A pszichológia sötét oldala: etikátlan emberkísérletek a múltból, II. rész

Előző cikkünkben olyan kísérleteket mutattunk be, amelyek bár etikai szempontból kifogásolhatók, kétség kívül előrébb vitték a pszichológia tudományát. Ezúttal három újabb vitatható, de jelentős eredményeket hozó pszichológiai kísérletet gyűjtöttünk össze a múltból.

Bystander effektus – Kitty Genovese halála

Kitty Genovese tragikus halálának körülményei számos szociálpszichológiai érdeklődésű kutató figyelmét felkeltette. Kitty Genovese 1964 márciusában a munkából hazaféle tartott, amikor lakása előtt megtámadták, és több helyen megszúrták. A szemben lévő háztömb ablakaiból, valamint az utcán számos járókelő látta az esetet, illetve hallotta Genovese sikolyát, mégsem lépett közbe senki, és nem értesítette a rendőrséget. A kutatók arra voltak kíváncsiak, mi állhat annak háttérebén, hogy

A GYILKOSSÁGOT VÉGIGNÉZŐ HARMINCNYOLC SZEMTANÚ KÖZÜL SENKI SEM lépett KÖZBE.

A közvélemény kifejezetten szigorúan bírálta a szomszédok passzivitását, azonban két szociálpszichológus másképp vélekedett. Azt feltételezték, hogy ahogyan léteznek olyan tényezők, amelyek aktivizálják a segítő viselkedést, létezhetnek olyanok is, amelyek csökkentik a normatív beavatkozást. 1968-ban John Darley és Bibb Latané felvetette, hogy

A PASSZIVITÁS A TÖBBI SZEMTANÚ JELENLÉTÉRE VEZETHETŐ VISSZA,

mely befolyásolta az emberek döntését azzal kapcsolatban, hogy beavatkozzanak-e vagy sem. Kísérleteikben azt vizsgálták, hogyan ítélnek meg egyének és csoportok veszélyhelyzeteket. A résztvevőket egyedül hagyták egy szobában, miközben egy kérdőívet kellett kitölteniük. Ám röviddel a kísérlet kezdete után füst kezdett beszivárogni a szobába. Azok a résztvevők, akik egyedül voltak a szobában, sokkal hamarabb jelezték a kísérletvezetőknek a szokatlan füst jelenlétét, mint azok, akik csoportban voltak.

Ebben a gyakorlatban sok kivetnivalót nem találunk, ám a kutatók a kísérlet egyik változatában jelentős pszichés ártalomnak tették ki a résztvevőket. Darley és Latané fejhallgatókon keresztül játszottak le a kísérleti személyeknek egy olyan anyagot, amelyben egy hivatásos színész agyvérzést szimulált. Azonban a résztvevők úgy tudták, hogy egy másik tanulóval beszélnek, aki lent tartózkodik az előtérben, és egy igazi egészségügyi veszélyhelyzetbe került. Ebben az esetben is azt találták, hogy azok, akik egyedül hallgatták a felvételt, és azt gondolták, hogy ők az egyetlenek, akik hallják az esetet, sokkal hamarabb reagáltak.

HA AZ EMBEREK TISZTÁBAN VANNAK AZZAL, HOGY ŐK AZ EGYETLENEK, AKIK SEGÍTENI TUDNAK, AKKOR SEGÍTENEK.

Ha rajtuk kívül még három-négy másik ember is jelen van, akkor kevésbé jelentkezik a segítségnyújtás felelőssége. Ez magyarázza, hogy ha egy veszélyhelyzetben többen is segíthetnének, általában nem segít senki.

Szörnykísérlet – dadogóssá tehet-e a szigorú szülői nevelés?

1939-ben az Iowa Egyetemen Wendell Johnson és munkatársai a dadogás mögött meghúzodó tényezőket szerették volna feltárni. Johnson úgy vélte, hogy

„A DADOGÁS NEM A GYERMEK SZÁJÁBAN KELETKEZIK, HANEM A SZÜLŐK FÜLÉBEN”.

Úgy gondolta, a dadogó gyermekek szülei túl szigorúak, és magasak a gyermekeik felé támasztott elvárásaik. Ennek következtében felnagyítják a gyermekeik beszédhibáit. A szülő negatív reakciója az önértékelés csökkenését és szorongást eredményez a gyermekben, és ez a bizonytalanság váltja ki aztán a dadogást.

Kísérletébe huszonkét fiatal árvát vont be, akik közül tíz dadogott. Az árvák fele pozitív visszajelzésben, míg a másik fele negatív megerősítésben részesült. Utóbbiakat a nevelőik leszidták, ha hibát vétettek beszéd közben, valamint ezek a gyerekek folyamatosan azt a visszajelzést kapták, hogy dadogtak. A kísérlet végére senki nem vált dadogóvá, azonban azoknál, akik negatív bánásmódban részesültek, önértékelési problémák, valamint beszédhibák jelentkeztek. A rideg nevelői bánásmód és annak életre szóló következményeinek előidézéséért szokás ezt a vizsgálatot szörnykísérletnek (monster study) is nevezni, ami sokáig titokban maradt a pszichológus szakma előtt. 2007-ben a kísérletben résztvevő gyerekek közül hatan kártérítésben részesültek.

Kék szeműek vs. barna szeműek – előítéletesség az osztálytermen belül

Jane Elliot habár nem volt pszichológus, vitatott kísérletében az előítéletesség alapjául szolgáló csoportközi konfliktus és ellentét meghatározó szerepét bizonyította. 1968-ban, egy nappal Martin Luther King meggyilkolása után az általános iskolai tanárként dolgozó Elliot az osztályát két csoportra osztotta szemszínük szerint. Hamis kutatási eredményekre alapozva elhitette tanulóival, hogy a kék szeműek magasabb rendűnek számítanak, mint a barna szeműek.

A DIÁKOK VISELKEDÉSE AZONNAL MEGVÁLTOZOTT.

Elliot ráeszmélt, hogy csupán egy nap elegendő ahhoz, hogy a két csoport a rájuk ragasztott címkéknek megfelelően kezdjen viselkedni, és az előítéletek torzító szemüvegén keresztül szemlélje a világot. A felsőbbrendűnek gondolt kék szemű csoport kegyetlenkedni kezdett, az alacsonyabb rendűnek titulált barna szemű csoport pedig szégyenérzet jeleit mutatta. Az ellentétet tovább erősítette, hogy a barna szeműeknek megkülönböztető gallért kellett viselniük, és nem játszhattak együtt kék szemű társaikkal.

https://www.youtube.com/watch?v=IJEFcqoyVDk

Egy nappal később azonban fordult a kocka: a tanárnő azt mondta, hogy korábban tévedett, és összekeverte a kutatási eredményeket. Ezáltal a barna szeműek is lehetőséget kaptak fiktív felsőbbrendűségük gyakorlására a kék szeműekkel szemben, amely néhol bosszúval is társult az előző napi hátrány kompenzálásaként.

A tanárnő bevallása szerint még a legokosabb és legkooperatívabb tanulók is rövid időn belül kegyetlenné váltak, és elfordultak addigi barátaiktól. A kísérlet végén Elliot elárulta a diákjainak, hogy célja az volt, hogy

A SAJÁT BŐRÜKÖN TAPASZTALJÁK MEG AZ ELŐÍTÉLETEK KIALAKULÁSÁT.

Elliot gyakorlata számtalan negatív reakciót váltott ki a közvéleményben, feltehetőleg ezért nem lenne replikálható napjainkban. A megtévesztés, valamint az informált beleegyezés hiánya veti fel a legtöbb etikai kérdést, ám amellett se mehetünk el szó nélkül, hogy a tanulók nagy része, aki részt vett ebben a kísérletben, az életüket gyökeresen megváltoztató élményként tartja azt számon.

A pszichológia tudományán belül – sajnálatos módon – még jó pár kísérlettel bővíthetnénk az etikátlan vizsgálatok feketelistáját. Azonban azon túl, hogy ezek a kísérletek hozzájárultak ahhoz, hogy manapság már sokkal kiforrottabb etikai kereteket tartsunk szem előtt, egyúttal olyan eredményeket is hoztak a világ számára, amelyek rendkívül értékesek és hiánypótlók.