A szabadság (h)arcai I. rész – A felelősség

Cikksorozatunkban a szabadság egzisztenciális sarokpontjait járjuk körül két részben. Martin Heidegger és Jean-Paul Sartre szellemét megidézve elsőként a felelősség témakörével foglalkozunk. Feltérképezzük a felelősségünk határait és utánajárunk, hogyan válhat egyáltalán mindez létkérdéssé. Mik lehetnek a felelősség elkerülésének pszichológiai következményei? És milyen eszközökkel segítheti a terapeuta a felelősség felvállalásának folyamatát? Tartsatok velünk!

A felelősséggel számos formában találkozunk a mindennapokban. A megbízható embert felelősségteljesnek hívjuk, míg felelőtlennek azt, aki nem végzi megfelelően a dolgát. A felelősséget vállaljuk, ugyanakkor felelősségre vonhatunk vagy felelőssé tehetünk másokat. Jogi, pénzügyi vagy akár morális értelemben a felelősség egyfajta elszámoltathatóságot is jelent. A mentális egészség szempontjából abban tudnánk megragadni a lényegét, hogy az emberek a jóllétük érdekében logikus, racionális magatartásra képesek.

És ha már mentális egészségről beszélünk, akkor kihagyhatatlan a terapeuta szerepe, akinek pedig a felelőssége abban áll, hogy morálisan elkötelezett legyen a kliensével szemben. Az imént felsorolt jelentések nagy része fontos és talán magától értetődő is, azonban az egzisztenciális pszichológia területén létezik egy sajátos értelemben vett „felelősség-definíció”, amelyet Yalom is szabadon mert használni a huszadik századi francia filozófia egyik vezéralakja, Jean-Paul Sartre után:

„a felelősség annak tudata, hogy egy eseménynek vagy egy tárgynak kétségbevonhatatlanul én vagyok az előidézője”.

Más szóval a felelősség létrehozást is jelent. Az, hogy tudatában vagyunk felelősségünknek, azt hordozza magában, hogy képesek vagyunk megalkotni saját magunkat, az életkörülményeinket, sorsunkat, és akár még a saját szenvedéseinket is. A pszichológia jelen álláspontja szerint az olyan ember számára, aki nem képes vállalni a felelősséget saját magáért, hanem másokat tesz felelőssé a saját szorongó állapota miatt, nem igazán létezik hatékony terápiás módszer.

A felelősség „jogerős” ítélete: szabadság

Kezdetben Heidegger, majd Sartre tárták fel, hogy miben rejlik az egyéni felelősség. Heidegger az emberi lét kettős természetét kívánta hangsúlyozni, és az egyénre úgy tekintett, mint "jelenvalólétre" (németül: dasein). Tehát nem „ego” vagy „emberi lény”, hanem valaki, aki ott (da) van és meg is alkotja azt, ami ott van (sein). Ebben áll az én kettős természete: az empirikus, tapasztalati én mellett (ami „ott” van, mint egy tárgy a világban) létezik egy transzcendentális, teremtő én, amely megalkotja önmagát és a körülötte lévő világot. Ha visszatérünk a bevezetőben leírt létrehozás fogalmához, ezt akár úgy is megfogalmazhatnánk, hogy

az én felelős önmagáért, és az ilyen értelemben vett felelősség elválaszthatatlan a szabadságtól.

Az egzisztenciális irány képviselői szerint a felelősség fogalmának csak akkor és úgy van értelme, ha szabadon hozhatjuk létre a világunkat, elvégre a világban minden és mindennek az ellenkezője is létezik.

Ezzel párhuzamba állítható Sartre szemlélete a szabadságról. Szerinte a szabadság messze túlmutat a világért vállalt felelősségen – vagyis a világ jelentéssel történő felruházásán. Felelősséggel tartozunk magunkért, saját életünkért, cselekedeteinkért, de még azért is, amit elmulasztottunk megtenni. Yalom ezt az egyik könyvében, az Egzisztenciális pszichoterápiában egy érdekes példán keresztül szemlélteti.

A világ számos helyén tömeges éhezés van, és Yalom szerint ő, mint egyén, egyrészt keveset tud erről, másrészt nem is igazán tudja, hogyan segíthetne ezen – tehát nem az ő felelőssége. Sartre viszont valószínűleg megpróbálná meggyőzni Yalomot és minket is, hogy a világ másik felén történő nagyméretű probléma ugyanúgy a felelősségünk, mintha ez szervesen velünk történne, hiszen a tájékozatlanságunkat is mi választjuk.

Tehát felelősséggel tartozunk azért, amit teszünk, de azért is, amiről nem veszünk tudomást.

Mielőtt bármi félreértés történne, szeretnénk tisztázni, hogy Sartre hozzáállása (például az éhezéshez) nem morális jellegű. Nem azt mondja, hogy valamit mindenképpen másképp kellene csinálnunk, hanem azt, hogy csupán az a mi felelősségünk, amit ténylegesen megteszünk: ha az éhezés felszámolására adománygyűjtésbe kezdünk, akkor az, ha pedig a saját, szabad döntésünk szerint nem teszünk semmit, akkor pedig az a mi felelősségünk. A felelősségnek e két szintje – vagyis a jelentéstulajdonítás és az életvitelért való felelősség – rendkívül fontos szerepet játszanak a terápiás folyamatban.

Amikor hirtelen kihúzzák a lábunk alól a talajt

Nagyon félelmetes lehet az, amikor egyik pillanatról a másikra tudatosul bennünk a saját felelősségünk. Egyszer csak már semmi nem olyan, mint amilyennek eddig tűnt, eltűnt minden fogódzó és a világról alkotott fogalmaink sem érvényesek már többé. Szubjektív élménybeszámolókban gyakran jelenik meg az az élmény, mintha a felelősség tudatosulását követően megnyílna alattunk a föld és hirtelen talajvesztetté válnánk.

Számos egzisztenciális filozófus a „talajtalanság” miatt bekövetkező szorongást tartja ősszorongásnak – vagyis a legalapvetőbb szorongásnak, ami még a haláltól való félelemnél is nagyobb erővel hathat. A szorongás fojtogató érzésétől pedig egy módon tudunk csak szabadulni: úgy, hogy megkönnyebbülést keresünk. Ezt megtalálhatjuk az általunk létrehozott struktúrákban és konstrukciókban (szabályokban) vagy azzal, ha a világ dolgainak látszatát próbáljuk fenntartani. Heidegger és Sartre szerint a látszatok a felelősség tagadását szolgálják, de mik lehetnek ennek pszichológiai szempontból a veszélyei?

A huszonegyedik század pszichológiai tanácsadásai és terápiái már messze nem a freudi képet tükrözik az ösztönök elfojtásáról. Persze, lehet és biztosan ilyenről is esik szó egy-egy ülésen, de

a mai kor kliensének általában nem az jelenti a problémát, hogy valamit meg kell vagy kellene tennie, hanem sokkal inkább a választás – hogy mit akar.

Sokan évekig tengődünk abban az állapotban, hogy „valami hiányzik”, de nem tudjuk körvonalazni, hogy pontosan mi, céltalanságot, ürességet tapasztalunk, és érdektelenséget érzünk az életünk számos területén. Terápiás önismereti folyamatba is gyakran azért kezdünk, hogy általa fejlődni tudjunk, viszont mivel sokszor nincsenek határozott célok, a terápiás folyamat akár évekig is eltarthat.

Óhatatlanul paradox helyzetbe kerülünk, amikor elkezdünk az életünket irányító struktúrák és rendszerek mögé látni, mert ezek szembesítenek minket a saját szabadságunkkal, és egy nagy lépéssel közelebb kerülünk az egzisztenciális tények megtapasztalásához. Azonban ennek hatására, mivel nem vagyunk felkészülve rá, elkezdünk szorongani, és mindenféle eszközzel próbáljuk ezt a rossz érzést enyhíteni, például kényszeresen kerüljük a választás lehetőségét, áthárítjuk a felelősséget másra, vagy áldozatszerepbe lépve megtagadjuk a saját felelősségünket. Más szóval, ezt úgy is lehet érteni, hogy felvértezzük magunkat a szabadsággal szemben.

Semmit nem bízunk a véletlenre

A terápia során pszichológusként feladatunk, hogy a felelősség kérdéskörét rendszeresen szem előtt tartsuk. Amikor pedig mindez fókuszba kerül, akkor elsősorban egy olyan hozzáállást igyekszünk kialakítani, amely nagymértékben segíti a kliens történeteiben megbúvó felelősség felismerését és a közös terápiás munkát. Ez a hozzáállás nem más, mint hogy a velünk szemben ülő személy saját maga teremti meg a sorsát – és ezáltal a szenvedését is.

Természetesen vannak olyan külső, csak nehezen vagy egyáltalán nem befolyásolható helyzetek, amelyek nehézségeket okoznak, de abban, ahogy ezekre a külső eseményekre tekintünk, megjelenik a saját, egyéni felelősségünk is. Ha azt hisszük, hogy rajtunk kívülálló dolgok idézték elő a velünk történteket, miért fektetnénk bármennyi energiát is a helyzet megváltoztatásába?

Tehát terapeutaként elsősorban abból a nézőpontból tekintünk a másik félre, hogy nem a véletlen vagy a balszerencse miatt magányos, stresszes vagy szorongó, így a lehető legtöbb empátiával azt tűzzük ki elsődleges célunknak, hogy együtt kutassuk fel a megélt dilemma mögötti saját szerepét. Ennek a felelősségnek az elfogadása pedig nagyon eltérő képet mutat az egyes emberek között.

Van, akinek ez olyan nehéz, hogy szinte kimeríti a teljes terápiás célt, de jó hír, hogy miután ezt sikerült elérni, a pozitív változás szinte magától végbemegy. Mások gyorsabban képesek felismerni a helyzetek mögötti felelősségüket, viszont a terápiás folyamat más szakaszaiban elakadnak. És az is igaz, hogy a felelősség tudatosulása általában nem következik be minden téren: bizonyos kérdésekben elfogadhatjuk, másokban viszont teljesen vakon tagadhatjuk a felelősségünket.

Mit tehet ilyenkor a pszichológus? Az első és legfontosabb feladata, hogy azonosítsa azokat a forrásokat és stratégiákat, amelyekkel nem tudatosan, de kerülni próbáljuk a felelősséget.

Az általános elv, amikor valaki egy eseményről panaszkodik, hogy rákérdezünk, ő maga miként járult hozzá az adott helyzet kialakulásához.

Igen, van, hogy ennek belátása kezdetben külső segítség nélkül nem megy, de mindez tanulható, és idővel magunk is észrevehetjük azt, ha esetleg letértünk erről az útról.

Létezik szabad rabság

Yalom szerint az a terapeuta, aki a kliens elbeszélésének elemzésekor arra próbál rámutatni, hogy a kialakult helyzetért ő maga a felelős, gyakran futóhomokra téved. Szakemberként ilyenkor gyakran találkozunk olyan mondatokkal, mint „nem tudom, mit tegyek”, „ha tudnám, mit kellene csinálnom, most nem lennék itt”. Ez nem megjátszás,

a kliens tudatos szinten valóban tehetetlenséget él át, viszont pszichológusként nem csak a tudatos szintekkel való foglalkozás a dolgunk. Ha kizárólag a látható viselkedésre és helyzetre alapozzuk a következtetéseinket, eltorzítjuk a valós képet.

Márpedig a helyzettel szembeni – sokszor nem tudatosuló – hozzáállásunk az emberi lét lényege.

Bizonyos időközönként mindannyian szembekerülünk az életünket érintő csapásokkal. A „véletlenek” összjátéka bármelyikünket megakadályozhat vagy korlátozhat abban, hogy munkát vagy párt találjunk. Sokan küzdünk valamilyen rossz egészségi állapottal, testi fogyatékkal vagy lelki nehézséggel, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ezekben a helyzetekben szabad, személyes választásunk.

Persze, ha lehetett volna, nem választjuk azt a betegséget, ezért nem is tehet minket senki felelőssé. Felelősek azért vagyunk, hogy mit kezdünk a kapott hátránnyal. Amikor semmi sem sikerül, és úgy érezzük, hogy a világ dolgai összefogtak ellenünk, még akkor is felelősek vagyunk azért a hozzáállásért, amit ilyen kedvezőtlen helyzetben tanúsítunk – hogy keserű önsajnálkozásba kezdünk, vagy minden nehézség ellenére további életcélokat keresünk.