A minap láthattuk, ahogy Cristiano Ronaldo az Eb döntőben önszántán kívül kényszerült elhagyni a pályát. Első reakciói között a sírás is megjelent, ami valószínűleg inkább a lelki, mint a testi fájdalomnak szólt. Később annak is szemtanúi lehettünk, ahogy a pálya szélén fél lábon ugrálva és baktatva biztatja a társait, és szinte ugyanolyan intenzitással pörög mintha a pályán lenne. Valószínű azonban, hogy másnap reggelre az adrenalinszint lecsökken, és a nagy örömöt sokszor félbeszakítja az elviselhetetlen fájdalom, amelyet a sérülés okoz. Vajon milyen pszichés tényezők állnak a sérülések hátterében? Miként befolyásolják a sérülések a rákövetkező időszakot? Hogyan segíthet ebben egy pszichológus, vagy miként segíthetünk önmagunkon a mielőbbi visszatérés érdekében? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ!
A sérülés és a sportoló kapcsolata
Varga Dénes (Idézi: Gyömbér & Kovács, 2012) olimpiai bajnok vízilabdázó szerint a sérülés egy következmény, amely segít ráébredni arra, hogy a személy milyen, az élsporttal össze nem egyeztethető tevékenységet végzett a sérülést megelőzően, valamint megmutatja mit kellene másként csinálni.
Hermann (2003, idézi: Gyömbér & Kovács, 2012) szerint a sérült sportoló figyelme teljes mértékben a problémára irányul, ez korlátozza a mentális kapacitást, ami pedig gátolhatja a racionális döntések meghozatalát. A sérült sportolót kevésbé érdeklik a mindennapos dolgok, emellett csökken az önszabályozás és az érzelmi kontroll, amely megnyilvánulhat agresszívebb viselkedésben és negatív jövőképben is. Akár még énközpontúvá is válhat, és ezáltal a személyes kapcsolatai is megváltozhatnak. Mindemellett a sérült időszakra jellemző lehet, hogy a sportember csodát vár és nem vállal felelősséget.
Ugyanazon sérülés más-más sportolókból eltérő reakciót válthat ki.
Egyesek betegségként élik meg, mások egy újabb kihívást látnak a felépülésben és vannak olyanok is, akik számára megkönnyebbülést okoz. Utóbbi csoportba tartozó személyek általában nem lelték örömüket a folyamatos edzés általi erőfeszítésben, vagy a gyenge eredmények frusztrálttá tették őket (Gyömbér & Kovács, 2012). Láttunk már olyan személyt is, aki a sérülés után új terület felé nyitott és vált sikeressé. Ilyen például Julia Carpenter DJ, aki egy teniszsérülés után kezdett el komolyabban a zenével foglalkozni. Több szerző is kiemeli annak fontosságát, hogy a sportolónak a sporton kívül más területeken is fejlesztenie kell magát, nem csak azoknak, akik karrierjük végéhez közelednek. Sokszor egy sérülés kell ahhoz, hogy a sportoló erre rádöbbenjen (Gyömbér & Kovács, 2012).
A sérülés akár edzésfüggőséget is okozhat
A sérülés tulajdonképpen egyfajta krízisállapot, amelyet befolyásol a sérülés súlyossága, a következmények, az időzítés, a személyiségjegyek és a környezet jellemzői (Gyömbér & Kovács, 2012). Sérülés hatására kialakulhat több negatív pszichés hatás is: szorongás, stressz, düh, depresszió, koncentrációs és engedelmességgel kapcsolatos probléma vagy akár edzésfüggőség is (Moran, 2004, idézi: Gyömbér & Kovács, 2012). Chirban (2016) szerint a sportoló visszatérését elsősorban az befolyásolja, hogy mennyire képes túljutni a sérülés okozta traumán.
A sérülések pszichológiai kezelésének lehetőségei
Danish (1993, idézi: Gyömbér & Kovács, 2012) véleménye szerint a terápia során nem csak a sérült sportolóval kell foglalkozni, hanem az egész embert kell figyelembe venni. Fontos korrigálni a sérülést okozó mozdulatokat, mivel amennyiben ez nem történik meg a személy félni fog hasonló szituációkban.
Dr. Cody Commander (Idézi: Chirban, 2016) az Oklahomai Egyetem sportpszichológusa egyedi technikával segít kliensein:
1. Megkéri őket, hogy csukják be a szemüket, majd emlékezzenek vissza a traumatikus eseményre, és meséljék el, hogy mi történt.
2. Ezt követően a kliens újra elkezdi mesélni a történetet, azonban a terapeuta megállítja pontban a sérülés bekövetkezése előtt.
3. Arra kéri, hogy képzelje el, ahogy az aktuális énje megmenti a régit.
4. Amint ez megtörtént az ábrázolás befejeződik, és ezt követi az élmény feldolgozása.
Dr. Scott Goldman (Idézi: Chirban, 2016) a Michigani Egyetem pszichológusa szerint a terápia során a másodlagos érzelmekre kell összpontosítani. Tehát, ha egy sportoló szorongást vagy félelmet érez a sérülésével kapcsolatban, akkor abból kell kiindulni, hogy ez a személy miként éli meg a szorongást és a félelmet. A másodlagos érzelmek kezelésének egyik legelterjedtebb módszerének lényege, hogy a terapeuta kérdéseivel (pl.: milyen érzések uralkodtak rajta a sérülés napján, ezek jelentkeztek-e már korábban, milyen tevékenységek előzték meg a sérülést, hogyan aludt előtte éjszaka) feltérképezi, hogy mik lehettek azok a pszichés tényezők, amelyek a sérüléshez vezettek.
Hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonít az érzelmeknek a kognitív kiértékelés modell, melynek értelmében a „sérülésre adott reakció nem a sérüléstől függ, hanem attól, hogy a sportoló hogyan érzékeli és értelmezi azt. A kognitív kiértékelés meghatározza az érzelmi reakciót, ami pedig befolyásolja a rehabilitációra irányuló hozzáállást és viselkedéses választ” (Brewer, 2007, idézi: Gyömbér & Kovács, 2012, old.: 228).
Baki Ákos az MTK labdarúgója úgy látja, hogy a coaching azért volt számára hasznos a sérülése alatt, mert ezáltal mentálisan folyamatosan arra törekedett, hogy mielőbb egészséges legyen. Úgy gondolja, hogy az állandó pozitív hozzáállás felgyorsíthatja a rehabilitációt. Saját tapasztalatai alapján arra jutott, hogy a legtöbb sérülés, de főként az izomsérülések lelki eredetűek, és a pszichológiai támogatás abban segítheti a sportolót, hogy figyelmét a sportra összpontosítsa és a mindennapi problémák ebben ne hátráltassák.
Hogyan segíthetünk magunkon?
Andersen (2000, idézi: Gyömbér & Kovács, 2012) a sérülésekkel való megküzdés négy fő tényezőjét írja le:
1. a fájdalomhoz kapcsolódó érzések és gondolatok megfigyelése
2. részletes rehabilitációs terv összeállítása
3. a terv folyamatos felülvizsgálata és értékelés
4. a gyógyulást segítő tényezők megerősítése
Egyes kutatók szerint, amennyiben egy sérüléssel sikeresen megküzdött a sportoló, akkor annak újbóli előfordulásakor könnyebben átvészeli a sérült időszakot (Williams, 1998, idézi: Gyömbér & Kovács, 2012), arról azonban nincs információ, hogy ugyanazon személynél bekövetkezett eltérő típusú sérüléseknél is megfigyelhető-e ez a pozitív hatás.
A gyors felépülésben nagy szerepe van a társak támogatásának
A gyors és sikeres felépülésben nagy szerepe van a társas támogatásnak, családi, baráti és egyesületi oldalról egyaránt. A rehabilitáció során támogatni kell a sportoló visszatérését és biztosítani számára, hogy ugyanolyan szinten folytathatja, mint korábban. Tudattalan félelem jelenhet meg a csapattársak részéről is, hiszen a visszatérő csapattag veszélyt jelenthet a másik játékosok pozíciójára, illetve felmerülhet az a gondolat is, hogy „ha vele megtörtént, velem is megtörténhet”. Ezeket a konfliktusokat mielőbb tisztázni kell a sportolók és a csapat érdekében egyaránt (Gyömbér & Kovács, 2012).
A sérülésekből való visszatérést nem szabad erőltetni. Fontos, hogy az edzővel egy reális időpontot tűzzön ki célul a sportoló (Chirban, 2016), amely adott esetben módosítható a rehabilitáció függvényében. Érdemes kerülni az olyan tévhiteket, mint a „sérült sportoló nem sportoló” vagy „egy igazi sportoló sérülten is vállalja a versenyt/mérkőzést”. Ezek károsak lehetnek a testi egészségre, ugyanis egy túl korai visszatérésnél újabb sérülés következhet be, de ugyanígy negatív hatása lehet a szubjektív jóllétre is, hiszen ha valaki nem 100 százalékos állapotban próbál meg újra versenybe szállni, akkor csalódások érhetik.
A fejlődő orvostudománynak köszönhetően ma már olyan sérülések is orvosolhatók, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottak, illetve rengeteg olyan eljárás van, amelyek felgyorsítják a sportolók fizikai állapotának mielőbbi helyreállítását. Azonban mindig felmerül a kérdés, hogy pszichésen vajon készen állnak-e a visszatérésre?
