Egyre több az olyan párkapcsolat, amibe az egyik vagy mindkét fél hoz gyereket vagy gyerekeket. Ez a fajta felállás sajátos örömöknek és konfliktusoknak adhat teret. De hogyan lehet elég jól kezelni azt, ha valaki neveletlennek tartja párja gyerekeit? Mit kezdhetnek azzal a dühvel, sértettséggel vagy éppen szomorúsággal, ami kialakul bennük? Hogyan érdemes kezelni az anyagiakat és a személyes teret? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Kovács Orsolya tanácsadó pszichológus az új társ nézőpontjából, a Fejezetek egy mozaikcsaládból című sorozat első részében.
Mielőtt a gonosz mostoha címkével illetnénk azokat a férfiakat és nőket, akik kettős érzésekkel fogadják társuk gyermekét, nézzük meg közelebbről, milyen lelki folyamatok játszódhatnak le bennük. A továbbiakban három főbb ütközési pontot vizsgálunk meg.
Rózsaszín ködben
A párkapcsolat kezdeti szakaszában a szerelmesek legszívesebben minden időt együtt töltenének, és ebből az úgynevezett „összeolvadási időszakból” kihagynának mindenki mást. Ez viszont nem lehetséges akkor, ha valamelyik félnek gyermeke van, akivel szintén vannak közös programjai. Nyersen fogalmazva: osztozniuk kell a szabadidőn. Ezt gyakran egyik félnek sem egyszerű megélnie, az új társ azt érezheti, nem elég fontos a másiknak, míg a gyermekes fél azt, hogy párja nem fogadja el a gyerekeit. Ez már a kapcsolat elején csalódottsághoz vezethet, főként akkor, ha az érzések őszinte megosztása helyett érzelmi zsarolást vagy a gyerekekkel közös idők bekebelezésének stratégiáját alkalmazzák.
- Érzelmi zsarolás, avagy „nem szeretsz eléggé, HA (ezt) nem teszed meg értem”: Itt arról a népszerű, ám boldogsághoz sosem vezető módszerről van szó, amikor a megbántódott fél olyan próbatételek elé állítja a másikat, amelyeken az törvényszerűen megbukik, ha hű akar maradni saját igényeihez. Csapdába kerül, hiszen ha meg akar felelni kedvesének, akkor nem találkozhat annyit vagy úgy a gyerekével, ahogyan ő jónak látná, vagy nem is érezhet velük kapcsolatban úgy, ahogyan szeretne. Akár indulatkitöréssel, akár néma, de látványos szenvedéssel tüntet érzelmi zsarolásként az új társ, negatív érzéseket visz a kapcsolatba.
- A gyerekkel közös idők bekebelezése: „Ha már ott van a gyerek, én is mindig ott leszek.” Azaz szinte az első pillanattól kezdve jelen van minden olyan pillanatban, amit párja gyermekével együtt tölt. Még ha ez elsőre nem is tűnik zavarónak, egy idő után bizony a szülőnek és a-gyereknek is hiányozni fognak a kettesben töltött programok és élmények. A nagyvonalúság erény ebben a helyzetben. Ha mindkét félnél vannak gyerekek, érdemes úgy kialakítani az arányokat, hogy az igények találkozzanak.
Neveletlen gyerekek
Az egyik leggyakoribb panasz, amely a már gyerekkel rendelkező társsal élőktől érkezik, hogy a gyerekek rosszul viselkednek, megnehezítik az életüket. Ha valaki felismeri önmagán, hogy a barátainak rendszeresen panaszkodik arról a bizonyos „kiállhatatlan gyerekről”, akkor elengedhetetlen, hogy önvizsgálatot tartson. Vajon tényleg a gyerek magatartásában van kivetnivaló, vagy valamilyen egyéb belső frusztráció, düh, esetleg sértettség jelenik meg és vetül ki ily módon?
Gyakran az történik, hogy az új társ valamilyen belső hiányát vetíti bele a gyerekekkel való elégedetlenségbe, ahelyett, hogy megvitatná érzéseit a párjával. Az is előfordulhat, hogy nem figyeltek egymásra abban, kinek mi és meddig jó az együttélésben vagy a közös időkben. Ilyenkor a gyerek által széthagyott ruhákat vagy játékokat szinte szándékos bűnként kódolja a sértett fél, holott lehet, hogy csak arról van szó, hogy a gyerek otthon érzi magát, míg az új társ csak vendégként, azaz szigorúbb elvárásokkal tudja őt kezelni. Ami viszont biztosan nem vezet jóra hasonló helyzetekben, az a hibáztató kommunikáció és a ridegség.
- Hibáztató kommunikáció: Amikor a személy a másik felet okolja valamilyen problémáért, és saját felelősségét is teljes mértékben átruházza rá. Ez tulajdonképpen nyílt erőszak, aminek hatására eltávolodnak egymástól a felek, miközben erős negatív érzéseket élhetnek át.
- Ridegség: Ha a düh és csalódottság kellemetlen érzéseinek enyhítésére bosszúból játszmába kezd a sértett fél, például távolságtartással, szeretetmegvonással büntet. Ez nagyon kegyetlen eszközzé válhat, főképp akkor, ha a másik nem kezeli helyén és magára veszi azt – azaz szerethetetlennek éli meg magát.
Személyes tér és anyagiak
Ha a nevelési elveket gyújtópontnak, akkor a közösen használt lakást és pénzkérdést egyenesen háborús övezetnek nevezhetjük. Az anyagiak tekintetében már egy szobabeosztás vagy színpreferencia is komoly konfliktust okozhat, amely mögött sokszor valóban mély, a kapcsolaton túlmutató sérelmek húzódnak meg. Fontos, hogy az új társ rá tudjon jönni arra, mi váltja ki a szomorúságát vagy a negatív indulatait.
Nem mindegy ugyanis, hogy azért zavarja, amikor a párja gyermeke kérésére sárgára festi a falat, mert azt csúnyának tartja, vagy azért mert azt éli meg, hogy az ő véleményére sosem kíváncsiak igazán. Ha ez előbbiről van szó, akkor érdemes megvitatni a kérdést, az utóbbi esetben viszont azt az érzést megosztani a másikkal, ami valószínűleg korábbról jön, mint a falfestési ötlet. Nem szerencsés viszont mártírkodni és elkötelezetlennek maradni.
- Mártírkodni: Ebben a következetes viselkedésmódban a személy saját igényeiről lemondva megtesz mindent a párjáért és a családért, kiszolgálva mindenkit. Ezzel ugyanakkor bűntudatot is ébreszt a másikban, elhagyhatatlanná próbálva tenni magát. Ez egy gyermekkori hiányállapotokból eredő játszma, amely önbizalomhiánnyal párosul. Az ilyen viselkedés elkerülendő, érdemes a terheket megosztani a párkapcsolatban, új társként nem átvenni a nevelési funkciókat, hanem ráérezni és kialakítani a saját teret és az anyagi igényeket a családban.
- Elkötelezetlennek maradni: Attól tart az új társ, hogy ha párjával közös jövőt tervez, és annak gyermekei is életük részei lesznek, elveszít valamit magából. Ilyenkor halogathatja az összeköltözést, a közös nyaralásokat vagy akár párhuzamos kapcsolatokat is fenntarthat. Mindez egy idő után valóban kétséget ébreszthet a másik félben, miközben fokozhatja az elkötelezetlen fél szorongásait is.
Az érzelmi kommunikáció megtanulásával, majd fejlesztésével a párkapcsolat és a mozaikcsalád idővel egy olyan, érett szakaszba léphet, amelyben mindenki biztonságban tudja magát érezni, kapcsolódni tud egymáshoz. Célként ezért nem hatékony egymás megnevelését kitűzni, sokkal inkább azt érdemes figyelni, hogy kihez hogyan lehet közelebb kerülni. Ehhez három alapszabályt érdemes működtetni: törekedjünk az érzelmi melegségre, a másik tempójának elfogadására és a közös pozitív élményekre.
A szerző Kovács Orsolya, tanácsadó pszichológus, a Fejezetek egy mozaikcsaládból sorozat írója, tematikus önismereti csoportok vezetője.
