A pszichoanalízis és a film szerelme

A pszichoanalízis szó ma már a legtöbb embernek ismerősen cseng, viszont jóval többről szól, mint Freud, az anyakomplexus vagy a libidó. Az pszichológia ezen ága megannyi lehetőséget tartogat, és minél jobban beleássuk magunkat, annál jobban el tudunk mélyülni egy másik világban úgy, hogy közben egyre közelebb kerülünk saját magunkhoz is. Képzeljük el, hogy ehhez a különleges utazáshoz mennyi mindent tudnak még hozzáadni a filmek! Sőt, ha a másik oldalról vizsgáljuk: vajon milyen módon tudja a pszichoanalízis színesíteni a filmművészetet? Bár látszólag két külön területről van szó, mégis gyönyörűen kiegészítik egymást.

Azzal, hogy az elmúlt években komoly párbeszéd alakult ki a filmtudomány és a pszichológia között, képesek lehetünk a filmekben megjelenő tudattalan üzenetek dekódolására, valamint olyan népszerű filmes témák más aspektusból történő boncolgatására, mint a szexualitás, a trauma vagy az agresszió. E fiktív történetek konkrét segítséggel szolgálhatnak akár egy terápiás folyamatban is, sőt, külön az álommunkát is összeköthetjük a filmelemzéssel, ám ezek kifejtése túlmutat jelen cikkünk határain.

A pszichoanalitikus filmkutatás abból indul ki, hogy az alkotások tudattalan folyamatok leképződései.

Eltérnek viszont a módszerek, ahogy egy filmes szakember és egy analitikus nyúl a témához. Előbbi a már ismert törvényszerűségekből, a filmművészet általános jellegzetességeiből indul ki, és igyekszik azokat az analitikus fogalmak segítségével elemezni, míg utóbbi egyedi eseteket vizsgál, adott alkotásokat tanulmányoz, hogy azokban milyen pszichoanalitikus sajátosságok érhetők tetten.

A szimbólumok a filmművészetben is alappillérnek számítanak. Mit jelent egy fésű a nézőnek? Mit jelent a rendezőnek? Hogyan tudja az alkotó befolyásolni a befogadó gondolatmenetét? Ezek mind olyan kérdések, melyek összekötik az analízist a filmekkel. A pszichoanalízis hiába él hosszú évek óta velünk, számos támadás éri. Ezek közül az egyik, hogy túl sok értelmezést hordoz magában, túl rugalmas, bármit bele lehet magyarázni, amit éppen az adott helyzet megkíván, és való igaz: néha a fésű, csak egyszerűen egy fésű.

Tény az is, hogy a pszichoanalízis feltevései sokszor nem igazolhatóak empirikusan, de filmelméleti jelentőségét ez nem vonja kétségbe.

Lehetséges, hogy adott film egy olyan történetet kíván átadni, melyet csak és kizárólag egy analitikus fogalom mentén lehet értelmezni. Kovács András Bálint értekezésében ezt először egy elméletibb, majd gyakorlatiasabb példával szemlélteti. A Freud által leírt „péniszirigység” empirikusan nem igazolható, de előfordulhat, hogy egy film valódi céljára csak akkor jöhetünk rá, ha az említett fogalom mentén vizsgáljuk. Másképpen: bár nem igazolhatjuk, hogy léteznek angyalok, Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje csak akkor lesz érthető számunkra, ha tisztában vagyunk az „angyal” szó fogalmával.

A filmek mélyebb jelentésének megértése egy összetett folyamat. Ezen alkotásokat alapvetően tudatosan készítik, és a bennük levő értelmezésben megjelennek a szerző saját gondolatai, a társadalmi-művészi egyezmények, valamint a befogadó saját asszociációi. Ezek együttesével szól a közönséghez, akik – szemben egy pszichoterápiás helyzettel – nem tudnak kölcsönös kommunikációt indítani. A film nem fog válaszokat adni, ám annál jobban ösztönöz minket a gondolkodásra.

Hogyan lehet pszichoanalitikusan elemezni?

Számos elemző módszer van, amihez nyúlhatunk, ám egyetlen cikk nem lenne elég ezek alapos ismertetésére, így most a teljesség igénye nélkül mutatunk be párat.

Magától értetődik, hogy a szereplőket, az ő viszonyaikat és élethelyzeteiket vizsgáljuk. Ám felmerül a kérdés: vajon kitalált alakokat hogyan analizáljunk? A fiktív alakok élettörténete csak akkor tárul elénk, ha azt az író meg is akarja nekünk mutatni, ha mással nem, legalább némi utalással. Persze elmélkedhetünk rajta, vajon miért cselekednek így vagy úgy, de fogódzkodók nélkül ezek csak spekulációk lesznek.

Vannak, akik a közönség nézőpontjából kezdenek a tanulmányozáshoz, és a nézőszerep elemzésére helyezik a hangsúlyt, míg mások a pszichoanalitikus fogalmak rendező általi felhasználása. Hogy ez utóbbi mit is jelent? A filmkészítő akár tudatosan, akár tudattalanul nyúlhat olyan pszichoanalitikus fogalmakhoz, mint az elfojtás, mely egy elhárító mechanizmus, vagy a sűrítés, mely az álommunkában használatos kifejezés. Számos esetben magyarázzák meg a szereplő cselekedeteit vagy személyiségjellemzőit flashbackek, vagyis bevillanások a múltjából. Glen O. Gabbard példája erre az 1996-os Twister című film, melyben Helen, a főszereplőnő megmagyarázhatatlan elköteleződéssel hajszolja a tornádókat. Ebben az esetben a néző már a film elején kap egy nyomot, hogy Helen egy tornádó miatt veszítette el apját. Így magyarázatot kapunk arra, miért bír életében ekkora jelentőséggel a természeti jelenség kutatása, valamint hogy ezzel a munkával hogyan tud túljutni traumáján.

Végezetül pedig vizsgálódásunkat irányíthatjuk egyenesen a filmkészítőre. A rendező élettörténete és jellemvonásai jelentősen kibővítik magának a filmnek a keretét is. Nézzünk erre egy példát!

Az alkotóról bővebben

Túl egyszerű lenne azt állítani, hogy a film minden alkalommal egy az egyben az életrajzban lejegyezhető elakadásokat jeleníti meg. Ingmar Bergman Personája például nem önmagában az alkotó lelki válságairól, kérdéseiről és pszichés életéről szól, hanem arról, ahogy a rendező megkísérli ezeket elénk tárni. Számára a film mindig is egy eszköz volt arra, hogy megértse és összerakja annak a világnak a darabjait, mely körülvette, kezdve szülei boldogtalan házasságától, az egészen személyes és kimondatlan problémáiig. Bergman 1982-ben forgatta le a Fanny és Alexandert, melyet akkor utolsó filmjének szánt, ám rá négy évre megszületett egy mindössze húsz perces rövidfilm, a Karin arca. Ebben a műben próbál rájönni, mi történhetett anyjával az évek alatt, hogyan tudná megfejteni azt a rejtélyt, ami mindig körüllengte a nőt, ám a köztük levő viszonyt a Persona szemlélteti igazán. Ira Konigsberg úgy fogalmaz:

„Bergman egész élete a Persona készüléséről szólt".

Ha önreflexióként vizsgáljuk a művet, mondhatjuk, hogy a főszerepben Bergman áll, valamint az, ahogyan készíti filmjét.

A pszichoanalízis több alkotáselmélettel állt már elő, melyekben közös a tudattalan, a gyermekkori emlékek és sérülések kiemelt szerepbe helyezése, valamint azoknak a folyamatoknak a vizsgálta, melyek ezeket igyekeznek korrigálni. Az viszont, hogy az egyes elképzelések mennyire tartanak bizonyos mozzanatokat patológiásnak, vagy éppen egészséges személyiségműködésnek, eltérést mutat. Például a szelfpszichológia szemszögéből vizsgálva a filmek segítséget adnak, hogy a szelf egy egyensúlyi állapotba kerülhessen, mégpedig oly módon, hogy – elsősorban az rendező és a forgatókönyvíró – tüneteket produkálása helyett inkább filmeket alkot. Természetesen a filmet, mint végterméket a stábban más szereplők és hatások is befolyásolhatják, ezért ezt szem előtt kell tartania annak, aki az alkotótevékenységet lélektanilag szeretné elemezni.