításainkra, melyek kísértésbe vihetnek vagy gátjai lehetnek egy megfontolt hosszú távú öngondoskodási döntésnek.

A „jelen torzítása” – avagy hirtelen döntés, mely azonnali kielégülést okoz

A hosszú távú befektetésekhez szükséges, hogy az egyén lemondjon jelenbeli fogyasztásáról, még ha az olyan önzetlennek tűnő fogyasztást is jelent, mint a gyermekünknek vett márkás cipő vagy egy költségesebb ajándék. Az önkontroll problematikájával maga Adam Smith, korát és a viselkedéses közgazdaságtant megelőzve is foglalkozott már a 18. században: leírta az akarat hatalmának problematikáját, mely konfliktusba kerül a rövid távú szenvedélyes ember és az előrelátó külső szemlélődő  szerepkörével.

Az 1980-as években kezdték a mikroökonómiában rendszerszinten is bevezetni az akarat gyengeségét, az önkontroll hiányát a döntési modellekben. Richard Thaler és H. M. Shefrin (1981) voltak az elsők, akik a döntési folyamatot úgy írták le, mint konfliktust a tervező – az egyén, aki maximalizálni akarja egész életében a hasznosságot – és a cselekvő között, aki úgy viselkedik, mintha nem lenne holnap, tehát a rövid távú hasznosságát maximalizálja. Ezen önkontroll-modell leírja, részben miért halogatják az emberek a végsőkig hosszú távú megtakarítási döntéseiket, melyeket racionális énjük javasolna nekik.

Ugyanezekből a megfontolásokból működik a halogatás pszichológiai folyamata: eladósítjuk a jövőt a jelenbeli élvezetekkel szemben. Nehezen szokunk le függőségeinkről, mint például a dohányzásról, mert az azonnali kielégülést nem tudja kompenzálni a függőség megszüntetésével járó jövőbeli haszon. A jelen haszna értékesebbnek tűnik, mint a bizonytalan jövő lehetőségei.

A döntés komplexitása – a „kevesebb több” szabálya

Úgy gondolnánk, a több mindig jobb, és igaz ez a választási lehetőségekre is. Mára azonban kiderült, minél több a választás lehetősége, annál inkább halogatja az egyén a döntést. A nyugdíjalapok és különböző komplex befektetési formák közötti választásban is kimutatták: minél több a választás lehetősége, annál kevésbé vesznek részt az emberek a programban. Igaz ez akkor is, ha sok fajta befektetési lehetőség áll rendelkezésünkre: végül nem dedikálunk egy befektetési formát sem nyugdíj-megtakarításnak. Mindez azzal is magyarázható, hogy minél több a választás, az emberek annál inkább tartanak attól, hogy megbánják döntésüket. Csakúgy, mint egy kevesebb tételt tartalmazó étlap, melyről könnyebb jó döntést hozni, ugyanúgy az egyszerű és kevés nyugdíj-előtakarékossági forma segítené, hogy elkezdjük a tartalékolást. Egy széttöredezett piacon, ahol nincs akár az állam által támogatott, ösztönzött egyszerű választási lehetőség, ott az emberek elvesznek a szakembereknek is kihívást jelentő befektetési formák között, és végül nem döntenek egyik mellett sem.

Választom, hogy nem választom

Hasonló kognitív torzítási folyamatok zajlanak le az úgynevezett alapértelmezési hatás esetén, mely arra a jelenségre utal, hogy az emberek gyakran döntenek úgy, hogy nem döntenek. A passzivitásnak számos oka lehet: gondolhatják úgy az egyének, hogy a tömeggel érdemes haladni, így kivárnak. Ha tenni kell valamit (bürokratikus akadályok, időveszteség stb.), nehezen lépnek, talán ismét a megbánástól való félelem okán. Gyakran a biztonságot jelenti az állandóság, még ha az irracionális is az adott helyzetben. A nyugat-európai országok sok esetben alkalmaznak automatikus és kötelező részvételt egy magánnyugdíj rendszerben, éppen ennek a szempontnak a megfontolásából.

Nem tanulunk hibáinkból, de nincs is rá lehetőségünk

Közhelynek minősül, de éppen ezért igaz is egyben: az emberek saját hibáikból tanulnak. Vannak azonban helyzetek, ahol erre nincs lehetőség, ilyen például a nyugdíj-előtakarékosság is. Az a 70 éves egyén, aki rájön, hogy túl keveset tartalékolt nyugdíjas éveire, már nem fog tudni változtatni ezen. A hosszú távú döntések esetében nagyon limitált a korrekció lehetősége, és ezért komoly árat fizethetünk.

Azok a fránya kapitalisták

Végül egy olyan szempontot említenénk, mely nem a kognitív torzítások közé tartozik, ellenben pontosan ezeket az emberi gyengeségeket használja ki. Nem nehéz a mai túlfogyasztó társadalmunkban megfigyelni: a profitmaximalizáló cégek kihasználják az emberek önkontrollbeli hiányosságait, és marketingkampányokkal, árazási technikákkal és egyéb trükkökkel erősítik bennük rövid távú szemléletüket. „Fiatal vagy, éld meg, használd ki!” De hol lesznek ezek a cégek akkor, mikor ugyanez az egyén a létminimum alatt tengődik a felélt jövője miatt? Csakúgy, mint a diétázót édességgel kínáló családtag, ugyanúgy viszi kísértésbe (irracionális döntésbe) a fogyasztást gerjesztő vállalati marketing az egyént.

Van remény a reménytelennek tűnőben?

A fenti pszichológiai torzítások esetében a legfőbb közös elem, hogy mind a rövid távú döntés és a fogyasztás irányába mozdítja az egyént, hosszú távú racionális érdekei ellenére. Nem véletlen, hogy az emberiség történetében az önkontrollnak oly kiemelkedő szerep jutott, kezdve akár Ádám és Éva szimbólumától vagy Szent Ágoston mondásáig, miszerint „Uram, adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást, de – még ne!”. Az egyén egy életen át küzd rövid távú élvezetei ellen, melyek racionális énjét folyamatos kísértésben tartják.

Úgy tűnik mindezek után, hogy a nyugdíj-előtakarékosság lehetőségei igencsak pesszimisták. Mindez csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy egyéni szinten nemcsak financiális, de természetes pszichológiai kihívást is jelent az életen át tartó takarékosság az egyén számára, mely része emberi mivoltunk alapjainak. Az állam szerepe kiemelkedő, hogy olyan piaci körülményeket és szabályozó ösztönzőket alkalmazzon, mely segíti az egyént irracionalitásának leküzdésében. Mindemellett egyéni felelősségünk is tisztában lenni azzal, hol tud saját elménk, vágyaink és ösztöneink egy ilyen horderejű feladatot tudattalanul is aláaknázni. Ha tudatában vagyunk kognitív működésünk apró trükkjeinek, tudatosíthatjuk önnön irracionalitásainkat, és segíthetjük megtakarítási képességeink javulását szabályok lefektetésével vagy akár a fogyasztáshoz való hozzáállásunk megváltoztatásával. Mindez nemcsak azért fontos, hogy nyugdíjas éveinkben nyugodtan pihenhessünk, hanem minden hosszú távú célunk elérésében is lényeges lehet.