„A szabadság, mint minden más, relatív”− lehet-e valóság egy utópia?

Margaret Altwood A szolgálólány meséje című klasszikusa már a kilencvenes években megélt egy filmváltozatot, de valódi népszerűségre a 2017-es feldolgozás által tett szert. A történet egyik legnagyobb erőssége, hogy kegyetlen utópiája valódi világunk előítéleteit és egyenlőtlenségeit fokozza szélsőségesen. A nézőben ott motoszkál a kérdés, hogy vajon ez tényleg megtörténhet? Milyen lélektani elméletek adnak magyarázatot a sorozatból ismert totalitárius rendszerre? Hogy működik a hatalom és az alávetettség pszichológiája?

A történet szerint a környezetszennyezés és a szexuális úton terjedő betegségek hatására drasztikusan megemelkedett a meddőség, nem születnek gyerekek. Az ennek következtében kialakuló társadalmi anarchiában egy fundamentalista diktatúra teremt rendet. A néhai Egyesült Államok helyén létrejövő Gilead Köztársaságban egy vallási fanatikusokból álló szekta uralkodik. A Bibliát szélsőségesen értelmező új rendszerben

a nőket a férfiaknak alárendelt kasztokba sorolják.

A hierarchia csúcsán az uralkodó osztály feleségei állnak, őket és férjeiket szolgálják a háztartási munkákat végző márták és a szolgálólányok. Ez utóbbiak a még termékeny nők közül kerülnek ki. „Kiutalják” őket a vezető réteg házaihoz, hogy gyerekkel ajándékozzák meg a családjukat. Gyakorlatilag a parancsnokok minden hónapban, a meghatározott termékeny napokon megerőszakolják őket, miközben a meddő feleségük ölében fekszenek. Történetünk főszereplője egy ilyen szolgálólány, Offred – eredetileg June. Az új név is a parancsnokának (Fred) való alárendeltséget fejezi ki.

„A változások nem egy pillanat alatt következnek be: egy fokozatos felfűtésű fürdőkádban akár halálra is főhet az ember anélkül, hogy észrevenné.”

A sorozat felépítésének köszönhetően – a visszaemlékezések segítségével – nemcsak a gileádi hétköznapokat ismerhetjük meg, hanem a rendszer kialakulásának lépéseit is. A történet szerint a változás kis lépésekben kezdődött. Eleinte „csak” a bankszámlájukhoz való hozzáférést vették el a nőktől, később a munkahelyüket, majd a tiltakozásokat erőszakkal elfojtva, szépen lassan megszilárdultak a kasztok. Hogy engedhették? Paradox módon egyéni szinten az tűnik kedvezőbbnek, ha nem lázadunk, miközben pont

a közösség hallgatása vezet az egyének kiszolgáltatottságához.

A visszaemlékezések tűpontos képet festenek főszereplőnk lelki folyamatairól. Bár felháborodik, kezdetben ő maga sem hiszi el, hogy ez mind megtörténhet. Az apró fokozatok mindegyike ellen ki lehetne állni, ugyanakkor a felszólalás következményekkel jár és ott van mellette a remény, hogy ha csöndben marad, megússza. Mire rájön, hogy a rendszer elől nem lehet elbújni, már késő.

A flashbackekből elénk táruló múlt – bár nincsen időben konkrétan meghatározva – akár a valódi jelenünk is lehetne. Az eredeti regény 1985-ben jelent meg, és a kanadai írónő egyfajta reakciónak szánta a nyolcvanas évek konzervatív-tradicionális politikai eszméinek megerősödésére. Sokan úgy gondolják, hogy a Hulu adaptációjának azért lehet ekkora sikere napjainkban, mert üzenete ismét aktuális. Ugyanakkor az ábrázolt hierarchia nemcsak elnyomókból, de elnyomottakból is áll. Míg az elit indítékait könnyen megérthetjük, felmerülhet a kérdés, hogy mi motiválja a rendszer fenntartására az alárendelt személyeket?

„Amikor a hatalom hiánycikk, kevés is csábító belőle.”

Önkategorizációnak nevezzük azt a folyamatot, amikor úgy tekintünk magunkra, mint egy csoport tagjára. Bizonyos körülmények között

a csoporttagság az identitásunk részévé válik,

a magunkról alkotott kép alappillére lehet. A társadalmi kategorizáció során a saját csoportunk „mi”-vé válik és felértékelődik, ezzel párhuzamosan a többiek külső csoporttá alakulnak. A társas identitás elmélet szerint azért látjuk kevésbé saját csoportunk hibáit, mert motiváltak vagyunk rá, hogy önértékelésünket a csoportból származtassuk.

A sorozatban megfigyelhetjük, hogy az egy kaszthoz tartozó szereplők azonos színű ruhákban járnak – a feleségek menta színt, a márták szürkét, a szolgálólányok pirosat viselnek. Ez egyfelől uniformizálja őket, megfosztja a személyiségüktől, másfelől viszont erősíti a csoporthoz tartozást. Az uralkodó elit részéről a morális közöny jelenségét figyelhetjük meg. Szélsőséges csoportoknál előfordul, hogy a külső csoport tagjait feláldozhatónak látják, akiknek a szenvedéseire nem kell tekintettel lenni. Ennek oka gyakran a saját csoport erkölcsi fölényébe vetett hit.

„A jobb sose jelent mindenkinek jobbat. Egyeseknek mindig rosszabbat jelent.”

A disztopikus társadalmi hierarchia kialakulásának alapja nyilvánvalóan az emberi faj megszűnésétől való félelem. Ennek következtében vált a szülés egyszerre felbecsülhetetlen értékké és kényszerré. A történet egy izgalmas aspektusa, hogy

szembeállítja az erkölcsi és a gyakorlati nézőpontot.

A történelem tanulsága, hogy a túlélés érdekében az ember egyéni szinten is képes szélsőségessé válni. A sorozatban nem egy személy, hanem egy egész társadalom dobta el az elveit saját fennmaradásának érdekében.

A szolgálólány meséje gyakran megkapja a feminista címkét. Bár a sorozatban látott utópisztikus társadalmi hierarchia csúcsán a férfiak állnak, a történet valódi főszereplői a nők. Ebből a szempontból tényleg nehezen vitatható a jelző. Van, aki emiatt kedveli, de sokan emiatt támadják. Ha azonban mélyebben beleássuk magunkat az eddigi két évad eseményeibe, sokkal izgalmasabb jelenségeket találunk, mint pusztán a nemek közötti egyenlőtlenség és elnyomás kérdésköre. A Hulu adaptációja

az emberi lét alapvető témáira reflektál.

Szabadság, erkölcsi elvek, életben maradás. Melyik mennyit ér és miért érdemes feláldozni? Az ilyen kérdésfelvetések és persze a gyakran filmeket megszégyenítően gyönyörű kivitelezés miatt vált A szolgálólány meséje napjaink egyik legizgalmasabb sorozatává.