Hogyan képesek a terroristák szörnyű tetteik elkövetésére? Mentális problémáik vannak? Hogyan készítik fel magukat a bűncselekményekre? Halálvágyuk van? Miért gyűlölnek bennünket ennyire? Mély elkeseredésből, vagy elszántságból cselekszenek? Ezek a mindannyiunkat foglalkoztató kérdések a pszichológia tudományos válaszaiért kiáltanak. Arie Kruglanski és Shira Fishman szociálpszichológusok a terrorizmus pszichológiai elemzésével igyekeztek megadni a válaszokat.
A terrorizmus fogalmának 109 definíciója
Alex Smid és Albert Jongman, Politikai terrorizmus című könyvükben leírják, hogy a terrorizmusnak 109 különböző definíciója létezik (és a kiadás óta még bőven születhetett több is). Ezért fontos megvizsgálni, hogy a különböző meghatározásokban melyek a közös elemek. Anthony Marsella szerint a definíciók többségében megjelenik, hogy a terrorizmus egy stratégiai eszköz, amely az erőszakot általában civilekkel szemben, félelemkeltésre használja, valamilyen politikai, társadalmi, vallási vagy ideológiai cél elérése érdekében (Harmon, 2001).
A terrorizmus pszichológiai elméleteinek a definícióknál szerencsére kevesebb, két főbb megközelítési módja van:
- A terrorizmus, mint szindróma.
- A terrorizmus, mint eszköz.
A terrorizmus, mint szindróma
A szindróma-alapú megközelítés szerint azonosíthatóak bizonyos pszichológiai konstruktumok, a terroristákra jellemző speciális karakterisztikus jegyek. Ez a szemlélet a terrorizmust főleg az egyénen belüli tulajdonságokkal és folyamatokkal igyekszik magyarázni, de állítja, hogy detektálhatóak csoport-szintű meghatározó tényezők is.
Eszerint a terroristák különböznek a nem-terroristáktól személyiségprofiljukat illetően és mutatnak egyfajta patológiás mintázatot: többségükben pszichopaták, paranoidok, nárcisztikus, nárcisztikus-borderline, vagy antiszociális személyiségzavarban szenvednek, vagy az apjukkal szemben megoldatlan az Oedipus-konfliktusuk.
Emellett a szindróma-alapú felfogás hisz abban, hogy a terrorizmusnak és a terroristává válásnak vannak külső, oki tényezői is. A terrorizmusnak megágyazó utakra vonatkozóan két főbb, egymással is összefüggő hipotézis jelent meg:
- A frusztráció-agresszió hipotézis
- A relatív-deprivációs hipotézis
Ezek a terrorizmus kialakulását azzal magyarázzák, hogy a szegénység, az alacsony szocioökonómiai státusz, a politikai elnyomás, a diszkrimináció, az egyéni és társadalmi szinten tapasztalt elhanyagoltság és a javaktól való megfosztottság érzése frusztrációt generál, amelyből fakadó agresszió a terrorizmus keretei között kerül megélésre.
Azonban a terrorizmus, mint szindróma megközelítés sem elméleti szinten, sem empirikusan nem nyert megerősítést. Egyre nagyobb a tudományos, empirikus konszenzus abban, hogy
a terroristák nem különböznek személyisprofiljukat illetően az átlagemberektől
és, hogy a terroristákat nem lehet patológiás vonások mentén leírni. Továbbá a terroristává válás folyamatának oki tényezőit sem sikerült azonosítani, azt sem támasztják alá a tudományos eredmények, hogy a szegénység vagy az elnyomás alappillérei lennének a terroristává válásnak.
Silke (2003)szerint az, hogy a terroristák pszichológiailag instabilak és patológiásak, hogy agymosáson mentek keresztül, vagy kényszerítenék őket, droghatás alatt cselekednének, vagy csonka családból származnának, mind-mind csupán tévhit.
A terrorizmus, mint eszköz
A terrorizmus, mint szindróma tudományos alátámaszthatatlansága miatt adekvátabb megközelítés a terrorizmus megértésében a terrorizmus, mint eszköz megközelítés. Eszerint a terrorizmus nem egy mozgalom, hanem egy stratégia, egy instrumentum, amelyet mindenki képes használni.
Minden ügynök lehet terrorista, ha terrorista eszközöket használ.
Ez a megközelítés tehát a tettesek személyisége helyett annak vizsgálatára koncentrál, milyen körülmények esetében hajlamosabbak az elkövetők a terrorizmus eszközét választani és milyen célok esetében válik vonzó stratégiává a félelemkeltés. Vagyis az eszköz-alapú megközelítés a motiváció-cél relációban igyekszik értelmezni a terrorizmus jelenségét.
Az elmélet szerint
a terrorizmus akkor válik vonzó eszközzé, ha az elővételezett hatékonysága magas egy fontos cél elérését illetően.
Lemondanak a használatáról, ha az elővételezett hatékonysága alacsony, ha egy másik alternatíva használatával egyenlő mértékű, vagy ha a használata aláássa egy általánosabb cél elérését.
A szindróma-alapú megközelítés azt vallja, hogy ha azonosítjuk a terroristák személyen belüli tényezőit és a terrorizmus kialakulásának külső okait, és ezeket csökkentjük, akkor visszább szoríthatjuk a terrorizmust is. A terrorizmus, mint eszköz megközelítés viszont azt állítja, hogy ezzel nem csökkenthető a terrorizmus,
a pszichológusoknak nem egy terrorista személyiségprofil megrajzolásán kell dolgozniuk,
hanem azon folyamatok megértésén, hogy a félelemkeltés, mint eszköz milyen típusú célok elérésében és milyen kontextusban válik vonzó alternatívává a percepció számára. A terrorizmus ellensúlyozásához tehát ezeket a döntéselméleti folyamatokat kell mélyebben megérteni.
Okok helyett közreműködő faktorokat keressünk
A terrorizmus, mint eszköz felfogás előnyben részesítése nem jelenti a szindróma-alapú megközelítésnél tárgyalt akár belső, akár külső tényezők teljes kizárását. Ezekre viszont nem úgy kell tekinteni, mint okozó ágensekre, hanem mint hozzájáruló elemekre. Egyes személyiségjellemzők - például: autoriter, nárcisztikus, kollektivista, szenzoros élménykereső - fogékonnyá tesznek bizonyos körülmények között a terrorizmust legitimáló eszmék elfogadására, de nem okozzák azt, mint ahogyan ezt a szindróma-alapú megközelítés állítja. Ugyanígy, az eszköz-alapú felfogás nem gondolja, hogy a szegénység, az elnyomás vagy a depriváció ne működhetne a terrorizmus felé vezető csatornaként, de ezek csupán, mint közreműködő tényezők lehetnek jelen, nem mint eredendő okok. Ezért tanulmányozásuk nem viszi előbbre a terrorizmus megértését, így tudományosan és a gyakorlatban is gyümölcsözőbb a terrorizmus eszköz jellegű megközelítése.
