A pszichiátriai gyógyszerek nem oldanak meg semmit, legjobb esetben is csak tüneteket fednek el - mondta el Szendi Gábor lapunknak adott nagyinterjújának második részében. Múlt héten a klinikai szakpszichológus formabontó és merész elképzeléseiről vallott nekünk. Ha tudni akarja, miért tartja erőszakszervezetnek a pszichiátriát és, hogy szerinte milyen egy jó terapeuta, olvasson tovább! Interjúnk első felét itt találja.
Mit gondolsz, a pszichiátria mennyiben tér el a pszichológiától terápia szempontjából?
A pszichiátriának semmi köze sem a terápiához, sem a gyógyításhoz. A pszichiátriával az a probléma, hogy az egy erőszakszervezet. Egy olyan erőszakszervezet, amelyik állam az államban. Ha megnézzük, a történelem során mindig az volt a pszichiátria funkciója, hogy kivonja a forgalomból azokat az embereket, akik ugyan törvényt nem sértettek, de zavarják a társadalom működését.
A pszichiátria már a kezdetektől a gyógyító álarcát próbálta viselni.
Kezdetben verték, különböző módokon fájdalmat okoztak a betegeknek, hogy visszatérítsék a józan belátásukat. Később már eszközöket fejlesztettek ki ezekre a célokra. Volt, hogy majdnem fulladásig vízbe merítették a betegeket, aztán persze rafináltabb megoldásokhoz nyúltak, például az inzulin-és elektrosokk módszeréhez. Az elektrosokk hatására rengeteg betegnek eltörtek a végtagjai, vagy akár a gerince, az inzulin-kóma és elektrosokk súlyos agykárosodást okozott.
Aztán jött az agysebészet, a frontális lobotómia. Megdöbbentő lenne visszatekinteni a negyvenes-ötvenes évek szakirodalmára, mert azt találnánk, hogy több tízezer emberen is elvégeztek lobotómiát. Ennek sok esetben az lett a vége, hogy a páciens a hátralevő életét egy elmegyógyintézetben töltötte, maga elé meredve. Ez az analógia azért fontos, mert a pszichiátria minden korszakában olyan tanulmányok jelentek meg, mintha éppen megtalálták volna a pszichiátriában a bölcsek kövét és már tudnák gyógyítani az elmebetegséget. A statisztikák ugyanazt a tudományos mázat szolgáltatták akkor is, mint ma. Tulajdonképpen most annyi változott, hogy nem az elektrosokk, hanem a vegyületek korszakát éljük. A pszichiátriai gyógyszerek nem oldanak meg semmit, legjobb esetben is csak tüneteket fednek el. Ráadásul iszonyú méreteket öltött a gyógyszerhatékonyságot igazoló hamisított vizsgálatok gyártása. Olyan tudatállapotot alakítanak ki a páciensben, amivel a gyógyulás látszatát keltik. Ha egy beteg nyálát csorgatva bambán maga elé mered, korábban pedig ordítozott, erőszakos volt és nem lehetett lefogni, akkor azt mondják, hogy
- íme, itt a gyógyult beteg!-
mert hirtelen kezelhetővé szelídült. Az antidepresszánsok például nem szüntetik meg a depressziót, viszont a frontális lebenyre olyan hatást fejtenek ki, mintha egyfajta kémiai lobotómiát hajtanának végre rajta. Ebből az következik, hogy a magasabb rendű érzelmek megszűnnek, a páciens pedig közömbössé válik. Én állítom, hogy a gyógyszercégek páncélszekrényeiben már ott van az az információ, hogy a depressziót valójában gyulladásos folyamatok idézik elő, ám amíg van kereslet az antidepresszánsokra, addig ennek a kinyilvánítása egyszerűen nem fog bekövetkezni. Ha előre ugrunk harminc vagy ötven évet, akkor ugyanaz lesz, mint egykor, hogy ezt a mai pszichiátriát fogjuk katasztrófaként értékelni. De a pszichiátria soha nem kér bocsánatot és nem tanul saját történetéből! Soha nem számol el a múltjával senki felé, mégpedig azért, mert ma ugyanaz a fogyatékossága mint akkoriban, hogy nem tudott megoldásokat találni, csak kísérletezgetett az embereken és visszaélt a hatalmával. Alapvető emberi jogot sért az, hogy egy pszichiáter javaslatára kényszergyógykezelést lehet alkalmazni. A bírói szemle merő formalitás, ezt mindenki tudja. Egy öntudatlan, begyógyszerezett beteg nem tudja megvédeni magát.
Persze, nem érdemes olyan szélsőséges nézeteket vallani, hogy például a pszichotikus betegnek nincs szüksége segítségre, mert ez létező probléma és kezelni is kell. De itt az a fő gond, hogy a pszichiátria bevonult az életünkbe! Azt az illetőt, akinek karrier- vagy párkapcsolati problémái, más életterületről származó kudarcai vannak, betegnek minősíti, az ebből fakadó szorongást pedig betegségként kezeli. A pszichiátriának nem feladata, hogy a munkanélküli problémáját megoldja! Adhat viszont neki gyógyszert, ami után még mindig munkanélküli lesz, csak már nem fogja érdekelni. Azért támogatja az állam a pszichiátriát, mert társadalmi feszültségeket old fel azzal, hogy ezeket a konfliktusokat lecsendesíti, akiket pedig igazán szükséges, kivon a forgalomból.
Óriási terhet vesz le ezzel az állam válláról, csak tönkretett emberi életek árán.
Két reform pszichiátert ismerek. Az egyik már elhagyta a pályát, a másikat ott gáncsolják, ahol tudják.
...És mit gondolsz a pszichológia hazai helyzetéről? Talán nem túlzás azt állítani, hogy divatos a pszichológia, egyre többen járnak előadásokra, cikkeket olvasnak… Tudatosabban élnek az emberek? Boldogabb lenne a magyar?
A pszichológiában is a középszer diadalmaskodik. A konvencionális és maradi elképzelések tovább élnek, tehát csak példaként említem azt a tényt, hogy a Rorschach tesztet még mindig tanítják és alkalmazzák is. Ez teljesen szembe megy a modern kor elvárásaival, hiszen a múlt század maradványa. Abszolút tudománytalan és öncélú a kiértékelése, mégis elfogadják a bíróságokon is, mint egzakt tesztet.
A Rorschach a hazai pszichoterápia szent tehene.
A hazai pszichoterápiás helyzetről mindent elmond, hogy egy áltudományos tesztet tanítanak és alkalmaznak nap mint nap, vagy hogy a szélhámos Freud még mindig akkora tiszteletnek örvend. Én imádtam a Rorschach-ot! Elég jól ismertem, és sokat használtam, tehát nem hozzá nem értő kibicként mondom azt, hogy ez egy végtelenül szubjektív teszt. Ajánlom a kollégáknak a külföldi szakirodalom olvasását. A másik dolog, amire még nem válaszoltam az az, hogy amit én látok a pszichológia iránti érdeklődésben, az nem valódi érdeklődés a tudomány iránt. Ugyanilyen divat lett az ezotéria, az asztrológia, a homeopátia meg mindenféle irracionális nézetrendszerek, s a pszichológia ebben feloldódva elveszíti tudományos jellegét. Ne gondoljuk, hogy az emberek racionálisan gondolkoznak az életről! Az ember ugyanaz a kőkori ember, csak más lett a tárgyi világ, a mágikus gondolkodás pedig ugyanúgy tetten érhető napjainkban, mint bármikor ezelőtt. Ez egyébként nehezíti a pszichoterápiát. Sok páciens akkor szembesül azzal, hogy valójában mi a mondandóm tartalma, ha már keresztüllát mind ezen. A középszerű pszichoterápia pedig éppen abban cinkos, hogy ugyanezt a populáris gondolkodást szolgálja ki, sokszor épp azzal, hogy belemegy a játékba az alternatív módszerekkel kapcsolatban. Az emberek pedig járnak asztrológushoz, kineziológushoz, jósnőhöz, minden egyéb jótevőhöz, majd ha már minden csődöt mondott, úgy döntenek, hogy akkor elmennek egy pszichológushoz is. Ez mit mutat? Hát azt, hogy számukra a pszichológus egy szinten van a kártyavetővel.
Akkor te nem beszélgetsz az emberek múltjáról?
Az emberek múltja egy speciális képződmény. Egy memóriatár, vagyis autobiografikus emlékezet, ami gyakorlatilag a jelen szempontjából lényegtelen. Ha veled történt valami gyerekkorodban, amiről tegyük fel, hogy a mai napig fáj, most az a kérdés, hogy a múltban fáj, vagy most fáj igazából? Neked az a bajod, hogy ahogyan most emlékszel vissza rá, az okoz fájdalmat. Azaz, a problémád itt van a jelenben! A múlt úgy viselkedik, mint egy fénykép. Most nézzük, most van problémánk vele. A múltat adatgyűjtésre lehet használni, de úgyis felfoghatjuk a múltat, mint egyfajta beszédmódot. Tudunk múlt időben ragozni. Van nyolcvan nép, akinek nincs is múltideje, másik nyolcvannak pedig nincs jövőideje.
Minél fejlettebb egy társadalom, minél komplexebb üzleti és társasági kapcsolatok szövődnek, annál összetettebb nyelvre is van szükség, hogy ezt az árnyaltságot ki tudjuk fejezni. Ezért bonyolult a latin vagy az angol igeidő rendszere. A pszichológusok pedig hajlamosak a múltban tévelyegni, ami szintén hátráltatja a terápia előmenetelét. Ha te eljössz hozzám és azt mondod nekem, hogy félsz a sötétben, mi pedig elkezdünk a múltadról beszélgetni, talán előrántasz valami egészen irreleváns emléket, ami éppen eszedbe jut. Elmondod nekem többek között, hogy téged gyerekként elütött egy ló, én pedig önkényesen kiválasztom ezt az emléket és azt mondom, hogy ebből fakadnak a jelened problémái. Túl azon, hogy ez önkényes összekapcsolása két dolognak, nem is oldja meg soha senki problémáját. Egyébként is, rengeteg emlékünk, traumánk állhat elfojtás alatt és talán esélyünk sincs rá visszaemlékezni! A terapeuta pedig rábök egy ilyenre, majd ráerőlteti a páciensre, mi szerint csak is ez lehet az ő baja. Ha ne adj isten tényleg az volna a probléma, akkor pedig annak a felpiszkálása mit oldana meg? Hiszen az illetőnek a jelenben van problémája! Vizsgálták az agyműködést az időkezelés szempontjából, s kiderült, az agy csak jelen időben képes gondolkodni. A múlt egy nyelvi trükk.
Szerinted lehet várni egy olyan áttörést, ami miatt az emberek igazából kezdenek el a pszichológia iránt érdeklődni és tudatosabban élni?
Egyrészt a korszellem hat mindenkire, már mostanra is sokkal pozitívabb színezetű és elfogadottabb lett a terület. Az igazi kérdés inkább az, hogy kiérdemli-e ezt a pszichológia?
