Az elmúlt időszakban jelent meg Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató legújabb könyve, amely adatokra alapozva mutatja be, hogy milyen a „siker” természete. A képlet a nevéből adódóan úgy próbálja körbejárni a siker témakörét, mint egy bejósolható jelenséget. A pszichológia tárgyköréhez erősen kapcsolódó mondanivaló mindannyiunkat érint valamilyen formában: szeretjük a sikert és hajlandók vagyunk áldozatokat is hozni érte, pedig lehet, hogy már korábban eldől a tetteink sikerességének a sorsa, mint ahogy azt gondolnánk. A szerzővel beszélgettünk a sikerről és a mögötte meghúzódó emberi tényezőkről is. Interjúnk.
Manapság a társadalomban erősen felértékelődött a „siker” fogalma. A siker pszichés tényezőiről sok cikket találunk, a meglepetés mégis inkább az, amikor egy elismert hálózatkutató nagy adatbázisokra támaszkodva elemzi a siker sajátosságait. Barabási Albert Lászlóval nemcsak azért beszélgettünk, hogy jobban megismerjük a siker objektív sajátosságait, de aktívan belementünk a hálózatkutatói munkájába is, és igyekeztünk kapcsolatokat felfedni a pszichológia és a hálózatkutatás között.
Nemrégiben jelent meg az új könyve, A képlet, amely a sikerről szól. Mit gondol, miért vonzódunk annyira a sikerhez?
Szerintem erről pont a pszichológusokat kellene megkérdezni. A könyvben igyekeztem elkerülni a „pszichológiai részt”. Többek között azért, mert már sokat írtak a siker ezen aspektusáról, illetve azok a könyvek többnyire arról szólnak, hogy hogyan növeljük a teljesítményünket, hogyan érjünk el sikert. Én másfajta kapcsolatot keresek a teljesítmény és a siker között. A kérdés számomra az, hogy ha van egy teljesítmény, akkor milyen sikerre számíthatsz? Miért nem merültem el a pszichés megközelítésben? Mert tényleg nem értek hozzá. Az én megközelítésem a könyvben egyszerű: mit tudunk az adatok alapján mondani erről a kérdésről? Már most hozzáteszem, az adatok nem mindig tudják megválaszolni a pszichológia legérdekesebb kérdéseit.
Hogy látja a sikert mint jelenséget?
Véleményem szerint két fajta siker van. Az egyik a személyes siker, ami voltaképpen azt jelenti, hogy milyen örömöm lesz akkor, amikor elértem egy célt. Azért nem is beszéltem erről a könyvben bővebben, mert én ezt nehezen tudom megfogni. Ez a pszichológia egyik témája. Amit én meg tudok fogni, az a sikernek a másik vetülete, ami inkább kollektív jelenség, és szétválasztja a sikert és a teljesítményt. Számomra ez azért roppant izgalmas, mert általában a sikerről és a teljesítményről mint átfedő fogalmakról beszélünk, pedig ezek igazából matematikai értelemben nagyon különböző dolgok. A teljesítmény rólad szól, amit te le tudsz tenni az asztalra konkrétan, objektíven mérhetően. Ezzel szemben a siker arról szól, hogy mit lát a közösség ebből, hogyan viszonyul a teljesítményedhez.
A kettő nem mindig kerül összhangba.
Szóval az egyéni bölcsességet a csoportos bölcsesség felülírja.
Bizonyos szempontból igen, és ez a tragédiája a világunknak. Manapság ha felveszünk egy kollégát, nincsen módunkban mi magunknak eldönteni, hogy az illető mennyire jó a szakmában, hacsak nem pontosan azzal foglalkozik, amivel én, és ismerem a munkáit. Ilyenkor mit tudunk csinálni? A közösség véleményével helyettesítjük a saját döntésünket. Vannak mérőszámok, amiket meg tudunk nézni. Ezek nagyon más mérőszámok, ha bankár, üzletember vagy művész vagy. Ha kutató vagy, akkor a mérőszám az, hogy hol publikálhatsz és mi annak az impaktja. Lássuk be, hogy ezek a sikerszámok nagyon dominálják az életünket és a döntéshozatalban elkerülhetetlenek.
Személyes indíttatása volt a téma kapcsán?
Az én indíttatásom elsősorban egy velem és a kollégámmal történt kudarc után jött, ez a kudarc volt az indíttatás. Úgy tűnik, a sikerrel – de a kudarccal is – nemcsak érdekes, de nagyon fontos kérdéskört találtunk magunknak. Erről bővebben a könyvben is írok.
Tehát egy kudarc után jött a siker témakörének feldolgozása. A sikerrel szembeállítva mi jellemzi a kudarcot?
A könyvben lett volna szó a kudarcról is, de az ide vonatkozó igazán érdekes eredmények csak a könyv megjelenése után születtek. Van egy remek tanítványom, aki az amerikai National Institute of Health kutatásait és pályázatait vizsgálja a kudarc és siker szempontjából. Nemcsak azt tudta kideríteni, hogy kik a lettek sikeres pályázók, hanem azt is megmutatta, hogy mennyi sikertelenség van a sikeres kutatók mögött. Kiderült például, hogy egy sikeresnek mondott kutató teljes karrierje során, a pályázatainak körülbelül csak 7-8%-a volt nyertes. Gyönyörű méréseink vannak arra vonatkozóan, hogy mennyire sok sikertelenség vezet a sikerhez, és aki nem éli meg a kudarcokat szakmailag, az valószínűleg hosszú távon nem lesz olyan sikeres, mint az, aki sok-sok kudarcon megy át.
Ebből következik egy olyan összefüggés, hogy minél több kudarca van valakinek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy egyszer csak sikeres lesz?
Nem ilyen egyszerű! Nem minden kudarc egyforma, és nem minden reakció egyforma a kudarcra. Óriási különbség van abban, ahogyan a kudarcra reagálnak az emberek. Van, aki az első sikertelenség után feladja a próbálkozást. Viszont olyan is van, akinél elindul az újrapróbálkozás, egyfajta felgyorsulási folyamatban. Próbálkozik egyszer, majd fél év múlva, majd következő hónapban és így tovább.
Tehát minden lehetőséget kihasznál, egyre többet, ameddig meg nem jön a siker.
Beszéljünk kicsit a könyv címét adó képletről, ami tartalmaz egy bizonyos Q-faktort, amit úgy lehet értelmezni, mint az arra való képességet, hogy az ötletet keresztül tudjuk vinni a sikerig. A könyvben azt állítja, hogy ez a felnőtt élet során állandó.
Igen, és ez megdöbbentő számomra! Nem tudtam még magamnak sem teljes egészében megmagyarázni. A képletben két faktort említek, az egyik a Q-faktor és a másik az ötleted hasznosságát jelentő érték. Arról van szó, hogy az adatok azt mutatják, hogy a Q-faktor egy idő után állandóvá válik az ember életében. Ez szembe megy az én morális hozzáállásommal. Én hiszek benne, hogy tudok javulni, jobbá tudok válni és akkor jött a Q-faktor, ami azt mondta: nem biztos! Persze, belefér az is, hogy valaki nagy Q-faktorral rendelkezik, de sokáig tart, amíg ez megnyilvánul, mert az ötleteket rosszul választja ki. Viszont találtunk érdekességeket is. Tipikusan a kutatóknál látszik az, hogy akiknek az algoritmus szerint kis Q-faktoruk van, azok mindig kis impaktfaktorú cikkeket írnak. A nagy Q-faktorral bíróknak ezzel szemben van számos kis impaktfaktorú cikke, és néha beletrafál egy-egy nagyobb. Pontosan előre jelezni ezt nem lehet.
Azaz továbbra is az látszik, hogy ha megvan a Q-faktorod, akkor egy tanácsom van a számodra: csináld tovább!
Ez a gyermeknevelésben hogy mutatkozhat meg? Ha szülőként látjuk a gyermek tehetségét, mit tehetünk?
Ezzel küszködünk mi is, a gyerekeinkkel. Elvittük például a fiunkat pszichológushoz, ahol elmondták, hogy nagyon-nagyon tehetséges. De fogalmam sincs mihez kezdjek vele. Először ki akartuk venni az állami iskolából, hogy járjon magán iskolába. Megnéztem különböző kutatási adatokat, és semmi bizonyítéka nincs annak, hogy az állami iskolával szemben a magán iskola bármivel is többet tud nyújtani. A könyvben beszélek arról, hogy amit behozol az iskolába, ahhoz az iskola – legalábbis a Q-faktor szempontjából – nem ad hozzá. Ez elég bizarr. Nem feltétlenül igaz az, hogy egy elit iskola jobban felkészít az életre, mint egy kevésbé elit iskola. Ezt nagyon nehéz elhinni, de az adatok nagyon tisztán mutatják a helyzetet ebben az ügyben, mind gimnáziumi, mind egyetemi szinten.
Mi az az életkor, amikor a Q faktort már lehet mérni?
Nagy hiányossága a Q-Faktor kutatásoknak az, hogy még nem értjük pontosan, honnan jön, mikor alakul ki, ugyanis mi elsősorban tudományos cikkek publikálásán keresztül mértük. Szeretnénk előbb-utóbb egy olyan kutatást végezni, ami feltárja, hogy hol végeztek ezek a kutatók, mielőtt kezdtek volna publikálni, vagy ki volt korábban a témavezetőjük. Ami biztos, hogy nem készen kapjuk a születésünkkor.
Ki születik például fizikusnak? Senki sem születik fizikusnak.
Ez csak annyi, hogy mire van fogékonyságod, a Q-faktor viszont eleinte plasztikus, később – hogy mikor, nem tudjuk – éri el az állandóságát.
Amiről eddig szó volt, az tulajdonképpen az adatgondolkodás. A pszichológia is egy nagyon empirikus tudomány, hiszen szintén adatokból dolgozik. Ugyanakkor az adatokról még mindig múltszázadi módon gondolkodunk. Hogyan hat majd ez az újfajta adatgondolkodás a pszichológiára?
Szerintem a pszichológiát az okoskészülékek fogják megváltoztatni. Manapság magunkkal hordunk egy detektort az okostelefonok révén, amely sok jellemzőnkre, tevékenységünkre nézve elraktároz adatokat. Úgy gondolom, hogy előbb-utóbb ez lesz a pszichológiának a legfontosabb adatforrása. A saját tudományterületemre vonatkoztatva, 20 évvel ezelőtt nem tudtuk volna megcsinálni ugyanazt a kutatást a tudományos sikerről, mint amit most csináltunk, mert nem voltak rendszerezve ezek az adatbázisok. Ugyanúgy nem lehetett volna hálózatelméletet csinálni 30 évvel ezelőtt. Az, hogy mi 20 évvel ezelőtt csináltunk hálózatelméletet, nem azt jelentette, hogy zsenik voltunk. Hanem az adatok a kezünkbe kerültek és azokkal tudtunk már dolgozni. Tehát a pszichológiának a kérdése az, hogy mikor érik meg az a bizonyos adatmennyiség. Ugyanakkor felhívnám arra a figyelmet, hogy valószínűleg a kérdések is meg fognak változni. Nem azokat a kérdéseket fogják a pszichológusok megválaszolni, amelyek most fontosak. Ez történt a szociális hálózatkutatás területén is.
Sok mindenről volt szó eddig. Pszichológiáról, gyermeknevelésről, sikerkutatásról. Kinek szól ez a könyv?
Senkinek és mindenkinek. Nagyon sokat dolgoztam ezen a könyvön, hogy a különböző témakörökön keresztül mindenkihez szóljon. A középpontban azonban mindig az áll, hogy mi az, ami megfogható a sikerből. Hozzáteszem, ezek után mindenkinek egyénileg kell leszűrnie azt, hogy mi az, ami rá is érvényes. Ez nem egy olyan „How-To-Book”, hogy ha ezt csináljuk vagy azt csináljuk, akkor ez és az lesz az eredménye. A Behálózva című könyvemben sem pszichológiáról beszéltem, de nagyon sok pszichológus tudott belőle releváns információkat felhasználni. Úgy gondolom, hogy ha valaki elolvassa ezt a könyvet, akkor megismerheti azokat a törvényszerűségeket, különböző példákon keresztül, amelyeket az adatok alapján látunk, viszont ezeket majd mindenkinek a saját világába kell beillesztenie.
Közreműködtek:
Dr. Szokolszky Ágnes, Dr. Horváth Szatmár, Dr. Palatinus Zsolt – A Szegedi Tudományegyetem oktatói, illetve kollégáink Kiss András, Patterman Péter és Kazinczi Csaba
