A történetek körülvesznek minket a hétköznapokban, mesélünk családi összejöveteleken, barátainknak, munkatársainknak, gyermekeinknek. Összekötnek minket a körülöttünk élőkkel, megmutathatjuk rajtuk keresztül milyenek vagyunk. Történetek formájában álmodunk, emlékezünk, remélünk, kritizálunk, alkotunk, pletykálunk, gyűlölünk és szeretünk. Mit árulnak el történeteink önmagunkról? Miért van szükségünk a mesélésére?
A mesélés és mesehallgatás igénye egy olyan humánspecifikus motívum, ami gyerekkortól kezdve elkísér minket egészen a felnőttkori sztorizgatásig, pletykálgatásig. Miért szeretjük elmesélni élettörténetünket, és miért hallgatjuk élvezettel másokét? Kádár Annamária pszichológus és tréner, a Mesepszichológia című könyv szerzője úgy gondolja, hogy
„azért mesélünk, hogy megéljük azt, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, hogy értelmet adjunk annak, amit megtapasztaltunk, ezáltal a saját életünknek is."
Eszerint a történetalkotás egyik legfontosabb pozitívuma, hogy általa könnyebben tudjuk értelmezni a világot. Rendszerbe szervezhetjük az átélt epizódokat, valamint az önmagunkról alkotott képünket, megalkotva a narratív identitást. De mi is az a narratív identitás?
Mindennek, ami körülöttünk van, története is van
A narratív identitás egy olyan történet, aminek egy személyben vagyunk főszereplői és elbeszélői. Kicsit olyan ez, mint ahogy egy nemzet önazonossága a mindenki által ismert mondákon és a közös emlékezetbe bevésődött történelmi események elbeszélésén nyugszik. Ezzel párhuzamosan
saját személyiségünk „az átélt eseményeknek és emlékeknek az elbeszélés fonalára felfűzött láncából áll.”
A fogalom a nyolcvanas években indult narratív pszichológiai irányzat térnyerésével került be egyre jobban a köztudatba. Az irányzat úgy véli, hogy a gondolkodásnak két formáját különíthetjük el. Attól függően, hogy melyiket alkalmazzuk, eltérő módon rendezzük el tapasztalatainkat, ezáltal pedig másként építjük fel a valóságot.
A logikai-tudományos (paradigmatikus) mód szerint az emberek racionális lények, a világ pedig egy megfejthető logikai kirakós játék. A gondolkodás narratív módjának tartalmát ezzel szemben pedig a történetek adják. Míg előbbi az igazság megragadására, utóbbi a valószerűségre, az élethűségre törekszik. Ehhez kapcsolódik a körkörös mimézis fogalma, aminek lényege, hogy
a történetek utánozzák az életet, az élet pedig a történeteket.
Tehát egy önmagára visszaható folyamatról van szó, ahol az új élményeinket a régi történeteink által alkotott nézőponton keresztül értelmezzük. Mi dönthetjük el, hogy az élet számtalan pillanatából számunkra mi számít eseménynek és mi nem, valamint hogy mik azok a történetek, amiket kiemelünk és szeretnénk megosztani másokkal. A narratív identitásunk tulajdonképpen az a történetfolyamunk, ami során azzá a személlyé váltunk, akik vagyunk. A saját magunkról szóló mese. És mint mese, nem is célja a szigorúan vett objektív hitelesség. Sokkal inkább arról szól, hogy mi a saját szubjektív véleményünk önmagunkról.
Az én mint főszereplő
Az énről szóló történeteket, az önéletrajzi meséket gyerekkortól kezdve a személyes tapasztalataink alapján építjük fel azáltal, hogy megfogalmazzuk élményeinket. Ahhoz, hogy megértsük a többi személyt és önmagunkat, sorba rendezett, összefüggő történettel kell rendelkeznünk, ami által kapcsolatot létesíthetünk a különböző életeseményeink között. Ugyanakkor az ilyen történeteknek az érzelemszabályozásban is nagy hasznát vesszük, hiszen az önéletrajzi emlékek a megnyugvás élményét nyújtják számunkra. Saját történeteink mesélése mindezen tényezőkön keresztül
hozzájárul személyes emlékezetünk megkonstruálásához és egyben az éntudatunk kialakításához.
Úgy tűnik, hogy teljes természetességgel alakítjuk narratív identitásunkat, személyes élettörténetünket. Ez pedig azt sugallja, hogy úgymond nincs is más dolgunk vele. Miért érdemes ennek ellenére mégis nagyobb tudatosságra törekednünk? Ahogy magunkról mesélünk, beszélünk, gondolkozunk, erősen meghatározza, kik és milyenek vagyunk. Ne felejtsük, hogy
saját magunk történetét mi írjuk!
Ha akár tudattalanul is, de folyamatosan vesztes vagy szerencsétlen karakterként, ezt alátámasztó narratívába helyezzük magunkat, ne csodálkozzunk, ha előbb-utóbb valóban aszerint kezdünk viselkedni! Ugyanakkor fordítva is igaz, az önmagunkról szóló történetek és mesék hatalmas erőforrásként szolgálhatnak!
Felhasznált szakirodalom Bruner, J. (1986) A gondolkodás két formája. In: László, J., Thomka, B. (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Kijárat Kiadó, Budapest. Bruner, J. (2005) Valóságos elmék, lehetséges világok. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. Kádár, A. (2013) Mesepszichológia – Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.
