A terrorizmus pusztító módszerei – félelemkeltés mesterfokon

Egy terrortámadás esélye sokkal kisebb, mint egy halálos autóbaleseté, mégis előbbitől félünk jobban. Hogyan használják a terroristák félelmeinket és hogyan él vele vissza a média? Hogyan fordulhat a terror elleni harc rendszerfenntartóvá, és mikor vált a lelki fejlődést jelentő „jihad” pusztító dzsiháddá?

A New America Foundation adatai szerint az Egyesült Államok területén 94 embert gyilkoltak meg fegyveresen dzsihádisták 2005 és 2015 között, míg ez idő alatt háromszázezer felettire tehető a más körülményekhez köthető lövöldözések áldozatainak száma.

Félek, tehát vagyok

A Chapman University több mint három évig kutatta az amerikaiak félelmeinek hátterét: 1500 felnőttet kérdeztek a legnagyobb félelmeikről. Ez alapján több kategóriát különítettek el, például: személyes félelmek, összeesküvés elméletek, terrorizmus, természeti katasztrófák, paranormális jelenségek és muszlimoktól való félelem. Az eredmények alapján az amerikaiak Top 5 félelmének listáján két helyen is terrorizmussal kapcsolatos félelem van, de a korrupciótól, fegyvertartás korlátozásától és szeretteik elvesztésétől való félelem is itt kap helyet (Chapman University, 2016).

Több oka van annak, hogy az emberek félelme mögött nem aktuális vagy leginkább reális veszély áll. Az evolúciós magyarázat szerint az agyunk arra van programozva, hogy gyors következtetéseket vonjon le és ítéleteket hozzon meg, függetlenül attól, ezek mennyire felépítettek logikailag. E mellett

a félelem erősíti az emlékek bevésődését,

így sokkal könnyebben emlékszünk egyébként ritka, de félelmetes természeti katasztrófákra, repülőszerencsétlenségekre vagy akár terrortámadásokra, míg a naponta előforduló súlyos közúti balesetekre kevésbé. Túlbecsüljük a borzasztó, de ritka katasztrófák és támadások lehetőségét, míg alulértékeljük a mindennapi helyzetek potenciálját a veszélyre.

A Carnegie Mellon pszichológusa, Baruch Fischhoff szerint a terrortámadások kiszámíthatatlansága és bejósolhatatlansága sokkal ijesztőbb, mint egy autóbaleset lehetőségének gondolata. Egy közúti balesetnél látható, mely cselekedetet melyik másik követi, így bejósolható is lehet, míg

a terrorizmus és a terrorcselekmények kiszámíthatatlanok,

emiatt pedig egyáltalán nem irracionális az emberek számára a félelem, amit az ilyen – egyébként ritkábban és valószínűtlenebbül – előforduló támadásokkal kapcsolatban éreznek (Chapman University, 2016).

Az vagy, amit olvasol?

A félelemkeltés jó módszer rendszerek fenntartására, ezt pedig mind a terrorista szervezetek, mind az ellenük harcolók jól tudják és alkalmazzák. A média által nyújtott adatok és információk mind formálják véleményünket és döntéseinket, az egyoldalúság így még veszélyesebb lehet a teljes információhiánynál ezen a téren.

Az objektív újságírás hiánya, a médiumok átpolitizáltsága és egyúttal

a különböző rendszerek kiszolgálása pedig könnyen a párhuzamos valóság érzését keltheti

az egyszerre több helyről informálódni vágyó olvasóban. A közösségi média terjedésével nagyobb figyelmet igényelne az a jelenség is, ahogy a különböző szűrők működnek: a hírfolyamban ugyanis azok a hírek, cikkek jelennek meg, amikre egyébként is rákeresünk vagy kattintunk, az ellenkező ideológiával bírok pedig kiszűrődnek. Ez viszont csak tovább nehezíti az objektivitás vagy csak a megfelelő informáltság lehetőségét, és elősegíti a szélsőséges gondolatok elmélyülését.

A terrorizmus elleni félelemkeltő és bűnbakképző tartalmak kígyója pedig egy idő után a saját farkába harap, és a legyőzni kívánt rendszert tartja fent: kirekesztő hangulatot gerjeszt, a nap mint nap diszkriminációval szembesülők pedig könnyebben fordulnak radikális eszméket képviselő csoportok felé (Horgan,2008).

Allah nevében?

A média felelősségét a terrorizmus ellen vívott harcban az a példa is jól szemlélteti, ahogy a dzsihád szó kizárólagosan erőszakos értelmezése elterjedt. A Korán tanításai szerint azonban

a „jihad” elsősorban egy belső fejlődést, küzdelmet jelent, ami a hit erejéből táplálkozik,

és célja a bűnök, bűnös gondolatok leküzdése és a Korán tanítása szerinti hithű élet megélése. Ebben az értelemben a „jihad” épp olyan fontos a muszlimok számára, mint a hithű keresztényeknek a kegyelem gyakorlása és a tízparancsolat betartása.

A Korán azonban nem fogalmaz egyértelműen – ahogy egyik vallás szentírása sem –, az iszlám közösségekben pedig mindig is létezett olyan szélsőséges csoport, akiknek meggyőződése volt, hogy a „jihad” nem csak belső, hanem külső küzdelem is, aminek a „hitetlenek” felé kell irányulnia. A vallást és hitet hatalomvezérelt céljaik elérésére használók pedig évtizedek óta egyre jobban visszaélnek a Korán soraival,

Osama bin Laden óta a dzsihád pedig nem más, mint a Nyugat ellen vívott háború, Allah nevében.

A terror viszont nem vallás csak eszköz, a történelem során pedig épp úgy használták muszlim, zsidó és keresztény közösségek is (Ghosh, 2012).

Egyre inkább olyan világban élünk, ami jutalmazza az elutasító, erőszakos gondolatokat és tetteket, a vallásoknak pedig nincs egyértelmű értelmezése, így nehéz is olyat találni, ami nem igazolja ezt a jutalmazást. Az intézményesített hit jó üzlet, de épp úgy veszélyforrás is, hiszen mindig lesz, aki kihasználja. Egyik vallás sem különb, mindegyik értelmezhető erőszakra hívóként, a különbség bennünk van: a kérdés az, mit hallunk meg belőle és mire használjuk.