Az utánpótlássport háromszöge közismert: a sportoló-edző-szülő kapcsolat harmonikus működése alapvető fontosságú ahhoz, hogy a gyermek élvezze a sportot és sikerre találjon benne. Gyakran a sportpszichológusnak is az a legfőbb feladata, hogy mintegy utazó diplomataként közvetítsen a három fél között, igyekezzen a közöttük felmerülő konfliktusokat elsimítani. De mi történik ha a háromszög két tagja összeolvad, ha a szülő egyben a gyermek edzője is?
Egy egyesült államokbeli becslés szerint az edzők 90 százaléka edzi saját gyermekét, ami teljesen érthető: ha valakinek hivatása lesz egy sport oktatása, természetes, hogy saját gyermekével is szeretné megismertetni és megszerettetni az adott mozgásformát. Ez lehet csodálatos élmény mindkét fél részére, azonban könnyen sok szorongás és konfliktus forrásává is válhat. Hogy mitől függ, végül hogyan alakul a szülőedző és a sportoló gyermek kapcsolata? Elsősorban attól, mennyire vagyunk képesek szétválasztani a szülői és az edzői szerepet.
Amikor összecsúsznak a szerepek
A sportoló gyermek számára a szülő akkor tud igazán biztonságos hátteret nyújtani, ha kissé úgy viselkedik otthon, mint egy pszichológus: együttérzően meghallgatja őt, támogatja és szeretete, törődése feltétlen, azaz nem függ a sportteljesítménytől. Ezzel szemben az edzőnek feladata, hogy követelményeket állítson a sportoló számára és folyamatos fejlődésre ösztönözze. A legtöbb sportoló autoriter, azaz tekintélyelvű vezetés mellett éri el a legjobb teljesítményt. Ha viszont a pályán és otthon is ugyanez a szemlélet fogadja, akkor nem lesz olyan hely, ahol nyugalomra lelhet, ahol megtalálja az otthon melegét.
A legtöbb konfliktus a szülőedző és gyermek kapcsolatában ebből fakad, hogy az edzői szerepkör átcsúszik a hétköznapokra, a családi vacsora sportkonzultációvá válik, a szülő edzői szemmel figyeli a gyermek minden lépését, és végül mindent a sportsikereknek rendel alá. A gyermek pedig aranyérem-tojó tyúkká válik, és könnyen úgy érezheti, szülője szeretete csorbul, ha nem hozza az elvárásokat. Ez fokozott szorongást, tinédzserkorban esetenként a szülői tekintély elleni lázadást, végső soron pedig a sportkarrier feladását eredményezheti.
Jól is elsülhet a dolog!
Ha a szülő képes váltogatni a szerepeit – edzőnek lenni, amikor arra van szükség és szülőnek, amikor meg arra – akkor a szülőedző és gyermek kapcsolat rengeteg fantasztikus pillanatot és erős kötődést is eredményezhet. Egy 2005-ös kutatásban a felek arról számoltak be, hogy a sok együtt töltött minőségi idő, a kitüntetett figyelem, a dicséretek és a közös nyelv elmélyítették a szülő-gyermek kapcsolatot. Ezen kívül a szülőedzőnek több lehetősége van értékeket átadni gyermekének, láthatja, hogyan viselkedik közösségben és megoszthatják egymással a közös sikerek felett érzett örömet, büszkeséget.
A kétszeres Európa-bajnok és olimpiai bronzérmes női cselgáncsozó, Csernoviczki Éva edzője is édesapja, Csernoviczki Csaba: „Sokkal jobban ismer, mint egy kívülálló, nagyobb közöttünk az összhang” – mondta a Nemzeti Sport Online érdeklődésére az édesapjával való közös munkával kapcsolatban. „Az aktuális állapotomhoz tudja igazítani a programot, ami könnyebbség számomra. Ugyanakkor szigorúbb velem, mint más edzők”. Utóbbi jelenségről több, saját szülő által edzett sportoló is beszámol, például Csipes Tamara olimpiai, világ- és Európa-bajnok kajakozónk is, akinek edzője szintén édesapja, Csipes Ferenc. „Miután nagyon jó a kapcsolatunk, úgy érzem, pozitív a számomra, de van némi negatívum is, mert apám nem elnéző velem szemben, sőt, mindig többet követel, mint versenyzőtársaimtól.” Ez előfordulhat azért, mert az edző nem akarja, hogy úgy tűnjön, saját gyermekével kivételezik és ezt túlkompenzálva végül szigorúbb lesz vele, vagy azért, mert „ő tudja, mi rejlik benne” és ki szeretné hozni a maximumot. Egy fiatal felnőtt sportolóval már meg lehet ezt értetni, azonban egy kisebb gyermek csak a szülői szeretet és együttérzés csökkenését fogja érezni.
Az önismeret a kulcs
Hogyan dönthetjük el edzőként, jó ötlet-e saját gyermekünket edzeni? Hogyan alakíthatjuk ki szülőedzőként a harmonikus kapcsolatot gyermekünkkel? Először is érdemes tisztázni, hogy biztosan lesznek jobb és rosszabb pillanatok, együtt fogunk ülni az érzelmi hullámvasúton.
Biztosan nem fogunk tudni minden konfliktust elkerülni,
de fontos, hogy törekedjünk a harmonikus kapcsolatra. Ennek legfőbb kulcsa a felnőtt önismerete: ismerjük meg magunkat, hogyan viselkedünk edzőként és hogyan szülőként. Gondoljuk végig, hogyan bánunk saját gyermekünkkel a pályán és hogyan a többiekkel. Törekedjünk egyenlő és következetes bánásmódra: tartsuk magunkat az előzetesen felállított szabályokhoz mindenkivel szemben. A pályát elhagyva viszont tudatosan kapcsoljunk át szülői üzemmódba és vegyük körül gyermekünket azzal a feltétlen elfogadással és szeretettel, amit vár tőlünk. Érdeklődjünk a gyermek életének egyéb területei iránt is: az iskola, a sporton kívüli barátok, hobbik iránt – hagyjuk, hogy kibontakozzon a gyerek a pályán kívül is.
Egyensúlyozni tudja a családot, ha a házastársunk nem kötődik annyira a sporthoz. Ő jelezheti nekünk, ha túl sok az otthoni sportkritika, visszafoghatja a vacsoraasztalnál történő edzői megbeszéléseket és korlátlan empátiával fordulhat gyermekünk felé bármikor – így részben visszaállítja a fent emlegetett sportoló-szülő-edző háromszöget.
Végül pedig érdemes bevonni a gyermeket is ebbe a folyamatba. Kérdezzük meg, mit szól hozzá, hogy mi vagyunk az edzője, biztassuk arra, hogy forduljon hozzánk őszintén, ha valami kényelmetlenül érinti. A kisebb gyermekek általában örülnek, ha ilyen sok időt tölthetnek a szüleikkel, de kamaszkorban megjelenhet a függetlenedés iránti igény. Érdemes azt is szem előtt tartani, meddig terjednek edzői kompetenciáink és az érzelmi kapcsolatot félretéve váltani, ha a gyermek sportban történő fejlődése ezt igényli.
***
A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!
https://www.youtube.com/watch?v=z-htXgkYeeE&t=4s
