Ki kell nekünk? Ki passzol a személyiségünkhöz? Ki fog boldoggá tenni és kiegészíteni minket? Valaki, aki elfogad? Aki szeret? Aki segít jobb emberré válni? A helyes válasz: nem az egyik, nem a másik, hanem mindezek összessége! Folyton a tökéletes partner után kutatunk, aki megfelelne elvárásainknak és kielégítené a szükségleteinket. De vajon létezik-e egyáltalán ez az ember?
Mindenki szeretne okos, ápolt, gazdag, kedves és természetesen vonzó társat. Végtelen számú elvárással és szükséglettel rendelkezünk, ami nem is csoda a mai világban. Ezrével tódulnak elénk a csalogató fehérnemű reklámok, amelyben formás testű, csillogó hajú és hibátlan mosolyú modellek szerepelnek. Aztán rögtön jön egy kényelmes családi autó, amiben a tökéletes család éppen kirándulni megy. Náluk biztosan nincs veszekedés vagy reggeli rohanás a munkába. Ezzel azt üzeni nekünk a média:
bármit megkaphatunk, jogunk van a legjobbhoz.
A második helyezett már nem felel meg nekünk, hiszen az elsőt kell megszereznünk. Az elvárásokat magunkra is kiterjesztjük, és így minden téren tökéletesek akarunk lenni. De ez lehetetlen! Minden ember tökéletlen, hiszen nem vagyunk istenek. Sajnos, ha csak a királynő felel meg nekünk, lemaradunk a helyes csajról a kávézóban, aki még talán jó fej is.
A második hatalmas probléma, ha az adott partnert állítjuk párhuzamba kedvenc szexi modellünkkel. A legkisebb bizonytalanság, vagy elfelejtett hónapforduló is elég ahhoz, hogy felboruljon az egyensúly. Elégedetlenek leszünk, és pánikba esünk: „Tényleg ő kell nekem?”, „Ettől biztosan találhatnék jobb barátnőt/barátot.”. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok árasztják el agyunkat. A folytonos összehasonlítása pedig annak, amink van, és amink nincs, illetve amire vágyunk, egy negatív, lefelé húzó spirálba taszít minket, amiből nagyon nehéz kijutni.
„A boldogság nem attól függ, hogy milyen jól mennek a dolgok, hanem attól,
hogy jobban vagy rosszabban mennek, mint az elvárt.”
Ambivalenciánk miatt halhat meg egy „még-megmenthető” kapcsolat
Terrence Real, pszichoterapeuta alkotta meg a „stabil kétértelműség”, avagy stabil ambivalencia (stable ambiguity) fogalmát, amely azt az állapotot írja le, amikor egy kapcsolat határán állunk. Vagyis benne vagyunk ugyan, de nem vagyunk teljes mértékben a részei. Bizonytalanok vagyunk abban, hogy a jelenlegi partner tényleg megfelel-e nekünk. Ennek hatására folyamatosan kifelé tekintgetünk és a „jobb lehetőség” után kutatunk.
Képzeljük el ezt fogyasztói szemszögből, ahol csak a legjobb farmer, kávé, ékszer vagy telefon felel meg nekünk. Ugyanez a gondolkodásmód ráilleszthető a párválasztásra. Soha sem vagyunk megelégedve azzal, amink van. Ez arra ösztönözhet, hogy
nem a partnerünk szemében nézünk, hanem a vállán túl,
ahol talán egy megfelelőbb társat találunk. Ennek következményeként az elkötelezettségünk redukálódni fog. Az a fél, aki folyamatosan egy másik partner után vágyik egy bizonyos idő után ott fogja hagyni az adott kapcsolatot. Attól függetlenül, hogy az mennyire volt jó.
Plafonig érő elvárások = padlóig érő boldogság
Joshua Coleman szerint, nehéz egy olyan társadalomban élni, amiben gyakran találkozunk azzal a kulturális nyomassál, hogy mindenünknek meg kell lennie. Olyanoknak mint: kiváló szexuális élet, biztos anyagi háttér, támogató partner és egy szép család. Könnyen szégyenkezhetünk, ha nincs olyan tökéletes kapcsolatunk, mint a filmekben vagy a sztárvilágban. Az elégedetlenség és csalódottság érzése könnyen hatalmába keríthet. De egy idő után az is kibírhatatlanná válhat, ha vágyaink elérhetetlenek.
Ha folyamatosan elemezzük, értékeljük, mentálisan rekonstruáljuk és máshogy képzeljük a kapcsolatunkat, vagy összehasonlítjuk valami olyasmivel, ami nincs – de szerintük kellene hogy legyen – akkor a már említett negatív spirálba kerülünk.
A végén ez több kárt fog okozni, mint hasznot, ami csak a boldogtalansághoz vezethet. A probléma elkerülése érdekében jobban tennénk, ha azzal dolgoznánk, amink van, és csökkentenénk az érthetetlenül magas elvárásainkat, amelyek igazságtalanok mind saját magunk, mind a partnerünk számára!
