A pálya szélén izgulva – hogyan támogassuk sportoló szeretteinket?

Ha egy szerettünk – gyermekünk, párunk, barátunk vagy a barátnőnk – sportoló, szükségszerűen nekünk is szerepet kell vállalnunk olykor-olykor a meccseken, versenyeken akár mint élelmező osztag, akár mint lelkes szurkoló. Azonban kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egy kicsit sportpszichológusként kell működnünk: de mikor mit mondjunk, amivel segítjük, bátorítjuk vagy vigasztaljuk hozzátartozónkat?

Egy győztes meccs után könnyű dolgunk van: együtt örülni a játékossal hálás feladat. Nem csak az ő munkája, de a mi támogatásunk is megtérül, érezzük, hogy megérte részéről és részünkről is az a sok lemondás, amit sportkarrierje érdekében hoztunk. Sokkal nehezebb a dolgunk, ha gyermekünk, párunk éppen rosszul áll, igazságtalanság érte és dühös, vagy elveszítette a játékot és tőlünk vár valamiféle támogatást.

Önjelölt másodedzők és a car-coaching

Először is tisztázzuk, hogy egy szerepkört sosem egészséges betöltenünk: a másodedző szerepét. A szakmai részbe ne akarjunk belefolyni: ne állítsuk be a gyermek felszerelését, ne adjunk neki taktikai tanácsokat, és főleg ne kritizáljuk játékát szakmai szempontok alapján – ezeket a feladatokat hagyjuk meg az igazi edzőnek. Az önjelölt másodedző hibájába annyira könnyű beleesni, hogy az angolszász irodalomban saját neve is lett a jelenségnek. A car-coaching kifejezés arra utal, amikor a meccsről hazafelé menet a szülő az autóban kielemzi a pályán történteket – a gyerekek nagy része kifejezetten utálja az ilyen beszélgetéseket.

Alapvetően bízzunk az edzőben: higgyük el, hogy jól felkészült szakember, aki érti, amit csinál. Ezért még ha valami kirívó hibát látunk, akkor is először az edzővel beszéljünk. Nagyon káros, különösen gyermekek esetében, ha előtte kérdőjelezzük meg az edzőt – így összezavarjuk, hogy a két szeretett és tisztelt felnőtt közül kiben is bízhat.

Érzelmi tank

Míg az edző feladata, hogy szakmai szempontból támogassa a sportolót, a mi feladatunk, hogy érzelmi üzemanyagtankját feltöltsük. Legyünk mi a szilárd és támogató erődök, akik mindig ott vagyunk neki akár nyer, akár veszít. Míg az edző elismerése függhet a teljesítménytől, mi éreztessük a gyermekünkkel, párunkkal, hogy szeretetünk és elismerésünk független az elért eredménytől.

Támogatásunkat leginkább dicsérettel és biztató szavakkal tudjuk kifejezni, de a jó dicséretnek is megvan a művészete. Ahelyett, hogy veleszületett kvalitásait emelnénk ki („tehetséges vagy”, „ügyes vagy”), előnyösebb, ha a cselekedetekre helyezzük a hangsúlyt („látszik, hogy mennyit dolgoztál ezen a mozdulaton és milyen jól sikerült”, „most kihoztad magadból a maximumot”), mivel ez utóbbiak felett van befolyása, míg az adottságai felett nincs. Ha ezt a gondolkodásmódot elsajátítja a sportoló, akkor a kudarcokat is könnyebb elviselnie, hiszen azok nem veleszületett és ezért megváltoztathatatlan hiányosságaiból fakadnak (túl lassú vagyok, ügyetlen vagyok), hanem munkával fejleszthetők (többet kell gyakorolnom és menni fog).

Konkrét példák

Hoztunk pár példát jó és rossz megoldásokra, hogy könnyebben alakíthassuk ki saját támogatói attitűdünket.

• „A bíró ellened fújt!” – ha nem igaz, ne próbáljuk ilyen mondatokkal mentegetni a sportolót, ahogy a teljesítményéről se állítsunk valótlant. A gyermekekben káros illúziókat keltenek az ilyen füllentések, a felnőttek jó esetben átlátnak a szitán és hiteltelennek tartanak majd minket.
• Helyette: „Szerintem a bíró több helyzetet nem látott pontosan, de büszke vagyok rád, hogy végig sportszerűen játszottál!”
• „Olyan tehetséges vagy, kiemelkedtél a többiek közül!” – elsőre jól hangzik, viszont ha rendszeresen ezzel a mentalitással dicsérjük a sportolót, azzal nem az ő saját fejlődését, hanem a többiekhez viszonyított eredményét értékeljük. Ez pedig később visszaüthet, például ha nagyobb korcsoportba, nehezebb ligába kerül.
• Helyette: „Láttam, hogy mennyire igyekeztél, nagyon pontosakat passzoltál!” – még akkor is, ha összességében nem sikerült jól a meccs, egy ilyen, a munkára és a konkrét cselekedetekre irányuló dicsérettel ki tudjuk emelni a jó pillanatokat. Még ha a sportoló az adott pillanatban úgy is érzi, nincs olyan meccs, ami minden elemében pocsék lett volna.
• „Ugyan, fel a fejjel, ez csak játék!” – nagyon érett sportolónak kell ahhoz lenni, hogy ez a mondat jól süljön el. A vereség utáni pillanatokban majdnem biztosan rosszul fog esni ez neki, mert ezzel elbagatellizáljuk érzelmeit, holott abban a pillanatban ez jelenti számára az egész világot.
• Helyette: „Megértem, hogy letört téged ez az eredmény” – így elfogadjuk negatív érzéseit és teret engedünk, hogy kifejezze keserűségét. Hallgassuk meg, hadd beszélje ki magából az élményeket!
• „Mindig elrontod a befutót!” – ez egyrészt szakmai kritika, másrészt az, hogy „mindig” valószínűleg nem igaz. Egy-egy „mindig” vagy „soha” szót tartalmazó mondattal nagyon le tudjuk törni a sportoló önbizalmát.
• Helyette: „Sokat fejlődött a rajtod, mióta utoljára láttalak! Majd a befutón is dolgoztok és az is menni fog!” – nem kell eltitkolni, ha valami még nem megy, de nem is kell tragédiaként kezelni. Ha emellett kiemelünk valamit, amiben fejlődött az utóbbi időben, máris reményt keltünk benne.

Merjünk kérdezni!

Ha bizonytalanok vagyunk abban, mi is esne jól szerettünknek, kérdezzük meg őt! Egy semleges, tehát nem verseny előtti vagy utáni pillanatban faggassuk ki, minek örül, hogyan tudjuk a legjobban támogatni, és mi az, ami kizökkenti, zavarja a játék során vagy rosszul esik neki. Kisgyerekek még lehet, hogy nem tudják ezt kifejezni, ebben az esetben figyeljük őket, egyes viselkedéseink esetén hogyan teljesítenek.

Cikkünk egyben válasz egy hozzánk intézett kérdésre, amit a Mindset Sportpszichológia - Kérdezz minket! rovat keretében tettek fel nekünk. Ha problémád, kérdésed van, te is megírhatod!