Mit éreznénk, ha egyszer valami miatt fogságba kerülnénk? Félelmet, bizonytalanságot, haragot... Szeretetet? Képtelenül hangzik, mégis gyakori jelenség. Az FBI adatai alapján a túszok 27%-ánál találkoznak a Stockholm-szindrómára utaló jelekkel. A jelenség azonban nem csak a fogságba esetteknél érhető tetten, hiszen gyakran a családon belül bántalmazottaknál is hasonló reakciókat tapasztalhatunk. Hogyan vagyunk képesek kötődni ahhoz, aki megfoszt minket a szabadságunktól? Hogyan érezhetünk ugyanakkor bizalmatlanságot azzal szemben, aki ki akar szabadítani bennünket? Cikkünkben ennek a meglepő kettősségnek a hátteréről olvashattok.
Egy túszdráma óriási lelki traumával járhat, rendkívül nehéz feldolgoznia és újra talpra állnia annak, aki ilyesmit szenvedett el. Ebben az összezárt, érzelmileg túlfeszített helyzetben egy különös jelenségre derült fény. A foglyul ejtettek ahelyett, hogy félelmet vagy megvetést éreztek volna a túszejtőjükkel szemben, elkezdték megkedvelni őt.
A jelenségre egy stockholmi bankrablás hívta fel a figyelmet, amikor 1973-ban Jan-Erik Olsson négy túszt tartott fogságban. A nagyjából hat napon keresztül tartó összezártság és kiszolgáltatottság során
különös védelmi reakció lépett életbe a raboknál.
Elkezdtek szimpatizálni Olssonnal, aki elmondásuk szerint kedves volt, jól bánt velük.
A túszok reakciója, amikor megpróbálták kiszabadítani őket, mindenkit meglepett. Megtagadták a bank elhagyását, mivel attól féltek, hogy ezt követően a fogva tartójukat lelövik a rendőrök. Később pedig mindent megtettek azért, hogy segítsenek rajta és jó színben tüntessék fel. Sőt, még gyűjtést is rendeztek a jogi képviseletének fedezésére.
A trauma összeköt
Mi történhetett abban a bizonyos 131 órában? A bent lévők kiszolgáltatottak voltak, teljes mértékben Osslonra és az ő döntéseire voltak utalva. Nem tudtak elmenekülni, az életük pedig egy másik személy kezébe került.
Megpróbálták tehát megérteni őt, így védve saját magukat.
Elkezdték az áldozatot látni a támadóban és a végletekig azonosultak vele. Az ő emberségesnek láttatása pedig egyfajta biztonságot adott számukra, hiszen így kevésbé tűnt veszélyesnek.
A Stockholm-szindrómának három fő ismertetőjele van:
- A túszok elkezdenek pozitív érzelmeket táplálni a fogvatartó iránt
- A túszok félelmet és bizalmatlanságot éreznek az ő kiszabadításukra induló hatóságokkal szemben
- Az elkövető emberségesen bánik a rabokkal
A svéd túszdráma során mind a három jellemző teljesült. A túszok aggódtak Olssonért és később a vallomásaikban kedves emberként utaltak rá. Mindezt tovább bonyolították a csekély gesztusok, melyeket megtapasztaltak a részéről. Engedte, hogy telefonáljanak és igyekezett megnyugtatni őket ebben az ijesztő helyzetben. Bizalmatlanok voltak ugyanakkor a mentésükre siető rendőrökkel szemben és megtagadták a távozást.
A hosszú ideig tartó összezártság hatására a túszok képesek azonosulni a fogvatartó nézeteivel és úgy gondolhatják, hogy megértik a tettei hátterét. Bizonyos esetekben szeretetet vagy szerelmet is elkezdenek érezni iránta. Bíznak abban, hogy a túszejtő jó indokból cselekszik, hiszen így tudják garantálni saját maguk számára, hogy sértetlenek maradnak.
Mikor a kéz nem csak ölel
A Stockholm-szindróma furcsa kettőssége talán nem is olyan távoli, mint hinnénk. A családon belüli erőszak esetében is hasonlóan bonyolult érzelemegyüttes nehezíti meg a bántalmazás megállítását. Ebben az esetben is beszélhetünk összezártságról, és akár kiszolgáltatottságról is. A sok trauma és agresszió ellenére a bántalmazó néha figyelmesen, szeretettel fordul a családja felé. Ezek az apró kedvességek pedig megnehezítik a tagok kilépését a helyzetből, hiszen azt juttatja eszükbe, hogy ők végtére is összetartoznak és így a bántalmazó újra emberséges színben tűnhet fel. Ráadásul itt nem is egy ismeretlen félről beszélünk, hanem egy családtagról.
Épp emiatt fordulhat elő, hogy a sértettek ellenségesen kezdenek bánni azzal, aki ki akarja szakítani őket ebből a helyzetből. Ezt ugyanis már ismerik, s még ha nem is nevezhető éppen jónak, de nem tartogat számukra meglepetéseket, kiszámítható. Így elkezdenek ragaszkodni hozzá, hiszen meglehet, hogy
az ismeretlen új helyzet csak még kellemetlenebb lenne.
Elhitetik magukkal, hogy megérdemlik a büntetést, sőt, akár önmagukat kezdik el hibáztatni a helyzetben.
Gyakori, hogy a bántalmazottakhoz közel állók, mivel azok elutasítják a támogatást, egy idő után feladják, és már nem akarnak segíteni a helyzet megszüntetésében. Az elutasítás háttere azonban jóval bonyolultabb lehet, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. Az áldozatoknak ugyanis egyszerre kell megküzdeniük a szeretet ellenére történő fájdalomokozás kettősségével, túl kell lépniük a saját védelmük érdekében felállított hitrendszerükön és el kell hagyniuk egy már ismert helyzetet egy ismeretlenért.
Felhasznált irodalom: Cassidy, J. P. (2002). The Stockholm syndrome, battered woman syndrome and the cult personality: An integrative approach. Demarest, R. A. (2009). The relationship between stockholm syndrome and post-traumatic stress disorder in battered women. Inquiries Journal, 1(11).
