A rettegés eredete – miért félünk?

Túlélésünk záloga, hogy képesek vagyunk elkerülni a vészhelyzeteket, amik sérülést, társas megítélésünk romlását vagy akár halálunkat okozhatják. A veszély elkerülésének alapvető biológiai késztetését jellegzetes érzelem kíséri: a félelem. Ugyanakkor sok embert kínoznak olyan elhatalmasodott félelmek, amik szinte élhetetlenné teszik a hétköznapjaikat. Mi szükségünk a félelemre? Legyőzhető? Honnan ered? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Habár úgy tűnik, hogy a félelmeink mintázata nagyon is egyedi, mégis van jó néhány, amin szinte mind osztozunk. Nagy valószínűséggel sokunkat rémülettel töltenek el az idegenek, a sötétség, a halál, a magasság vagy a kígyók – mivel ezek az emberiség legelterjedtebb félelmei közé tartoznak. Miért pont ezek a leggyakoribbak? Mások figyelmeztettek minket, hogy veszélyesek lehetnek vagy egyszerűen annak tűnnek? Esetleg korábbi tapasztalataink alapján valóban ártottak már nekünk? Összegyűjtöttük a pszichológia legismertebb elméleteit, amik félelmeink eredetére keresik a magyarázatot!

Kis Albert és a tanult félelem

A félelmek kialakulásának hátterében több elmélet is a tanulás szerepét hangsúlyozza. A korai teóriák feltételezései szerint félelmeink és fóbiáink klasszikus kondicionálás során alakulnak ki. Ez egy olyan tanulási folyamat, ami során egy adott ingerhez meghatározott választ társítunk. Az elmélet alapjául Watson 1920-as híres-hírhedt kísérlete szolgált, aminek főszereplője egy tizenegy hónapos fiú, Albert volt. A kisfiúnak különféle ingereket mutattak, amikre eleinte semmiféle félelmet nem mutatott. Kezdetben még a valódi, élő patkánytól sem riadt meg, miután azonban nyolc alkalommal egy fémcső segítségével félelemkeltő hangot társítottak az állat látványához, Albert kondicionálódott. Később már

hanginger nélkül, pusztán a patkány megjelenése kiváltotta a félelmi reakciót.

Mai szemmel komoly etikai kérdések merülhetnek fel a kísérlettel kapcsolatban, de időközben a következtetések is megkérdőjeleződtek. Nem ad például magyarázatot arra, hogy nem minden negatív tapasztalat vezet félelem kialakulásához, és nem minden félelem hátterében tárható fel kellemetlen élmény.

A kondicionálás elmélet új hulláma már árnyaltabban közelíti meg a jelenséget. Az indirekt tanulás és a modellkövetés szerepét hangsúlyozza. Szerinte a tanulási folyamatok hatásaként értelmezhetők azok az eredmények, amik a családon belüli fóbiák esetében a családtagok félelmei közti erős korrelációról tesznek tanúbizonyságot. Ugyanakkor továbbra sem tud elszámolni azzal a létező jelenséggel, hogy bizonyos ingerek nagyobb valószínűséggel képesek félelmet kiváltani belőlünk.

Evolúciós előhangoltság?

Seligman evolúciós előhangoltság elképzelésének lényege, hogy bizonyos evolúciósan releváns félelemkeltő ingerek könnyebben képesek félelmi választ kiváltani belőlünk, mint a semleges ingerek. Az elmélet demonstrálására Mineka laboratóriumban nevelkedett majmoknak vetített felvételeket szabadon élő társaikról. A videók két fajtájában vadon élő majmok félelmi reakciót mutattak evolúciósan releváns (kígyó), illetve evolúciósan semleges ingerre (virág). Míg a fogságban nevelkedett majmok gond nélkül

elsajátították a kígyótól való félelmet, addig a virág esetében nem bizonyultak mintakövetőnek.

Bár az kísérlet eredményei igen hatásosak, a teória hátulütője, hogy az ingerek evolúciós relevanciája nehezen egyértelműsíthető.

Kódolt félelmeink

Az úgynevezett nem asszociatív nézet képviselői szerint léteznek funkcionális félelmek. Ezek olyan érzelmek, amik

azért maradtak fent, mert túlélési előnyt jelentettek őseink számára.

Spontán módon jelennek meg abban az értelemben, hogy nem igényelnek előzetes tapasztalatot, tehát asszociációt. Menzies és Clark szerint az ilyen félelmek (például a sötétségtől való rettegés) esetében a környezet és a tanulás szerepe csupán a habituáció mechanizmusában érhető tetten. Tehát nem a kialakulását tanuljunk, hanem a félelem érzet lecsökkentését.

Az elméletet alátámasztják azok a kutatási eredmények, amik alapján az evolúciósan releváns félelmekkel küzdők kevesebbszer találkoztak a félelmük tárgyát célzó averzív eseménnyel, mint az ilyen félelmekkel nem küzdő társaik. A nézőpont képviselői szerint az ilyen félelmek habituáció hiányában maradnak fent egyeseknél. Leegyszerűsítve a dolgot – az elmélet alapján – azoknak lesz szélsőséges problémája a sötétséggel, akiknek korábban nem kellett vele szembenéznük, nem tudták megszokni és így nem találkoztak olyan mintákkal sem, amik a félelem kezelésére vonatkoztak volna.

Mint látható a különböző elméletek jól ragadják meg a félelem más-más aspektusait, de tökéletes magyarázatot egyik sem kínál. Nyilvánvaló, hogy a félelem fennmaradásának egyik legfontosabb oka az elkerülő viselkedés, ami megvéd minket a veszélyforrással való következő találkozástól. A fóbiáink és rettegéseink kialakulásának valódi oka azonban valahol az elméletek átfedésében található.