A szomorúság művészetet szül? – A kreativitás és a negatív érzelmek kapcsolata

Olykor lehet olyan érzésünk, hogy az emberek életük legsötétebb időszakaiban a leginkább aktívak különböző művészi tevékenységekben. Kutatások szerint az introvertáltság, az érzékenység, a nyitottság és az impulzivitás mind olyan karakterjegy, mely összefüggésben van a kreativitással. Néhány esetben viszont az intenzív negatív élmények is inspirálóan tudnak hatni, és azok a személyek sokszor a legművészibbek, akik sebezhetőbbek. Cikkünkben arra keressük a választ, vajon a melankólia, a szomorúság és a fájdalom, valóban kéz a kézben jár-e az alkotással.

A személyiségjegyek csak félig befolyásolják a történetek alakulását, a következményekhez a szituációs tényezők is hozzájárulnak. Az éppen aktuális hangulatunk is befolyásoló erővel bír. Kreatív teljesítményünk más lesz úgynevezett „aktivált” állapotban (pl. harag, öröm vagy félelem) és más „deaktivált” esetben (pl. nyugodtság, szomorúság vagy depresszivitás).

A történelemben rengeteg híres művész szenvedett depressziótól vagy egyéb hangulatzavaroktól, többek között Emily Dickinson és Robert Schumann.

A kutatások kimutatták, hogy az ilyen problémákkal küzdők körében sok esetben megfigyelhető a magas kreativitás, a hangulatzavarok pedig nyolc-tízszer gyakoribbak írók és művészek esetében, mint a populáció többi tagjainál. Nem jelenthetjük ki, hogy egyértelmű kapcsolat van a kreativitás és a mentális zavarok között, ám külön vizsgálva specifikus aspektusokat, adott problémákat és szinteket, már érdemes foglalkozni a témával.

Az ókori görögöket elemező kutatások arra jutottak, hogy esetükben az kiemelkedő kreativitás, a hozzá tartozó „eminens” fogalma valamilyen módon összekapcsolódik a melankóliával vagy a bipoláris zavarral. Az elmúlt évtizedekben több tanulmány is foglalkozott hasonló témával, és az a gondolat, hogy a bipoláris temperamentummal és a fokozott kreativitással szinte „egészségesebb” lehet az ember, megjelenik a 18. és 19. század elejei európai felfogásban is, mely egyfajta romantikus szemlélettel tekint a szomorúságra. Ezen kívül elmondható, hogy már a reneszánsz alatt összefonódott az őrület és a kreativitás, megalkotva ezzel a „melankólikus géniusz” képét.

A kreativitás és a pszichopatológiák közötti kapcsolatról szóló tanulmányok hangsúlyozzák, hogy a legkreatívabb egyének azok, akik esetében a legnagyobb a mentális rendellenességek kockázata.

Úgy tűnik, hogy ugyanazok a jellemzők, amelyek meghatározzák a tüneteket, kreatív előnyt is jelentenek.

Több kutatás nem csak megerősítette ezt az álláspontot, de arra az eredményre jutott, hogy a melankóliával és a súlyos depresszióval társuló problémák kiemelten összeköthetők a magas kreativitással.

A „teljes” jóllét idején Goethe nem alkotott kiemelkedőt, az ő esetében is megfigyelhető volt, hogy mikor tudományos és politikai munkát végzett, költői kreativitása elapadt.

Esetében a disztímia és a ll-es típusú bipoláris zavar tűnik a leginkább helytálló diagnózisnak. Míg a depressziós epizódok motivációt és alapanyagot adtak művészi tevékenységéhez, előfordulhat, hogy a hipomán fázisok segítették híres műveinek szofisztikáltabb megfogalmazását. A kutatók viszont kiemelik, érdekes lenne megvitatni, vajon az alkotói tevékenység segített-e kijönni a depresszív hangulatból, általa érezhette-e a „flow-élményt” anélkül, hogy állapota úgymond hipománba csapott volna át. Ettől a felvetéstől eltekintve azt kijelenthetjük, hogy költői kreativitása a depressziós szakaszokból eredt, nem pedig a hipomán, túlpörgött felindulásból.
 

Kurt Cobain ikonikus mondata, a „Thank you for the tragedy, I needed it for my art.” („Köszönet a tragédiáért, szükségem volt rá a művészetemhez.”) ma már szállóigévé vált. Milliók hallgatták dalait és merítettek erők belőlük, ám sok más ikonikus művészhez hasonlóan, Cobain is önkezével vetett véget az életének.

Arról már esett szó, milyen lehetséges kapcsolat van a mentális betegségek és az alkotás között, ám arról még nem, hogy

a különböző mentális zavarokban szenvedők körülbelül 10 százaléka követ el öngyilkosságot.

Az 1900-as évek közepén még vegyes eredményekről számoltak be a művészek körében elkövetett öngyilkosságokkal kapcsolatban, ám a frissebb kutatásokban már egyértelműen kimutatható volt, hogy azok a személyek esetében, akik művészethez kapcsolódó szakmákban dolgoznak (pl. írók, zenészek, színészek, festők, szobrászok vagy táncosok) magasabb volt az öngyilkossági ráta, mint az amerikai átlagban. Stack eredményei szerint a művészi lét 270 százalékkal növeli az öngyilkosság kockázatát, ez a szám azonban 125 százalékra csökken, ha a nemi - és szociodemográfiai kontrollokat figyelembe vesszük.

Továbbá fontos kiemelni, hogy Stack nem vette figyelembe a szakmánkénti lehetséges eltéréseket. Ez nem elhanyagolható szempont, hiszen azok sajátos jellemzőit eltérő módon befolyásolhatja a mentális zavar, ami feltételezhetően kulcsfontosságú tényezője az öngyilkosságoknak. Ludwig kutatása arra is rámutatott, hogy a magas kreativitású emberek mentális stabilitása részben függ az adott munkától, amit végeznek. A tudósok, társadalmi aktivisták, közgazdászok és tanulmány-írók az átlagos populációhoz viszonyítva kevesebb eséllyel szenvednek mentális problémáktól, ám a művészi vonalon mozgó írók háromszor gyakrabban esnek át depressziós fázisokon, és háromszoros a körükben elkövetett öngyilkosságok száma is, mint a népesség többi részénél.