A szociális háló függésében, avagy érint-e bennünket a patológiás együttlét?

Egyszerű alapvető emberi szükségletünk a szociális érintkezésre, a barátokra, a családra vagy csak szimplán az emberi interakciókra irányuló vágyunk. Természetesen mindannyian különbözőek vagyunk, így más és más lehet a számunkra ideális mérték. A korlátozások időszakában azonban nemcsak azzal érdemes foglalkoznunk, hogy a szociális érintkezések hiánya milyen hatást gyakorolhat ránk, hanem érdemes átgondolnunk ennek a másik végpontját is, a különböző közösségimédia-felületeken eltöltött időt és az ebből fakadó túlzott függést. 

A szociális kontaktusok hiánya nem csak a mentális egészségünkre lehet rossz hatással. Testünk ebben a hiányállapotban fizikai tüneteket is képes produkálni. Pontosan erre a szükségletünkre jöttek létre azok a weboldalak, majd később a különböző közösségimédia-applikációk, melyek beépültek a mindennapi életünkbe, hiszen ezek is ezt a szociális vágyunkat igyekeznek kiszolgálni. 

Az utóbbi, a járvány okozta különböző szabályozásokkal és távolságtartással nehezített időszakban ezek a felületek még a korábbinál is jóval nagyobb felhasználói számot értek el. Általuk eljutottak hozzánk a különböző személyes történetek és hírek, valamint megkönnyítették a kapcsolattartást a családtagjainkkal, barátainkkal és munkatársainkkal. 

A számos pozitívum mellett azonban fontos a másik oldallal is foglalkoznunk, melyet sokszor hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Ez pedig nem más mint a szociális média által kialakuló függőségek és a magánélet hiánya. 

Mit is érthetünk a magánélet kifejezés alatt a közösségi média vonatkozásában? 

Elsősorban beszélhetünk az adatvédelemről, hiszen legtöbbünk nincs tisztában azzal, hogy pontosan milyen szabályok vonatkoznak ezekre a felületekre, milyen adatainkat használhatják fel a jövőben, vagy éppen mit is fogadunk el az alkalmazásokba való regisztrációkor az adatvédelmi nyilatkozatban. Esetünkben azokban a magánéletnek inkább a „fizikai” aspektusa lehet igazán érdekes. A magánélethez való jog az emberi méltóságból levezetett és a Polgári Törvénykönyvben külön nevesített személyiségi jog.

A fizikai magánéletünk alatt nemcsak az értendő, hogy jogunk van véleményt nyilvánítani, vagy hogy megillet bennünket az egyenlő bánásmód, hanem az is, hogy dönthetünk arról, hogy kit és milyen mértékben engedünk be az életünkbe. 

Mindezt lefordítva, jogunk van arra, hogy néha egyedül legyünk és mások békén hagyjanak bennünket.

Ez azonban a közösségimédia-felületeken egészen más irányokat vesz, mint a személyes kapcsolatokban. Gondoljunk csak bele, mennyivel több Facebook ismerősünk van, mint amennyivel szívesen találkoznánk személyesen is. Vagy mennyivel több ember magánéletébe és mindennapi történeteibe látunk bele, mint amennyivel valójában ezeket a történetek tényleg meg is tudnánk beszélni. 

Hol a határ az együtt töltött idő és a patológiás együttlét között?

Érdekes elgondolkodni azon, hogy mennyi időt töltünk valóban önmagunkban, egyedül, és valóban szükségünk van-e ennyi párhuzamos beszélgetésre, ennyi csoportra, ennyi hírre és történetre. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy nem volt kedvünk válaszolni egy üzenetre, pedig az üzenet küldőjét igazán szerettük, és máskor tényleg kíváncsiak lettünk volna rá.

Ezeken a felületeken viszont hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindig mások rendelkezésére kell állnunk,

és illik az üzeneteinkre mihamarabb válaszolnunk. Emellett sokszor abba a hibába esünk, hogy azt gondoljuk, sok időt töltünk „énidőként” önmagunkkal, azonban meglepő, ebből mennyi időnket töltjük a különböző felületeken való beszélgetéssel, olvasgatással és nézelődéssel. Ezek a tevékenységek szociálisan ugyanannyira fárasztóak lehetnek, mintha ezt a időt egy étteremben vagy szórakozóhelyen töltenénk a barátainkkal, így itt is fontos hogy fel tudjuk mérni, pontosan mennyi idő is az ideális számunkra.

Korábban készültek ehhez kapcsolható állatkísérletek. Patkányokat számukra túl zsúfolt helyzetekben tartottak és figyelni kezdték az egészségi állapotukat. Egyértelműen tapasztalható volt a mellékvese diszfunkciója, valamint a reprodukciós képességük csökkenése. Mindennek ellenére a zsúfolt helyzetből kiemelt állatok képtelenek voltak a táplálkozásra, mindaddig, amíg újabb társaikat nem engedték be melléjük. Azaz, habár nem érezték komfortosan magukat a helyzetben, a megszokás olyannyira beléjük épült, hogy képtelenek voltak az egyedüllétre.

Ezt a helyzetet nevezte Calhoun patológiás együttlétnek, mely során a közösen töltött idő is negatív, de az elkülönítés sem működik. 

Természetesen ezzel nem azt szeretnénk kifejezni, hogy mindannyian így függnénk a közösségi médiától, de biztosan nem árthat ezen a felvetésen elgondolkodnunk. 

Hogyan is csatlakozhat mindehhez az úgynevezett harmadikszemély-hatás? 

W. Phillips Davison szociológus már 1983-ban rámutatott a „harmadikszemély-hatásra”. Egy reklámokkal foglalkozó kutatásban embereket kérdeztek arról, hogy mit gondolnak, mekkora hatással van rájuk a média. A válaszokból azt a következtetést szűrték le, hogy szinte mindannyian azt gondoljuk, hogy másokra nagyobb hatást gyakorolnak a reklámok, mint önmagunkra. Ennek alapvetően több oka is lehet. Szeretjük azt gondolni magunkról, hogy kontrolláljuk a bennünket körülvevő dolgokat, a saját cselekedeteinket és a gondolatainkat. Másfelől viszont mindig sokkal könnyebb meglátni mások gyengeségeit külső szemlélőként, mint a sajátjainkat.

Sajnos ebből a szemszögből még nem igazán készült a közösségi médiával való kapcsolatunkról átfogó, nagyobb mintán történt hosszabb távú kutatás, de mindenesetre mindannyiunknak érdekes lehet gondolkodni kicsit a saját szokásainkról, és arról, hogy valóban kikapcsolódást nyújtanak-e ezek az elfoglaltságok, vagy néha már valóban csak púp-e a hátunkon a folyamatos online jelenlét.